Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Az életből a moziba, onnan a videoképbe, s vissza.

Cocteau valaha még azt mondta: a tükrök jól tennék, ha vigyáznának, hogy mit tükröznek vissza. A tükör szerepét azóta átvette a videomonitor. A Toldi moziban zajló Titanic Fesztivál, tudatos tervezés okán vagy szerencsés véletleneknek köszönhetően, a video tematikája köré csoportosította premierjeit.

Álló és mozgókép egymást feltételezi. Szokurov szép fotó-filmje, az Orosz elégia példázta ezt nagy hangulati erővel. Más rendezők archív dokumentumanyagok köré építenek fikciós művet. Itt mindig az eredeti dokumentum az erősebb. A holland Peter Delpeut Tiltott ösvény című munkája egy századeleji délsarki expedíció fikciója köré eredeti délsarki expedíciók dokumentumképeit vetíti. A filmet és a rendezőt Forgács Péter, a Privát Magyarország-sorozat alkotója mutatta be.

A kanadai Atom Egoyan egész életművét megtekinthettük. Az ő univerzumát a fotó és főként a videokép alkotja. A fotókat el lehet égetni, a monitoron futó képet nem. Két filmje is videokamera közelijével zárul, s mindegyikben „főszereplő”, történetmozgató úr. A video lehet nárcizmust gerjesztő öntetszelgés, lehet képnapló, lehet nosztalgiateremtő játék. Gyógyító terápiára is lehet használni, meg nyomozati eszközként is. Néhány éve egy divatos ficsúr-film (Szex, video, hazugságok) próbált játszani az eszköz sokarcúságával. Egoyan tágabb horizontú, dúsabb fantáziájú.

Zsarnok atyát látunk, aki kamaszfiát lelkileg terrorizálja – többek között szeretkezéseinek képanyagával (Családi képek). De ugyanitt a video nemcsak ellenség, hanem az elfekvőben levő örmény nagymama vigasztalója is. Legkifundáltabb és legbonyolultabb opuszában (Szöveges szerepek), a szereplők nagyrészt már csak videón keresztül tartják a kapcsolatot, afféle élő képestelefonként használják. A kapcsolat tetőpontján egy érett szépasszony és egy fiatal fiú egymás videoszeme előtt kölcsönösen maszturbál egy jót. Izgalmasabb, mint csak telefonon, ráadásul itt csalni sem lehet – sugallja a képsor. Ebből is látszik, Egoyan mintha kicsit idealizálná, túlbecsülné a videót. Titkon úgy sejtem, az emberi találékonyság ily módon is tud csalni és hazudni, nemcsak a telefonban vagy élőszóban.

Az Egoyan-filmek visszatérő helyszíne a szálloda. Folyosók és egymásba nyíló szobák. Ajtók egy másik életbe – mint ahogy a videoképet is ablaknak foghatjuk fel. Az egyik szállodában filmforgatásra készülnek, de mindenkire rátelepszik, mindenkit legyűr és hatalmában tart a munkaeszközből zsarnokká, rabtartóvá vált video. A Szöveges szerepekben külső valóság és „mögöttes valóság” egybefolyik – a dolog nem dupla-, de legalábbis triplafenekű. Egoyan nemcsak túlbecsüli, retteg is ettől a találmánytól.

Calendar című opuszának egyik örmény hőse tolmács, a másik fényképész: a világ két megismerési módja? Az idegenség elleni két fegyver? Egoyan örmény hősei már csak angolul beszélnek. Időnként egy-egy rokon tűnik fel az anyaországból vagy haldokló nagymama: ők viszont némák, nyelv nélküliek. A kanadaivá lett örményeknek egyszer szembesülniük kell a tükör másik oldalán maradt életükkel. A kárbecslő (The Adjuster) hőse saját lakásának elégett romjai felett saját feleségét faggatja: „az Ön lakása égett le? Hol a férje?” E jó szándékú bürokrata a családját már a tükör másik oldalán találja, s nem ismeri meg. Vagy épp akkor ismer önmagára is.

Egoyan alapvetően egyszerű alapállású rendező. Közhelyes alaphelyzeteket, az életből ellesett, sőt giccses érzelmeket spékel meg ravasz posztmodern külsőségekkel. Néha ez az elegy megnyerő, máskor csupán tehetségesen ravaszkodó. Állandóan több szálon futtatja történetét, keményen elvagdossa a szálakat, s a néző majdnem a film közepéig még nem igazodik el a történetben. Sajnos, amikor eligazodik, a látvány rögtön veszít is a feszültségéből.

Nem láttuk a Titanicon bemutatott összes filmjét, s helyünk sincs alaposabb portrét rajzolni róla (megtette ezt Báron György a Filmvilág tavaly novemberi és a Magyar Narancs legutóbbi  számában). Egoyan kicsit Kaurismäki, kicsit a tavalyi Titanic Fesztiválon megismert Hal Hartley művészi rokonának látszik. Távolról az: nemcsak stílusa merevebb, de látásmódja is hűvösebb, mint a fentieké. Nevetni nem akar, vagy nem tud. Műveiben egy érzelem nélküli, civilizált világ rabjaiként leginkább kamaszok vagy öregek próbálnak meg lázadni, másnak lenni, mint előírják.

Egoyan formanyelve kevéssé hajlékony, színészei is elég merevek. Köznapi párbeszédei mesterkéltnek hatnak, szereplői végszavakkal beszélnek (soha nem vágnak egymás szavába, szép szüneteket tartanak). Valószínűleg tudatosan irányítja őket így, nyilván nem akar olcsó áldokumentum jelleget adni a fikciónak (Cassavetes sem akart, az ő színészei mégis állandóan egymás szavába vágva „rábeszéltek” a másik szövegére, épp ezen múlik, hogy Egoyan a hamisabb). Filmjei mégis – ennek ellenére – többrétűek, jótékonyan nyitottak. Nemcsak Báron, mások is enyhén túlértékelik, de bocsánatos bűn ez, hiszen Hollywood dübörgően butító hadjáratában örömmel és elismeréssel üdvözlendő minden árral szemben úszó tehetség.

Maradtak még.

A fesztivál ideje alatt futott néhány „szemlén kívüli”, de attól nem megkülönböztethető program is: ezért jó a Toldi mozi. A kisteremben például Jon Jost, a skatulyázók szerint „amerikai Godard” különös és nagyon erős filmje pergett, a Keretbe zárva (bővebben a rendezőről a Filmvilág idei áprilisi számában). Jon Jost nemcsak Egoyannál következetesebb kép- és meskete-romboló, de valószínűleg Godard-on és Jonas Mekason kívül mindenki másnál is. Ráadásul a végletekig lecsupaszítva történetet, képet is, megőriz valamit a mozgókép fénybe burkolózó hangulati erejéből.

Az avantgarde jó arcát mutató fesztiválra szinte díszes kakukktojásként került Nikita Mihalkov Urga című velencei nagydíjas opusza. Hagyományos film, nem „experimentális”, miként a szemle legtöbbje volt. Mihalkov keveset vénült Az első tanító óta. Hagyományos, sőt kicsit konzervatív formanyelvű filmje élő és friss. Ki hinné, de nála is egy tévémonitoron váratlanul megjelenő, a valóságot tagadó és egyúttal értelmező „ellenképsor” a film kulcsa. A tévékészüléket ezúttal a mongol sivatag kellős közepén felejtették. A városban először járt pásztor elbóbiskol, és Dzsingisz kánt álmodja bele a tévébe. Dzsingisz kán kilép a dobozból, a pásztort lovához kötözi, nevetséges készülékét pedig eltiporja. Nem biztos, hogy ez az álom-betét a film legjobb képsora, de úgy hat, mintha Mihalkov is hozzá akarna szólni az idei Titanic Fesztivál főtémájához.

„Lumière – Fény” – zárnánk a legfontosabb szavakkal beszámolónkat, kíváncsian Szirtes Andrásnak most készülő és a Lumière-évfordulót ünneplő teljes filmjére. Miként a tavalyi évben, idén is igazi értékek szemléje volt, a süllyedni nem akaró Titanic.

• Kultúra