Mesterházi Mónika

Nyomtatóbarát változat

Ha valaki Tóth Krisztina verseinek hatása alatt ír, nyilván (önmagukban) felületi dolgokat vesz át, képet, hangulatot, hangzást, ezek bizonyos együttállását, mint aki fénykép után fest, és nem bajlódik a perspektíva megszerkesztésével, a mélységgel. Érdekes, hogy egyes kritikusok is hasonlóan járnak el, amikor külön beszélnek nála formai jegyekről (sokallják őket1), vagy éppen tartalmi elemeket hangsúlyoznak2 – holott a Tóth Krisztina-féle versnek a forma nem külső tartozéka, hanem a szerves része, a jelentése nem a mondanivalóban, hanem az egészben van. Ahogy Archibald MacLeish írja az Ars poeticában: „The poem should not mean / But be.” „Ne arról szóljon a vers / De az legyen” (Várady Szabolcs fordítása).

Miért kezdem az utánzással? Ugyanis nagyon emlékezetesek a versek: olyan látványokra hívják fel a figyelmet, amelyeket félig ismerünk, félig talán észre se vennénk, vagy nem úgy. Egy-egy sor a humoránál, a váratlanságánál fogva marad meg („néztem egy bácsit – mi lehet vele: / ült apu feliratú zokniban” – A koszorrú baba). Másutt az evidencia különféle válfajaival találkozunk. „Mindig az anyák szülik újra az árvaságot” – ez például álomevidencia: „Ez a sor egy álomban kapott szentencia volt”3. Evidens élmény a csonkolt fák látványa, amit a Magyarországon járó turisták is emlegetnek, és evidenciaként, tehát az „ismerős vagy” megvilágítására szolgál a versben a kép megidézése: „Ismerős vagy […] mint […] csonkolt akácnak üres járdán a lombzaj” (A Minotaurosz álma). Van, ahol szóevidenciát (metaforát) teremt a képzelet: „szélvermek” (Forzando). Az a természetesség, ahogy a meglepő képi elem a mondandót megvilágítja, tovább fokozza a kettő közötti feszültséget. Másutt Tóth Krisztina alvó metaforákat ébreszt fel: például a kóboráram kifejezés ihleti a Kábelkutya című verset (Síró ponyva – ennek a kötetnek a cégnévből eredő címe is idetartozik egyébként).

Egy kicsit elidőznék a versek formájánál, ami persze nem azonos a verstani értelemben vett versformával, mégis indokolja talán, hogy ezt a fajta tudatosságot (is) rábízzuk a költőre. Mire Tóth Krisztina az első kötetét, az Őszi kabátlobogást (1989) összeállította, nemcsak a dal műfaját, a rímet, a ritmust (a zenei és akusztikai elemeket) kezelte otthonosan, hanem kialakította azt a másik személyt megszólító, bensőséges (de nem vallomásos) hangot, amely azóta is jellemzi, és a többféle elemből kevert hangulati hatást is. Ami igazán kiemeli a kortársai közül már ebben a korszakában, az az egyszerre-látás képessége: „Menj, érj hozzá a részletekhez, / vad közelségből nézd meg őket. / Mérföldes függönyminta futja be / a horpadt, galambganés tetőket” (Zenélődoboz). A „vad közelség” inkább vakszöveg, de a kifehéredett guanó mint fehér függönyminta jól érzékelteti a látásmódot. És később:

„Reflektor vonul át a plafonon,
csönd lesz, eloszlik ferdén.
Szeretkező zebrákon kúszik át
a csíkos, hajlékony redőnyfény.”

Olyan vers, amelyik a formájával utal a tartalmára, azt hiszem, a második kötetben (1994) szerepel először: a címadó vers, A beszélgetés fonala. A húsz sor egyetlen mondat: „Villanyfénynél kezdték sodorni” – a mondatszál átér napszakokon és verssorokon, ezeket váratlan áthajlások kötik össze (közülük két elválasztás is van, mindkettő erősíti a jelentést: „utána-/ menni”, „ketté-/tépték”). A vers vége egy határozószó kettős jelentésére játszik rá: „de mindig új alakban / követi azóta is őket / susogva, kúszva, szakadatlan”. (A kötet egy másik verse, a De fato sokféle, egymást erősítő rétegét Lator László elemzi.4)

Tóth Krisztina kísérletező alkat, nagy megújító: a harmadik kötetben (Árnyékember, 1997) nyelvi elmozdulásokkal ad teret a fantáziájának. Egyrészt a régi magyar irodalom intarziáit illeszti a saját modern szövegébe, amely ezáltal kimozdul a jelentéséből: „És tetőled elvetettél / bárha véle magad voltál / egyedül csak véle voltál / igazán magad” (Regula iuris). Másrészt a festő Köves Éva Budapesti árnyékok című, átfestett fotók montázsából alkotott sorozatának címét veszi át egy ciklusához, de a képek alatti meghatározást (vászon, fotó, olaj) enyhén elhangolja: „(álom, fotó, moraj)”. A versek mondandója is a bizonytalanság, és ezt a hatást teremti meg a vers formája is, például a VI. darabban:

„Homályos perc, próbálok kitalálni.
Próbálok valamit, hogy kitaláljak.
Ha volna szál. Aki kezembe adná.
Egy szál gyufám. Ha volna Ariadné.”

Kettős játék, a „kitalálni” igenév jelentésével (illetve vonzatával: kitalálni valamit / valahonnan), a „szál” fonál / darab jelentésével, és a négysoros vers keltette rímvárakozás felfüggesztésével: szabályos rím helyett kancsalrím következik: kitalálni / kitaláljak, és különösen: adná / Ariadné. Ebben a játéktérben az a kurzivált sor, hogy „úgy élek, mintha látnál” egyszerre az ellenkezőjét is jelenti (úgy látlak, mintha élnél). – Ez a fajta játék a jelentésbeli elmozdulással, más-más változatban a későbbiekben is megmarad.

A Porhó (2001) új verseinek Havak éve ciklusában Tóth Krisztina a zaklatott emlékek, megtorpanó, újrainduló emlékképek felidézéséhez új formát talál: a sorvégen erőszakosan elharapott mondatok játékát – miközben a versből minden más központozás hiányzik. A verssoron belül nem tudjuk, hol álljunk meg, szerkezeti kettősségek játszanak egymásba, viszont a sorvégen mindenütt ott a pont. Olyan ez, mintha Apollinaire nagybetűvel kezdett, hosszú szabadvers-sorait egy iskolás gyerek olvasná, és mindenütt rossz helyen állna meg. Ezt a hatást azzal fokozza Tóth Krisztina, hogy a ciklus első versében, ahol még megtartja a központozást, csakugyan egybeesik a sorvég és a mondatvég:

„Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat.
Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon.
Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelő tudat.
Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.
Ismerős vagy pedig, mint lepkének az esti lámpaláz.”
(A Minotaurosz álma)

És aztán a soron belül nincs központozás, és az erős áthajlás helyén áll pont:

„Valahogy szélesedik a csípőm is nem tudom mire vélni.
Ezt az egészet nem boldogít nem is fáraszt.”
(Küld egy mosolyt – I.)

A sorvégen lefékező szöveg azt a hatást éri el, hogy olvasáskor elbizonytalanodunk. A szövegben is szerepelnek a bizonytalanságot erősítő mozdulatok, a módosítószók (például ugyanebben az első darabban: „különben”, „is”, „biztos”, „valahogy”, „igazán”, „ugye” – vagy ugyanitt: „Istenem”). Ugyanakkor az egész szöveg elégikus melankóliáját ellenpontozza a sorvéggel való játék humora.

A Havak éve versei háromrészesek, akárcsak a Síró ponyva (2004) Macabre ciklusának darabjai, melyeknek rövidebb soraiban a motívumok szigorúbb rendben térnek vissza. A cím­adó Macabre-ban például a vendégségben körbemutogatott új ház összes berendezése, a pince, a kert, az ételek és az üres formaságok is mind arról árulkodnak, amiről a vendégek nem beszélnek, hogy a háziasszonynak petefészekrákja van („néztem a tojásba töltött kaviárt / és elképzeltem a petefészekrákot” – I., „hallgattam, kiszedtem a tölteléket / és vettem inkább krumplit a tojáshoz” – II., „senki se tudta, de mindenki tudta” – III.). Más versekben ismét a megtöbbszörözött, elmozdított jelentés adja a vers ötletmagját (ezúttal félreolvasás, félrehallás, idiomatikus szöveg szó szerinti értelmezése is), de nem is ezt emelném ki, hanem a szöveg jelentését megvalósító formát, ezúttal a tükrözést a Hányszor könyörögtem című versben. A szöveg a visszafelé írt sorokkal gúnyt űz abból a kioktató személyből, akit megszólaltat, őt mutatja görbetükörben (különösen, mivel bizonyos szavak megfordítva is értelmet látszanak nyerni, a többi viszont értelmetlen, üres szólam marad):

„Lénzén ebröküt ah, anatrá men.
Tamász a motatráj abáih.
Kelrevnogya. Nem szép halálnem.
Merev déleb. Csak hogy emlegesd máig.”

A versek formájához tartozik az a tartalmi elem is, amikor a költő mint olvasó és újraköltő ír hommage-verset pályatársainak, az ő szókincsükbe, gondolkozásmódjukba, versformáikba bújva. Tandori Dezsőnek például már a Porhóban, egy névvel (Dezsőnap, majális) és egy monogrammal épp hogy jelzett versben (Téli dal); előbbiben a sanzonos-szlenges Tandori-hangot intonálja („E fényt a földön úgy mondják: / majális. / Az ember sétál, üldögél, / kajál is”), utóbbiban a nyelvfilozofikus, szárazabb hangot:

„Most még az tart,
ami van,
de ha majd nem tart,
tartani sem fog.”

Egy kötettel később, a Petri Györgynek ajánlott versben – saját, másutt is leírt „árnyékszoba” szavához, amely majd a Magas labdában, a Hangok folyója III. részében tér vissza szimbolikus térként („ártéri utca jár a mélyben, vak folyosó, / csöndek vízfüggönyén nyíló árnyékszobákkal”), tehát az „árnyékszobához” az árnyékszéket asszociálja, és már meg is van a Petri-kép és -hang. „Árnyékszoba, hol – höhö – árnyékszéken / ül az ember, önmaga árnya, pőre / vacogás persze” (Árnyékszonett). A költőknek ajánlott versekben mindenütt biztosra vehetjük az illető pályatárs módszereire vagy szöveghelyeire való utalást, legyen szó Simon Balázsról, Parti Nagy Lajosról, Várady Szabolcsról vagy másokról (ugyanebben a kötetben), vagy Orbán Ottóról a következőben, és rajtuk keresztül a Nyugatig vagy a megszólított költő által idézett vagy kedvelt egyéb forrásig (például a népdalig) nyúl vissza. Az irodalmi hagyományra a már idézett műhelyesszében is kitér Tóth Krisztina: „Az újraolvasás, újraértelmezés, a felhalmozódott kulturális örökséghez való elfogulatlan (nem ironikus, de nem is távolságtartóan tisztelettudó) visszakapcsolódás szerintem az egyik lehetséges tapogatózási irány. Az ironikus reflektálás másik végpontja nem feltétlenül valami sótlan normatív akadémizmus, inkább egy olyan eklektikus versnyelv, ami a különféle nyelvi rétegeket és irodalmi allúziókat a lehető legtermészetesebben keveri.”5

A Magas labda (2009) nyitó- és záróverse egész verstestével újrateremti a témáját.6 A Hangok folyójában a folyó és a tudat (emlékezet, beszéd, mondat) egymásba játszik. A kötött forma nem szabályos metrum, hanem saját ritmusa, lüktetése van, a hosszú sorokban oldott anapesztusok vagy inkább tribrachisok (zenei triolák) váltakoznak a jambussal, ahogy a folyó hömpölyög:

„Dobog a szív alatti szív, zubog a hang alatti szó,
            hidak alatti örvény, mondat alatti mondat:
mit visz a felduzzadt vizű, mély folyó,
            redőzött, bolyongó ágya mit sodorhat?”
(Hangok folyója – I.)

Az I. részben a sokféle egymás mellé rendelt fogalom (szív, szó, örvény, mondat) folyóként viselkedik, de kognitív igékkel beszél: „Ismétli”, „merülnek fel… emlékezetében”, „mormol”, „sorol”, „emleget dinnyehéjat”, „ismétli önmagát”, „mondatokat görget”, „az alakváltó idő formáit írja”. A kulcsszó (ha fogalmi szinten olvasom) itt talán az utolsó előtti sorban szereplő „sejtelem”, és ez a felismerés: „minden idézet és minden valaminek a medre”, tehát a déjà vu élménye és az irodalmi folytonosság tudatosítása. A II. rész magában is fogalmibb: a beszélő személyére kérdez a vers („Ki beszél folyton itt és ismétli mint a hullám / holdkóros vonulók zajló tekintetét?”); kiderül, hogy kollektív (például háborús) emlékekről van szó, és a tabu fogalmáról („aminek neve van, de nincs kimondva”). A III. részben viszont az emberi beszéd (és később a két kulcsfogalom, a „kimondhatatlan” és a „névtelen”) testesül meg a folyó képében, a víz igéivel. A víz (árvíz) képei sokkal anyagszerűbbek, mint az első részben.

A záró versnek, az Esős nyárnak – amely az öntőformát/mondatot kereső nyugtalanságot testesíti meg – kicsit másféle a ritmusa. Ahogy másfajta mozgásokról is van szó: a megszemélyesített mondat futásáról, lüktetéséről, rohanásáról, táncáról, repüléséről, suhanásáról, a vers is feszesebben lüktet, inkább jambusban és anapesztusban, hosszabb, de gyorsabb, nyugtalanabb sorokban.

„Kísért egy mondat, egy szavak nélküli hosszúkás öntőforma,
jelek és csöndek negatívja, minden más mondat bele van
                                                                                        mondva
mélyebbre alszom, követem tapogatva, és nem hallok semmi
                                                                                        mást,
rövid, zubogó képletté szűri az esőt, mint Einstein
                                                                                        a relativitást”

Itt is megjelenik a víz metaforája, de ez a víz nem szélesen hömpölyög, hanem eltűnik, mint a karsztvíz: „kanyargó, hangoktól villódzó tükrű, kék folyam, / befelé húz, ragyogó vízér, barlang közepén íriszhártya”. Hogy mi ez az ideális keresett mondat („nem ez a mondat, hanem egy másik, mindig egy másik”), azt csak a hiányából, az elvárásokból sejthetjük: „egy mondat, amelyben látszik a szemed és ott van a fiam”, „egy mondat, amiben benne van a hiányod és benne van a jelenléted”.

Nem kétséges, hogy mindkét vers a költészetre, az írásra vonatkozik. Bodor Béla elemzése szerint, aki a két vers fogalmi-gondolati rétegeit vizsgálta igen alaposan és értően, a Hangok folyója tárgyát „a vers születését megelőző érzéki és tudatalatti folyamatok” alkotják, míg a kötet záró versének, az Esős nyárnak a tárgya „a vers nyelvi előképe”.7 Azt hiszem, a verset megelőző, meglévő állapothoz mindenképpen hozzátartozik a nyelvi-irodalmi hagyomány is („minden idézet és minden valaminek a medre”), amiről Tóth Krisztina a műhely­esszéjében is beszél. Igaz, ez is félig tudatos, félig tudatalatti folyamat, de ez a nyelvi réteg is fontos: annak a tudomásulvétele, hogy a nyelv is eleve „beszél”. Az Esős nyárnak pedig nem pusztán tárgya a nyelvi előkép, hanem testet ölt benne ennek az előképnek a sürgető keresése, az alakulás, a keletkezés folyamata, illetve az az alkotáslélektani élmény, hogy a kimondandó valami voltaképp megvan, csak meg kell találni. Nagyon leegyszerűsítve úgy is mondhatnám, hogy a Hangok folyója a honnan jön, az Esős nyár a hová megy (és persze mindkettő: a hogyan) kérdésére keresi a választ.

Az érzékelés, a nyelv, a mondat, a tudat és a víz kapcsolata Tóth Krisztina egész költészetén végigvonul. Érdekes, hogy az első két kötetben inkább a figyelemnek, a világ észlelésének, érzékelésének van valamilyen víz alatti jellege, ezek közelebb állnak a Hangok folyójához. Először egy metaforában találkozunk ezzel a motívummal: „Pénzt dobtam az éjszaka vizébe” – írja az első kötet első versében (Fogadkozás a Rottenbiller utcában). Ez még általánosabb, hangulati elem, de a második kötetben részletesebben kibomlik az (álomi, szürrealista) kép:

„Sétál a vastag szőnyegen
lépcsőkön hínáros terembe
visszhangzó oszlopsor dobálja
»ne nézz kezedre zedre zedre«

Csellóhang függönyök homálya
hajófenéken lélegző ruha
pulzál sötétzöld tengeráram
álom kopoltyúja”
(Prizma)

Egy másik vers, A kora hajnali órákról végig „a szoba tágas akváriumában” játszódik, „a hályogos csendélet mozdulatlan / tömbjei között”. Ugyanennek a korszaknak egy harmadik verse már az érzékeléshez kapcsolja a kimondást is, de érezhetően ott a ritmikai előképe a Hangok folyója első sorainak:

„Gyanakvással figyeld a hunyt szemet!
Kotyog a jég alatt a víz, az álom
statisztákat vezényel, és a szájon
kilép-belép a légnemű menet,

szavak, mik visszajárnak”
(A szeretet természetéről)

Az éjjeli hal szürreális világában is a hal optikájával látunk („én vagyok / a délutáni pisztráng / az ablakok vizében”). Megjelenik a víz mint a beszéd metaforája, az „éjjeli hal” (amelynek szimbolikus jelentősége van a szerelmesek közötti kapcsolatban) kisiklik a kimondás elől: „Ott villogott a suttogásunk / medrében folyton, mégse láttuk, / túlontúl fürge volt, / nem hagyta, hogy kimondjuk”.

Az árnyékember nyitóverse, a Beryx decadactilus is egy közös nyelvet képzel el – ha jól sejtem (más versek kontextusában is), ez egy terhesség ihlette vers –, a szótári szavak, a víz alatti nyelv, a karsztvíz és a hasbeszélés (a barlang és a has) egymásra vonatkoztatott metaforái, a valóságos karszt-szavak mint egy képzelt halandzsanyelv részei már sokkal bonyolultabban függnek össze, mint a korábbi versekben. Talán itt indul el Tóth Krisztina költészete az Esős nyár-féle tudatos keresés felé.

Beryx decadactilus

Ha az egész csak halandzsa lehetne,
idegen, mint a szótárban a vízipálma,
távoli, mint a térképen a Tűzföld,
ha bennem lenne és csak kitalálva,
ha volna köztünk egy nyelven túli szűzföld,
édes vizében tízujjú hal pihenne,
véletlen lapoznék és ráakadnék
erre a képtelen és szűzi nyelvre,
hasbeszélnénk, mint a hegyben a karsztvíz,
dolina, uvala, polje – szólnál,
de nem mint aki tényleg létezik, csak
véletlenül kinyitott, mint a szótár,
és válaszolnék: tűzpart, kovaévek,
gondolnál sziklaráncra, lávakőre,
nem volna történet, nem vágyakoznék
valódi tájra, benne arcra, bőrre,
képzelt idő, fürödhetnénk nyugodtan
tízujjú halak, ott, az ismeretlen tavában,
testetlen név, lebegnél simogatva
– persze nem általam, csak általában.

A Porhóban felbukkan az önálló életet élő mondat is: „Mióta már így alszom rosszul alszom mint a tenger. / Egy visszatérő mondatot dobál a tudat lent a sziklás partszegélyen. / »Így alszom – rosszul alszom« felcsap lehull mióta ver fel. / Nem bír eszembe jutni mégse mintha helyettem volna ébren” (Szívhangra – Sostenuto). A Síró ponyva sokkal inkább csillagközi, levegőből épülő, mint vízi képei között újra feltűnik a „mondat”: „A szavak tejútja kidöntve, / villogó abroszon egy mondat ágya” […] „Felhőbeszéd. A szélre nem figyelni. / Az álom alján testedből gyűlt avar. / Sír, sár, susog, de nem lehet kivenni. / Messziről jött mondat azt mond, amit akar” (Őszi kék).

Ezek, ilyesmik a Hangok folyója és az Esős nyár előzményei a versforma-verstest és az építkező, helyüket kereső motívumok felől nézve. Ahogy az idézeteket válogattam a szempontjaimhoz, folyamatosan azt éreztem, hogy még mennyi mindent lehetne mondani a szövegükről és a szövetükről, még mennyi minden van a szavak alatt.

Jegyzetek

1          Radics Viktória például „hibátlan csomagolást” emleget: Emberruhában. Két bírálat egy könyvről. Holmi, 2010. november.

2          Bodor Béla is „hírértékű” és „redundáns” elemeket emleget, bár ez talán csak nem szerencsés megfogalmazás. „Mert a gondolkodás valójában nem kimondatlan szavakkal végzett néma művelet – ez már maga a nyelvi transzponáció, a gondolatok megszövegezése –, hanem a lehető legvegyesebb benyomások áramlása, érzelmi szignifikációja és rendszerbe, kapcsolati csoportokba állítása. Valami ilyesmit érzékeltet a vers, de informatív, közvetlen közlésnek tekinthető része ennél is egyszerűbb. A fontos közlést azonban nem a hírértékű, hanem a redundáns elemek hordozzák. Minden költeménynek ez a lényege.

A vers elsősorban arról az ambivalens érzésről szól, amivel a költő önnön lényének ezekre a tájaira tekint.” Műút, 2009/5. szám.

3          Tóth Krisztina említi a Széchenyi Irodalmi Akadémia székfoglalójául írt műhelyesszéjében: Talált mondat. In: Születik vagy csinálják. Mai magyar költők a versírásról. Nemzeti Tankönyvkiadó, 2011, 70. o.

4          Mint egy szép ívű dallam. In: Kakasfej vagy filozófia? Mire való a vers? Európa, 2000.

5          I. m. 75. o.

6          Ezt többen említik, Takács Ferenc, Bodor Béla, Halmai Tamás stb.

7          Bodor Béla i. h.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges