Versek

Kabai Lóránt

Nyomtatóbarát változat

ha csak az nem

se tétova pokol, se irigy mennyország, de álmomban már
megint üzengettek nekem, igaz, ezúttal magázódva és
kimérten; és persze hogy álságos minden, ami a múltból jőve
kiigazításra szorul – vagy a hiány dolgozik bennünk, vagy a
jelen. az azért nem annyira rossz, amikor valaki alkuszik az
emberért, még ha a túlélés bizonyos szempontból a legnagyobb
bűn is, hogy csak úgy virágzunk, aztán semmi. néha
kifejezetten tudom kedvelni az agyam, ámbár többnyire
cseppet sem.
 
csak hogy lásd, miről beszélek

elvigyorodtál – ez nyelvileg értelmezhetetlen.

modell

ha pedig, mert elmúltak felőlem, rohannak másfelé,
idegenekkel tegeződnek filléres menedékeim, eljött az ideje
arra vágyni csak, hogy végre lehessen bármit arc nélkül
csinálni, egész kis vagyont a saját pokolba fektetni, vagy
egyszerűen csak üresen hagyni, vörösre festett hajjal, mellette,
a nekem fenntartott széket, mert néha megárt a matematika is,
akkor már nem számítok és nem silabizálok, mindössze
fogadok az érkezési oldalon, engedek az indulásin, a tükörben
az arc nem mozdul, én is csak állok, mást nem tehetünk, de
tudom, amit tudok, és bár ne tudnám.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges