Kovács Kristóf

Nyomtatóbarát változat

Cseh Tamás és Bereményi Géza óhajnak álcázott jóslata nem teljesedett be. Tíz év múlva – vagy mikor is vagyunk most? és mihez képest? – nem az a dal lett. A színpadon, igaz, még mindig nem magyarul, még mindig angolul énekel, de dalszövegeit már udvariasan magyarra fordítva is kivetítteti az énekes. Illetve – énekesnő; bár, azt hiszem, Laurie fütyül az ilyesmire. Csak bekapcsol egy samplert, és máris orrhangú, tenyérbemászó férfihang tekereg elő a mikrofonból. Régi petárda Laurie kelléktárából, de hozzánk is beszéltek már így, talán nem ilyen oxfordi kiejtéssel, talán nem ilyen körmönfontan fogalmazva; de azért ilyen volt a hang és a beszéd. Mi meg ülünk a sötétben, és hallgatunk…

Laurie azonban készült belőlünk. Valakik megmondhatták neki, hogy nálunk ez a hang főműsoridőben megy, legyen a főműsoridő a régi rémeseké vagy az új undokoké, minket tehát felesleges fenyegető hülyeségeket beszélő barmok torzképével ijesztgetni. Sampler kikapcs, és a sötétből ismét Laurie felhőpuha emberi hangja szól.

Mi viszont, barátaim, legalább néznénk pirulva egymást a koncert töksötétjében, már megint nem készültünk. Pedig Laurie nyilvánvalóan nem – csak – azért jött, hogy légies himnuszaival és misztikus szövegeivel elringasson bennünket. Alig hihető, hogy pusztán udvariasságból vetíttetné ki a szövegek magyar fordítását. Amit természetesen sikerült úgy vetíteni, hogy a legfelső sor lemaradt a vászonról. Különösen, ha tudjuk vagy legalább sejtjük, hogy Laurie himnuszai és absztrakciói gyakran egy nagyon is konkrét, elkötelezett mondanivaló, üzenet áttetsző selyemálarcai csupán.

De hát honnan tudnánk, ki az a Jesse Helms szenátor, akiről szó van, és hogy mekkora jóvátehetetlen kárt, emberi sebeket, művészi frusztrációt okozott az amerikai neokonzervativizmus, amelynek Jesse szenátor csak az egyik mellékalakja; az igazi nagyok azok, akik hozzánk, mint például Ronnie bácsi, olyan jók voltak; Laurie mondja a magáét, a nézőtéren csend, pedig sejthető, hogy azon, amit most mond, a nyugati közönség röhöghetett. Mi hallgatunk, udvariasan, értetlenül. Csak nem fogunk itt az Egyesült Államok belügyeibe avatkozni?

És nincs is rá szükség. Az amerikai konzervatívok csak szeretnének kultúraszervezők lenni. Acsaroghatnak, amíg akarnak Laurie Anderson és a többiek bokája után, azok mennek tovább a maguk útján. Most például éppen ide, Budapestre, a városba, amely Nyugat-Berlin „eleste” után a lehető legjobb esélyekkel készül arra, hogy európai alternatív kulturális központtá nője ki magát. Még akkor is, ha Laurie politiko-poénjait egyelőre nem értjük. De a többit értjük; láthatjuk is a szünetben, egymás arcán, hallhatjuk egymás furcsa, meditatív csendjén: Laurie egy-két hangra épülő, lazán, alig-alig, vagy éppen egyáltalán nem megharmonizált, szinte átláthatatlanul nagy ritmusléptékű himnuszai, panaszosan rekedt hegedűje áttetszően tiszta, néha váratlanul el-elcsukó énekhangja és a szintetizátor komor, ostinato elektronikus dohogása a végtelen, kozmikus magánytól didereg; akárcsak a vetített képek, a körszalagon örökké körbejáró tokiói közalkalmazottak arca és az amerikai taxik sötét utastere, a párját és gazdáját vesztetten piruettező korcsolyacipő… És erre az estére magunk is összefüggéseinkből kiragadva kerengünk a néma világűrben – még itt, a szakadt, de embermeleg Közép-Európában is.

Most illendő volna objektíven is elemezni Laurie Anderson koncertjét és stílusát – de lehetetlen. Érdekes vonulata ez az amerikai művészetnek. A festészetben is nyomon követhető, elsősorban az óriás és Magyarországon még felfedezésére váró Edward Hoppernél, majd a fotorealistáknál látható, ahogyan egy végső képlet végső letisztultságát keresik. De elsősorban a zeneszerzők azok, akik, mint például a Laurie Andersonhoz hasonlóan himnikus Frederic Rzewski, a makacs ismétlődésből szikár erényt kovácsoló Steve Reich, a két-három akkorddal és egy ritmusképlettel órákig zsonglőrködő Phil Glass – és Laurie Anderson –, akik mintha megtalálták volna ezt a végső képletet. Elemezni lehetetlen a zenéjüket, hiszen rajtakapható részletek helyett csak felfoghatatlan egész van.

És nem is érdemes elemezni. Okosabb elmenni egy koncertre, és amíg szól a zene, sétálni egyet a Holdon. Vagy Amerikában.

Nem abban, amelyikről az újságban lehet olvasni, ahonnan százötven Mikulás érkezik Közép-Európába; inkább Franz Kafka, József Áron szappanfőző vagy a Titanic utasainak Amerikájában: Laurie Anderson zenéjének hazájában.

• Kultúra