Jovánovics György

Nyomtatóbarát változat

Perbáli gyermekotthon, légi felvétel. Fotó: Wanger Zsolt

A szimfóniákat sosem szokták megnyitni, a családregényt sem: miért pont egy kiállítást kell megnyitni? Furcsa egy szokás. Az N&n galériában a Perbál és perzsavásár című kiállítás keretében ráadásul egyszerre három kiállítás is látható: egy szőnyeg-, egy fotós és egy építészeti. Az első kettőt már most gyorsan, mondandóm legelején megnyitom, a harmadikhoz, az építészetihez azonban lenne némi hozzáfűzni valóm.

Amikor megtudtam, hogy építészetről is szó lesz, amihez nem is értek, rögtön levettem a polcról Hannes Böhringer barátom egyik dedikált könyvét a í80-as évek elejéről. Ebben van két tanulmány, amelyeket egy építésznek kívülről kell tudnia, ha valóban tudni akarja, mit csinál. Elképesztő szépségű szöveg. Hannes Böhringer filozófus, Berlinben ismerkedtem meg vele véletlenül í80-ban (azaz nem is véletlenül: a felesége vezető képzőművész), akkor docens volt az egyetemen. Hetekig ezt a könyvet olvastam: Böhringer Perbálról ír, pedig soha nem volt Perbálon, soha nem találkozott valószínűleg Janesch Péterrel, mégis a lényegről beszél. Hamar felfedezték, mennyire ért a képzőművészethez és az építészethez. A kasseli és a párizsi művészeti akadémián, valamint New Yorkban tanított, 1993–94-ben itt, Magyarországon az én növendékeimnek adott elő. Az építészetről szóló írása, amely Tillmann József fordításában megjelent magyarul is, a nyelv olyan csodája, az építészet szellemének olyan fantasztikus, sugárzó magyarázata, hogy a Perbál-kiállítást ezzel lehet leghívebben kommentálni. Érdemes kipróbálni. De érdemes kimenni Perbálra is – ha már megtiszteltük egy kiállítással, érdemes megnézni személyesen is: nem is olyan hosszú az út Budapestről. Ha Janesch Péter vezet, akkor 30 perc, ha én vezetek, 35. Addig is: olvasgassák a Böhringer-könyvből válogatott szövegeket az építészetről.

Perbáli gyermekotthon. Fotó: Lugosi-Lugo László

Kísérletek és tévelygések


amit leront, nem épül föl az.
Jób 12,14

Vannak, akik cselekszenek, mások beszélnek. Vannak, akik létrehoznak valamit, amikor beszélnek. Mások csupán beszélnek. Amazok építenek, emezek legfeljebb épületesek.

Beszéd közben az ember elkerülhetetlenül épületes, azaz meglehetősen kötetlen. Hiszen mindennemű beszéd a viszonylagos következménynélküliség, a következmények iránti közömbösség szférájában folyik. Így aztán nem kerül sor azonmód minden tévedés megvalósítására. Ugyanis semminemű beszéd sem mentes egészen a tévedéstől, a sokértelműségtől, a félreérthetőségtől és a leegyszerűsítéstől. Amennyiben azonban a beszéd megismerés, légyen bármennyire töredékes, a kötetlenség szférájában túlnyúlik a pusztán épületesen és konstruktívvá válik.

Az „épületes” fogalmát a keresztény jámborság hosszú története erősen elhasználta és ezáltal maga is nagyon épületessé vált. Abban azonban a jámbor lelkek megegyeznek a filozofálókkal, hogy az érzület épülése mindenkor felderüléssel járt együtt. Ez azt jelenti, hogy a valódi ismeret nem közömbös a megismerő számára, hanem hasznára való és épülésére válik, felderíti őt. A megismerés felvilágosít. És felvilágosításként mindenkor felderítő hatású is.

A derű – amin természetesen nem az erőltetett és kikínlódott boldogság értendő – az antik filozófusok számára az ataraxia és az apátia látható kifejeződése volt: rendíthetetlenség és szenvedélynélküliség. Az apátia még nem torzult lelki tompasággá, és a rendíthetetlenség nélkülözte a keményszívűség, a belső megközelíthetetlenség és érzéketlenség keserű mellékízét. Mindkettő egy működőképes pszichikai immunrendszer kialakítására, folyamatos lelki egyensúlyra irányult; úgy képzelték, hogy amikor elcsitul a szenvedélyek vihara, a lélek hasonlatos a szélcsendes tengerhez. A szélcsendes tenger – galéné – azonban egyszersmind derűt is jelent.

A rendíthetetlenség és szenvedélynélküliség – amiben az egymással vitázó filozófiai iskolák egyetértettek – ismereten alapul, míg a nyugtalanság, zavarodottság és a szenvedély tévedésből, látszattudásból és képzelődésből ered. Marcus Aurelius szerint: „Minden csak vélemény, a vélemény pedig tőled függ. Szüntesd meg (...) és akárcsak azt az embert, aki a hegyfokot megkerülte, téged is vár a szélcsend, a teljes nyugalom, a biztos öböl.” Egy palesztinai sivatagi szerzetes tovább színezi a képet: „A mozdulatlan tenger színén a halak játszanak és a delfinek vetődnek örömükben.” Marcus Aureliusnak egy mondata még árulkodóbb arra nézve, hogy miként képzeli a filozófiai derűt: „…a szenvedélyektől megtisztult értelem valóságos fellegvár. Az embernek nincs ennél biztosabb menedéke, hiszen, ha ide húzódik, továbbra is megközelíthetetlen.” A fellegvár és a kedves táj a filozófiai ataraxia két pólusa. (...)

Az akropolisz … az érzelmektől megszabadított és önmagába erődített gondolkodásnak a képe. (...)

A filozófiai épülés szerencsés sorsot feltételez, amit aztán tartós erődítménnyé kell újraépíteni: gondtalanság, szenvedélymentesség, egy meleg szoba – átvitt értelemben. (...)

Úgy tűnik, az aktív épülés passzív építettséget feltételez.

Az épülés teológiai fogalma az épülés (aedifcatio, oikodomé) bibliai fogalmából ered: Krisztus felépíti az eklézsiát, a közösséget, az egyházat. ď a szegletkő, amire az apostolok ráépítenek és -ültetnek, a közösség tagjai pedig egymás közt általa épülhetnek. Az egyház a templom, az ő misztikus teste, aminek újjáépítését Jézus három nap alatt ígéri. Ám minden egyes ember is templom, Isten háza. „Nem tudjátok – írja Pál –, hogy Isten temploma vagytok és Isten Lelke lakik bennetek.” A templom megint. Csak előremutat Isten városára, az égi Jeruzsálemre, ahol fölöslegessé válik a külön templom. Ahogy a templomot Isten házaként, úgy értelmezik Jeruzsálem városát is a középkori négyes írásértelmezésben a történelmi városon túlmenően egyházként, a keresztény lélek és az örök boldogság városaként.

E háttér előtt alakul ki az egyházatyák és a középkor teológiájában a lelkek városának és a lelki várkastélynak a gondolata. A keresztény építőmesterek ebből a belső kastélyból és erődből kiindulva végezhették műveleteiket. Épülésükön már túljutottak, amikor építeni kezdtek. (...)

Ahol a polisz már nem fókuszálja a világot, ahol már – nem számszerűen, hanem filozófiai értelemben – nem világváros, ott a filozófus számára a világ válik várossá, melyben él. Kozmopolita lesz és akropoliszát mint a rendíthetetlen derű és eudaimónia erődítményét belül viszi magával, bárhová vetődjön is. (...)

Az épülés azonban feltételezi a lebontást. Nem lehet építményeket emelni anélkül, hogy le ne bontanák azt, ami elállja az üresség és a nyitottság helyét. Még átépíteni is csak úgy lehet, ha a régi építmény rendelkezésre áll; közömbös anyaggá válik, képzeletben lebontják, szétszedik, hogy újra összeilleszthetővé válhasson. Descartes minden nálánál korábbi filozófiát, melyek a világos szemlélet útját elállni látszottak, azáltal ítélt lebontásra, hogy valamennyit megkülönböztetés nélkül puszta véleménynek nyilvánította, melynek igaz volta ellenőrzésre szorul. (...)

Építeni azonban mégis tudunk: az indifferenciára, a közömbösségre – ez szilárdan le van horgonyozva a nagyvárosi tapasztalatban. (...)

Az ember városi élőlény – így szól Arisztotelész ismert mondása. (...)

Számomra ezzel a semmire sem összpontosuló érzékeléssel és éberséggel strukturálisan hasonlónak tűnik az avantgarde művészet esztétikája. Ez is az indifferens esztétikája: a szépségnek mint kitüntetettnek a közömbössé válásával megnyílik a tekintet, és az indifferenssé vált szem számára minden egyaránt érvényessé és azonos értékűen széppé válik. (...)

…annak megmutatására törekedtem, hogy még az individuális épülés is mindenkor aktív és passzív, hogy az épülés is feltételezi valamiképpen a felépültséget. (...)

Az esztétikai indifferencia, erről szól a modern művészet, minden pillantást csendéletté változtat: egy parkoló autót, egy közúti táblát, bármely falat, melyre napfény tűz, a belváros lármás forgalmát éppúgy, mint a kihalt, vasárnap délelőtti bevásárlóutcát. (...)

Kérdés tehát, hogy nincs-e szükségünk legalább egy ideiglenes fedélre vagy menedékre vészhelyzet esetén. Descartes a még be nem fejezett épülés tartamára egy ideiglenes erkölcsöt ajánlott felvonulási épületként. Azt javaslom, hogy az építés mai helyzetét erről a nézőpontról szemléljük. És így szemlélve ki lehet bírni.

Ha valami, akkor a modern nagyváros erővé kiépíthető gyengeségének az indifferencia, a közömbösség látszik, vagyis az épületesség legalsó, fundamentális síkja. Emellett szól a modern művészet is, mely termékennyé alakította át a nagyvárosi közömbösséget. Esztétikai közömbössége számomra úgy jelenik meg, mint az észlelés elemi iskolája. Benne betűzi ki és fedezi fel újra azt, ami régi korok számára talán túlontúl magától értetődévé vált és ezért elhanyagolták, végül pedig feledésbe merülhetett. Amint azonban köztudomású, az elemivé tétel a legnehezebbek egyike, kimagasló művészi képességet kíván. Ezért nem szabad önnön magunkról és korunkról túl keveset gondolni!





































(Hannes Böhringer: Építkezés. Kísérletek és tévelygések, Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám, Budapest, 1995, 48–59. o.)

• Kultúra