Bojár Iván András

Nyomtatóbarát változat

Homlokzatrajz, Margit krt. 65. 1937. (Vadász Mihállyal)

Nagyon örülök, hogy ez a kiállítás létrejött, mert nagyon fontosnak tartom. Mindenekelőtt Preisich Gábor, Gabi bácsi személye miatt, akihez élete utolsó idejében nagyon közel kerültem. De rendkívül fontosnak tartom azt is, amit életműve áttételesen is kifejez.

Különös tendenciára figyelhetünk fel ugyanis manapság. Az ezredfordulóra érkezett el az a pillanat, hogy a Gabi bácsi és generációja által ránk hagyományozott szellemiség ismét értékként jelenhessen meg. Egyfajta rehabilitációs folyamat zajlik most: megint aktuális az – a modernizmus szellemében a húszas, harmincas, negyvenes évek során keletkezett – társadalmi-kulturális vízió, amelyet épületeikben, életművükben megjelenítettek. Ez a stiláris és ízlésbeli megközelítés, amely e korszak építészeti tervezésének folyamatait jellemezte, a későbbiek során bizonyos társadalmi ellenérzéseket szült, egyszersmind kompromittálódott, miközben a modernizmus valódi, nagy jelentőségű alapértékei nálunk rendre elsikkadtak. A miénknél szerencsésebb vidékeken, amelyeket elkerültek a történelmi kataklizmák, a modernizmus történetének folytatása kulturális értelemben töretlenül zajlott – mint például Hollandiában, Svájcban, Spanyol-, vagy épp Olaszországban –, s eredményei szervesen beépültek a mindenkori kortárs építészetbe, aminek következtében az számunkra szinte ismeretlen gondolati gazdagságra jutott. Ezzel összehasonlítva különösen világosan érzékelhető a modernizmus hazai kompromittálódásának és megtorpanásának káros volta.

Simpion mozi, 1936. (Vadász Mihállyal) Budapest, Bartók Béla út 64. Fotó: Kozelka Tivadar

A másik ok, amely miatt Preisich Gábor kiállításának nagyon örülök, teljesen személyes jellegű. Hosszú beszélgetéseket folytattam vele a Pasaréti kertben ülve, amikor az életművéről szóló könyv megírására készültem, de számos, talán utólag megfogalmazódott kérdésemre még inkább akkor kaptam választ tőle, amikor életművét, emlékiratait, esszéit végigolvastam. Amikor Gabi bácsi már kórházban volt, a családtól rendszeresen hírt kaptam az állapotáról. Egyszer azt hallottam, hogy az ágyán feküdt, aludt, és azt álmodta, hogy poharat tervez. Kiderült, vizet akar inni. Így transzponálódott a valóság, a szomjúság realitása egy építész álmában, képzeletvilágában. Számomra ez példa, a folytonosan konstruáló, szerkesztő, kreáló agy, sőt, a magatartás példája, amivel Gabi bácsi, ha úgy tetszik, a halálos ágyán is rendelkezett. Nagyon szeretném, ha a magyar építészetben, a magyar kultúrában ilyen aggastyánok, ilyen példák lennének még számosan.

A család nyaralója, 1969. Szigliget. Fotó: Preisich Gábor

• Kultúra