Zoltán Gábor

Nyomtatóbarát változat

Egy színésznővel beszélgettem egyszer rólad, aki azt mondta, jó, nagyon jó színész ez a Gábor Miklós, de azt, hogy mennyibe kerül egy kiló kenyér, talán nem is tudja; ott él valahol az Újlipótvárosban az ötödik emeleten, az ő elefántcsonttornyában, és nem ismeri az életet.

Hát tudod, én csak a saját életemben vagyok, de abban benne vagyok. Voltam háborúban, politizáltam így, politizáltam úgy, egyik színházból elmentem a másikba, háromszor nősültem, három nagyon különböző nőt vettem el, érdekes asszonyokat, azonkívül is volt egypár nő, szóval nem hagytam ki ezen a világon semmit, a történelem se hagyta, hogy visszavonuljak valamiféle elefántcsonttoronyba. Nem tudom, ki volt az a kolleganő, de azért összehasonlítanám kettőnk tapasztalatait az élet dolgaiban, ki mit élt át, ki miből milyen következtetéseket vont le. Mindennapos újságolvasó vagyok, és rettentő indulatosan reagálok a politika és a világ dolgaira. De mi értelme volna, hogy elmondjam én is ugyanazt, amit mindenki elmond, amit mindenki gondol? Azt hiszik, hogy nem vagyok az életben, mert nem mondom azokat a szövegeket, amelyeket az emberek és a társaságok általában naponta elfecsegnek nagyon is élettelen életükről. Babits is elefántcsonttoronyban élt állítólag, de olvasd el a verseit: legalább olyan politikus költő, mint Ady. Egy kicsit messzebbről nézve az ember olykor tisztábban látja a dolgokat; ha például Goethe nem tartotta volna magát távol a korabeli romantikus német ifjúság mozgalmaitól, akkor ma nem olvashatnánk tőle olyan érvényes sorokat a német nacionalizmusról. Azt viszont a könyveim is elárulják, hogy nagyon is földhözragadt vagyok, hogy az életről nem tudok, nem is mondok semmit, csak amit átéltem, amit végigcsináltam. Igaz, van egy barátom, aki szerint olyan vagyok, mint viharban a tengerész: csapkodnak körülöttem a hullámok meg az istennyila, de közben időnként feltűnik a pofám, és azt mondom: „Itt rend van!” És hozzátette: „És, rend is van!” Akik azt mondják, hogy benne vannak az életben, rendszerint nem tudnak úszni, átcsapnak a fejük felett a hullámok, a szájuk, az orruk tele a tenger sós ízeivel, és azt hiszik, hogy a tenger arra való, hogy az ember nyelje, nem pedig arra, hogy ússzon vagy halásszon benne.

Sokan vannak úgy ezzel, színészek is, hogy inkább hasonulni szeretnének a többiekhez; különbözni, elvonulni mindig nehezebb.

Őszinte leszek: nekem nem nehezebb. Tudod, gyerekkorom óta üldözött az unalom. Hat-hét éves koromban gyakran kérdeztem nyafogva az apámtól, hogy „most mit csináljak?”, és apám mindig azt válaszolta flegmán, hogy „állj a fejed tetejére, édes fiam”. Nos, én azóta is azt teszem, hogyha kell, a fejem tetjére állok, akár életem java részét fejállásban töltöm, de ha tehetem, csak azzal foglalkozom, ami szórakoztat, izgalomba hoz. Csak persze azt én tudom, hogy engem mi érdekel. Az elvi kérdés nem az, hogy nekem ízlik-e az étel, amit elém raknak, hanem az, hogy kényszerítenek-e, hogy lenyeljem, vagy sem. Ezért utasítok vissza annyi fellépést, ezért vállalok már évek óta aránylag kevés munkát, nem elvből, nem is finnyásságból. Csak mert annyira rühellek unatkozni, és mert vállalni merem, hogy mi érdekel. És rendszerint kiderül, hogy mással nem is lett volna érdemes foglalkozni.

Elég nagy kényelmetlenségek vállalására is hajlandó vagy egy-egy újabb fejenállás kedvéért, én úgy láttam. A feleségeddel, Vass Évával játszottatok a Nemzeti Színház színpadán is, és most pedig a Független Színpad tagjaiként, lepusztult öltözőkben öltöztök, és nem éppen kedvező körülmények között játsztok…

Hát, ami a körülményeket illeti, mondtam, voltam én már a fronton is, sok mindent kipróbáltam, és tudok igénytelen lenni. Látod itt ezt a szobát, elég imponáló, de a szép bútorokat jórészt apámtól meg anyámtól örököltem, és az én területem ebben a lakásban igazából az a kis sarok a szövegszerkesztő masinám meg a magnóm között. Az íróasztal az én elefántcsonttornyom, gyakran észre se veszi, aki belép, hogy ott kuksolok mögötte. Aztán meg, tudod, hogy Évával már korábban is vállaltunk mi hasonló, viszonylagos kényelmetlenségeket, amikor például a hetvenes években otthagytuk a Madách Színházat, és elmentünk Kecskemétre, ehelyett a nagy lakás helyett egy garzonba, egy kis orosz tévével meg egy táskarádióval. De azért az úgy van, tudod, hogy amikor most eljöttünk a Nemzetiből, utolsó előadásunk éppen egy Shaw-darab volt, Éva a színfalak mögött végigsimogatta nagyon szép kosztümjét, és azt mondta felsóhajtva: „Hát bizony egyhamar ilyen szép kosztümöt nem vehetünk fel.” Mert a színházhoz ez is hozzátartozik, a szép kosztüm. Az ember fiatalkorában azért választja a színpadot, mert szép akar lenni. És az ember még vén fejjel is szeretne egyszer-egyszer szép lenni. Persze a színház a képzeleté első sorban. Nem az igazán szépek lesznek a szerelmes színészek és a szexkirályok, hanem azok, akik el tudják képzelni és hinni magukról, hogy szépek. Néha többet ér, ha az ember egy kopott bársonydarabról képzeli, hogy királyi palást, mint ha valódi hermelint akasztanak a vállára. De, ismétlem, szeretem én a színházat akkor is, ha pompás és ragyogó, és mindig is sajnálom, hogy például olyan keveset énekeltem. Az utóbbi években a színház nagyon megváltozott…

Az üzleti színházra gondolsz?

Aki megveszi a jegyet, az a közönség, annak kell játszania. Ez olyan tény, amellyel nem lehet vitatkozni. A színész számára az az elefántcsonttorony, ha nem jut el a közönséghez. Még egy ilyen kis csoportban, mint amilyen a Függetlenek rongyos kis gárdája, még itt is, akarva-akaratlanul meg kell céloznunk egy bizonyos közönségréteget. Ha ilyet nem találunk, ha ez elfogy, akkor a színház létének nincs igazolása.

És elfogyott?

Annak idején a Madách Színháztól azért jöttem el, mert, bár a nézőtér tele volt, én mégis üresnek éreztem, mintha nem volnék igazán képes hatni a zsöllyékben ülőkre, vagy ők voltak érzéketlenek, vagy én voltam gyenge. Ezért mentünk le Kecskemétre Évával. Ott meg Ruszt színházának nem volt elég ideje, hogy a városban, ott, helyben igazi közönséget teremtsen. A mi közönségünk többségében Pestről járt le, hogy lásson bennünket. Ebben meg az zavart, hogy az ő számukra a mi színházunk ellenzékisége volt csak igazán érdekes. Szinte mindegy volt, hogy melyik előadásunk milyen jó vagy rossz, ha feljöttünk Pestre vendégszerepelni, feltétlen sikerünk volt, mert előadásaink többé-kevésbé ellenzéki politikai állásfoglalásnak számítottak. Az igazi színház a piactéren működik, ahol bárki beállhat a sorba, megbámulhatja, mi a csudát produkálnak a komédiások, aztán vagy ott ragad, vagy továbbmegy, ilyennek szeretné az ember a színházat, de hiába, mi nem voltunk piactéren, és politizálásunk is egy elég zárt kisebbség politizálása volt, mindig is „magunk közt” voltunk. A Független Színpad ifjúsági előadásokat játszik, ezért kapjuk a szubvenciónkat. Amikor én növendék voltam, talán az ifjúság, a diákság volt a legjobb közönség. Ott ültek a karzaton, és ott fenn, köztük, a színháznak olyan volt a légköre, olyan odaadók voltak, olyan tiszteletteljesek, olyan érdeklődők, mint mostanában talán csak bizonyos hangversenyeken. A Független Színpad körülményei, a Golgota utca persze nem teremt ünnepi hangulatot, de ez még nem magyarázza meg, hogy a fiatal közönség legtöbbször egyszerűen szétveri viselkedésével az előadást. Bármit mondjunk is, bármit szeretnénk is, ezt be kell vallanunk, ezzel számolnunk kell. A színház a fiatalság számára nem sokat jelent már.

Ezek szerint hiába választottál kanyargós utakat, hogy megtaláld saját igazságodat. Derűsen és nyugodtan katasztrófahelyzetről számolsz itt be.

Félek, hogy a színházak helyzete olyan, mint általában az országé. Látszólag minden rendben van, béke van, a színházak működnek, talán még több is, mint négy évvel ezelőtt. De bizony nekem az az érzésem, hogy alig van olyan színházunk, amely belül ne korhadna, amelynek ne lenne elég egy kis taszítás ahhoz, hogy összeomoljon. De nem vagyok eléggé benn, és nem vagyok eléggé kívül még ahhoz, hogy megítéljem a színházak helyzetét. Inkább csak magamról beszélnék. Engem tisztelnek és szeretnek az emberek, az utcán megszólítanak, ismeretlenek üdvözölnek, persze inkább csak az idősebbek. De semmit se tudnak arról, amit az utóbbi tíz-tizenöt évemben csináltam. Még ma is a Mágnás Miskának és a Hamletnek köszönhetem a népszerűségemet. Az utóbbi néhány évben volt legalább négy olyan alakításom, amelyre büszke vagyok. Mégis úgy érzem, hogy egészében én megbuktam. Ezt nagyon jó és fontos dolog így megállapítani. Azután már elgondolkozhatunk arról, hogy én vagyok-e ennek a bukásnak az oka, vagy a közönség, vagy hogy amit én személyes sorsként élek meg, az általában a színház bukdácsolásának egyik tünete. Ha Lukács Györgyöt játssza az ember Eörsi Pista darabjában, azután nem szokott rajongó leveleket kapni. Aztán meg… új dolgok a fiatalok közt születnek, én nem ítélhetem meg, milyen a mai színház. Én csak azt mondhatom: mintha bizonyos értelemben a magam dolgának a végére értem volna. Vagyis már nem akarom kitalálni, milyennek is „kell” lennie a színháznak. Azt hiszem, hogy jó színész vagyok, hogy értem és tudom ezt a mesterséget, és amikor most Haumann Péterrel kettesben eljátszogatunk a Játékszínben, a Feketelevesben, akkor az nagy élvezet nekünk kettőnknek, meg a közönségnek is. De már a kollégák közül kevesen veszik a fáradságot, hogy megnézzék, mit is művelünk.

Hát én, amikor a Dibukot láttam a Független Színpadon Ruszt rendezésében, amiben te a csodarabbit játszattad, úgy éreztem, olyan sokértelmű, többsíkú játék folyt ott, amit nagyon kevesen tudnak megteremteni. Mert a színházat vagy szószéknek vagy, kuplerájnak fogják fel általában, és mindkettő nagyon unalmas tud lenni.

A kupleráj nem unalmas, csak a kuplerájbeli szerelem unalmas. Az a része unalmas, amiért az ember elmegy a kuplerájba. A többi mind érdekes. A szerelmet a kuplerájban lejáratják. De amikor ketten találkoznak, kurva és vendég, mindketten felemelődhetnek. Mindezt csak a kupleráj védelmében mondom. Ami a szószéket illeti… No jó, mi most a Független Színpadról beszélünk. Azt kell mondanom, hogy Éva meg én nem találtunk igazi otthont itt. Talán a korkülönbség túl nagy köztünk és a társulat egésze közt. De vannak ennek kézzelfoghatóbb, szomorúbb okai is. Azt hiszem, erről nincs kedvem többet beszélni. Éva meg én voltaképpen kissé otthontalanul lógunk a világban, mióta a kecskeméti színházat szétverték, vagyis több mint tíz éve. A Nemzetiben hamar kiderült, hogy amit Vámos László akar csinálni, és amit Ruszt, az egyszerűen nem jön össze. Minden stimmelt ennél a házasságnál, a vőlegény meg a menyasszony tisztelte, becsülte egymást – csak nem szerelem szülte a találkozásukat, és ezen semmiféle jóakarat nem segíthet. Évát meg engem sok emlék fűzött Vámoshoz, de a Nemzetiben nem találtuk a helyünket soha, bármilyen jókat játszottunk is, nem éreztük, hogy a társulathoz tartozunk. Mi pedig színészek vagyunk, életfunkciónk, hogy színházban létezzünk, még ha nem is tudom, mi az, ami engem a színházban még igazán érdekel.

Főiskolás koromban megkérdeztem egy tanáromtól, hogy lehet az, hogy te nem tanítasz ott. Hiszen nálunk, nem úgy, mint az amerikai vagy nyugat-európai színiiskolákban, a Színművészeti Főiskolán a legkiválóbb és a legkiválóbbnak nevezett színészek és rendezők tanítanak, úgynevezett és valódi nagyságok. És erre valami egészen furcsát mondott nekem az illető tanúr: hogy ha megjelenne egy ilyen figura, mint Gábor Miklós, ha egy ilyen jelentős színésznek ilyen erős erotikus kisugárzása van, akkor még a homoszexualitás is elharapódzna a főiskolán.

Ez hízelgő. Tudod, énnekem sokkal rosszabb hírem volt mindig, mint amilyen tulajdonképpen vagyok. A szerelmi életemről szállongó pletykák és rágalmak a legaljasabb dolgok voltak, amelyeknek életemben ki voltam téve. Legtöbbször a guta megütött tőlük. De azt hiszem, te vagy az első, aki rákérdez, jól teszed. Nem kérem ki magamnak a tanár úr véleményét, mert én olyan mértékben vagyok elfogulatlan, és annyira fontos volt nekem egész életemben a szexualitás és a szerelem, hogy nevetségesnek erezném, ha tiltakoznék egy ilyenfajta vélemény ellen. De azt hiszem, hogy ifjú színészeinket nem a nemi erkölcs terén fenyegeti a legnagyobb veszély. Véleményem szerint az én szerelmi életem sokkal szolidabb és főleg sokkal morálisabb, mint számos kollégámé, mert soha nem fordult elő velem, hogy bármiféle szerelmi vagy szexuális kapcsolatot létesítsek, amely mással összefüggött volna, mint a szerelemmel vagy a szexualitással. Ebben az értelemben én morálisan nagyon szigorú vagyok. A szerelem vagy öncélú, vagy nem szerelem. Másfelől nem ítélek el semmit, ami két ember közt megtörténhet, és nem utasítom el a homoszexualitást sem, tizenegy-tizenkét évesen nekem is voltak olyan élményeim, amelyekben még nem tudtam pontosan, hol kezdődik a fiú és hol a lány, de tudtommal ilyesmi legtöbb emberrel előfordul ezekben a kezdő években. De igaz, mindenféle munkám egyik, talán legfontosabb forrása, éltetője fantáziámnak, a szerelem és a szexualitás. És aki a közelembe kerül, aki velem együtt dolgozik, az ezt nyilván tapasztalhatja, mert ebből sose csináltam titkot, nem is fogok. Tisztelem a szerelmet, és megvan róla a véleményem, szépségéről, gyalázatáról, reménytelenségéről és tisztaságáról. És engem mindig zavart, hogy a magyar írók közül oly sok – tisztelet a kivételnek – mintha nem is egy-egy feleség, hanem egy-egy anyós felügyelete alatt írta volna regényeit és színdarabjait. Elég prűd és álszent a közönség és a szakma is, mindenféle rendszerektől függetlenül, a „rendszerek” természete már ilyen. És a színész talán itt a legsebezhetőbb. Nem véletlen, hogy én ilyenfajta véleményeket először magától Aczéltól hallottam, még a hatvanas évek első felében. Néhány évvel korábban, ’58-ban, ’59-ben személyesen agitált néhányszor, hogy lépjek be a pártba. Vajon ha megtettem volna, és párttagként szerettem volna tanár lenni a főiskolán, akkor is előhozakodtak volna ezzel a tapintatos, de annál gusztustalanabb kifogással? Így menthetetlenül éreztem ebben valami fenyegetést és zsarolást, amilyeneket a filmekben, a politikai krimikben láthattunk.

És szerettél volna tanár lenni?

Akkor igen. A hatvanas évek végén még egyszer bekéredzkedtem a tanári karba, de kérésemre választ se kaptam.

Mit szerettél volna tanítani a növendékeidnek?

Úgy gondoltam, hogy azokat a problémákat osztom meg velük, amelyeket nekem jelent a színészet. Hogy milyen állapot is az, színészként élni e világban? Aztán a szöveg okozta bonyodalmakat, a színész örök konfliktusát, hogy szereti a szöveget, abból él, de ugyanakkor szeretne teljesen szabadon játszani, úgy, hogy leszarja a szöveget. Meg hogyan is fuldoklik az ember saját modorosságaiban, és mit tehet ellenük. Úgy gondoltam, hogy sokat tanulhatnék, ha a növendékekkel együtt dolgozhatnék mindezen. Később, a nyolcvanas években hívtak a főiskolára, néhány órára be is mentem, de aztán rájöttem, hogy ez nem az én dolgom, hogy nem vagyok pedagógusalkat, hogy engem a színjátszás érdekel, de nem érdekelnek igazán a gyerekek.

Van még egy teljesen színházias kérdésem. Laurence Olivier-nek volt egy kardja, amely eredetileg Shakespeare egyik színészéé volt, és nemzedékről nemzedékre, mindig saját utódjukat kijelölve adták át egymásnak Anglia legkiválóbb színészei. Ha lenne egy ilyen kardja a magyar színháznak is, te kitől kaptad volna legszívesebben, és kinek adnád tovább?

Én egy olyan színésztől szerettem volna kapni, akit nem tartanak számon a legnagyobb magyar színészek között, bár odatartozik: Rátkai Mártontól. Azt se tudod, hogy ki volt ő, igaz?

Az a helyzet, hogy én sose láttam őt, ezért nem látod fölcsillanni a szemem. De elhiszem neked, hogy nagyszerű színész volt.

Nagy színész volt, csodálatos a karakterábrázoló és drámai ereje, kiváló a humora, és nagyszerű táncoskomikusként kezdte. Tőle szerettem volna megkapni azt a kardot. Hogy én kinek adnám? Nem tudom… Sok a jó színész, sok a nagy tehetség az utánam jövők közt. Andorai Péter… ő nagy komédiás, nagy bohóc, nem is használják eléggé ezt a képességét… hajlok arra, hogy a bohócokat jobban szeressem, mint, a drámai színészeket. Jobban irigylem őket.

Jó, ne gyötrődj most azzal, hogy netán kifelejtesz valakit, és aztán majd megsértődnek. Inkább fölteszem az utolsó kérdésemet, a politikáról. A Horthy-rendszer temetésén, a vérmezői megmozduláson te elmondtál egy Márai-szöveget. Mármost akárhogy nézzük is, ez egy politikai gesztus. Te, aki egy kicsit megégetted a kezed a politikával, hisz ’56 előtt nemcsak hogy párttag voltál, de szerepeltél is ezen a vonalon, és ezzel ma már nyilván nem tudsz azonosulni, nem érzed-e nehéznek, hogy akármilyen finoman és szerényen is, de újra beszállj a politizálásba?

Azt nehéz megállni, hogy ne szálljak be. Rettenetes politikai indulatok dúlnak bennem, már említettem, sokat káromkodok magamban tehetetlen dühömben. Ez a tehetetlenség a legrosszabb. Engem és még nagyon sokunkat a kommunistákhoz a Horthy-rendszer utálata vitt, mert azt nem lehetett nem utálni, hazugság, ahogy most azokat az évtizedeket megpróbálják megszépíteni. Az, hogy a kommunisták és az oroszok úgy harcoltak a fasiszták ellen, ahogy tették, olyan belépő volt a világtörténelembe, aminek jó páran beugrottak, Bemard Shaw-tól Picassóig. De látod, a politikában éppúgy meg kell találni azt a társulatot, amelyet az ember igazán szeretni tud, mint a színházban. És én se a pályámon, se a politikában nem találok olyan társulatot, hogy szenvedéllyel és odaadással tudnék hozzá csatlakozni. Elég baj, de elvégre az én koromban? Legjobban talán a szövegszerkesztőm érdekel most. Ma is vezetek naplót, ha nem is úgy, mint régen. Ez a napló, a sok oldal úgy sorakozik itt a polcaimon, mint a nyersanyag, amivel dolgozhatok, amivel dolgoznom kell. Most éppen a Bukások könyvén dolgozom, így alakult. Tudod a Ji King szerint a „bukás” azt jelenti, hogy az ember innen csak felfelé mehet, ez a változás törvénye. Itt állok egy óriás tömegű szöveggel, jó pár kosárnyi mondattal, amelyeknek meg kell találnom a nyitját. A szövegszerkesztő csodálatos masina, szabadon elválaszthatok, egyesíthetek, átalakíthatok szövegeket, egyik mondat magyarázza a másikat, évek távolán át is, remek foglalkozás. És végül a személyesség teljesen elvész, az ember élete puszta szöveggé válik.

• Kultúra