Bódis Kriszta, Dérczy Péter, Fábián Márton

Nyomtatóbarát változat

Fábián Márton: Nyitásképpen felolvasok két idézetet a szerzőtől, ami ehhez a műhöz kapcsolódik: „A legnagyobbat, nőalakjaimat azonban Szophoklésztől és talán Olympia szobraitól kaptam. Attól a férfiak fölé nőtt nagyságot, mely szép egységet kínált a bennem lévő férfiszenvedélynek és nőies érzékenységnek, ezektől a becsvágyat, hogy az emberi külsőhöz ragaszkodva isteni lényeget teremthessek.” Ezt 1965-ben a Negyven év című, munkáiról, pályájáról szóló, 90 oldalas esszéjében írta. A másik sokkal rövidebb: „A Gyász paraszthősnőjében a bennem lévő Artemiszt szültem meg öntudatlanul.” Azt kérdezném tehát először, hogy akkor úgy kéne olvasni ezt a művet, hogy „Kurátor Zsófi én vagyok” – mondja Németh László?

Dérczy Péter: Teljesen egyértelműen. Persze csak bizonyos értelemben, sajátos módon, úgy, ahogy Kertész Imre írta a Sorstalanságról, hogy semmi személyes, semmi önéletrajzi nincsen benne. A Gyászban sincs ilyen értelemben semmi személyes és önéletrajzi, mégis önéletrajzi, függetlenül bizonyos apróságoktól. A saját emberi és művészsorsát fogalmazta meg – egyébként nemcsak a Gyászban, hanem az Iszonyban is, a két ikerregény másikában. Alig lehet a kettőről egymástól függetlenül beszélni. A kiválasztódás folyamata, a kiválasztottság a regény témája, csakúgy, mint Németh László prózájában, drámáiban, sőt ideologikus írásaiban is sok helyütt. Egy olyan figurát állít elénk, amilyennek nyilvánvalóan magát is gondolta: a kiválasztott művészt, szemben a világgal. Ebben az értelemben önéletrajzi regényről van szó, még hogyha egy nő is a főszereplője. De hát, aki hallotta Németh Lászlót még életében beszélni vagy látta a televízióban, és valamennyire ismeri az írásait, az tudja, hogy, ahogy Weöres Sándorban is, úgy őbenne is aztán különösen nagyon sok női vonás volt.

Bódis Kriszta: Fölmerül itt a kérdés, hogy a főhős, Kurátor Zsófi férfi-e vagy nő. Mindenképpen tudom tragikus hősként is olvasni, de én annyira leporoltam ezt a szöveget, és annyira függetlenítettem a szerzőtől, hogy ezt is meg kell kérdeznem. Visszaemlékeztem arra az időszakra, amikor először olvastam tizenhat évesen, tehát gimnazistaként, azután azon gondolkodtam, hogy milyen nőfigurákkal találkozunk az irodalomban, illetve, hogy az irodalmat, amit az iskolában tanítanak, elsősorban férfiak „csinálják”, kevés női szerzőtől olvasunk. Persze fölmerül rögtön a kérdés, hogy van-e férfi- és női irodalom, és hogy van-e neme a hősöknek, és hogy nézhetjük-e Kurátor Zsófit úgy, mint nőt. Én azt feltételeztem, hogy Kurátor Zsófi nem Németh László, hanem egy nő, és ha így nézzük, akkor lehet, hogy tán nem tudatosan, de Németh László valamibe mégis beletalált. A Gyász tehát érdekes lehet a női sors szempontjából, egy olyan nőéből, aki a függetlenségéért harcol egy patriarchális társadalomban, ahol ki vannak osztva azok a szerepek, amiben egy nő létezhet, melyekből nem léphet ki, és ahol nem létezhet mint autonóm nő. Nekem erről szólt ez a történet. Tehát én tudom úgy olvasni, hogy Kurátor Zsófi nőfigura, és ilyen értelemben függetlenedik a szerzőjétől vagy az alkotójától.

FM: Visszakanyarodnék még a szerzőtől származó idézetekre és arra a problémára, amire mind a ketten utaltatok, hogy ez egy tragikus történet. Németh László maga állandóan arra hivatkozik a Gyásszal meg a korai műveivel kapcsolatban, hogy ez az ő görög korszaka. Itt elsősorban Szophoklészre kell gondolnunk, ami az idézetből is kiderül. Mennyiben mitikus hős Kurátor Zsófi, miben hasonlít az antik hősnőkre, Elektrára, Niobéra, Artemiszre?

DP: Nem hiszem, hogy a regény rétegeit külön lehetne választani, ahogy a szakirodalom és Németh László önkommentárjai előszeretettel teszik. Tényleg van mitologikus rétege a regénynek, de szerintem nem választható el a többitől: a szociologikus rétegétől, a lélektanitól, és attól, amit én művészregénynek vagy a saját sors megjelenítésének neveznék. Ráadásul a mitologikus réteg nagyon finoman van megoldva. Amikor például Kiszeláné megjelenik a regényben, beköltözik Zsófihoz, akkor úgy van megjelölve, hogy a Lakó, nagybetűvel, és aztán még egyszer, a regény vége felé is, ahol a végzetet említi Zsófi. Tehát ebben az értelemben lehet görög értelemben vett sorstragédiáról beszélni, de ezt nem lehet különválasztani más elemektől.

BK: Én sem választanám külön, de mindenképpen érzem Kurátor Zsófiban például Antigoné figuráját, aki szembeszáll mindennel, és gyakorlatilag győzedelmeskedik is. Szerintem Kurátor Zsófi jobban győzedelmeskedik, mert életben marad. Számomra ez egy olyan hőstörténet, ami happy enddel végződik. A főhős – és éppen ez a mitologikus a regényben – fölemelkedik az egész világ fölé, amiben ő küzd. Tehát én azt gondolom, hogy ez egy pozitív végkicsengésű történet. Remélem, ez elég provokatív állítás.

DP: Elég provokatív volt, mert huszonöt-harminc éve nyavalygok ezzel a regénnyel, sok mindent gondoltam már róla, de azt soha nem gondoltam, hogy pozitív kicsengésű lenne, ráadásul azt gondolom, hogy amit mondasz, az nem is teljesen igaz. Bizonyos elemeiben Zsófi valóban a világ fölé nő, vagy hát legalábbis teljes oppozícióban lesz a világgal. Nagyon nehéz eldönteni szerintem, ha a szöveget komolyan vesszük, hogy az mit mond arról, hogy milyen is ez a figura. Amikor Zsófi különköltözik Kovácséktól, akkor még nem tudni pontosan, hogy miért. Azt gondolhatnánk, hogy szembemegy a falu szokásrendjével. De én meg azt gondolom, sokszor a tudatában és a cselekedeteiben is úgy jelenik ez meg, hogy túlteljesít bizonyos szokásrendeket. A szokás azt írná elő, hogy letelt az a nyavalyás gyászév, hát most már kéne valamit kezdenie magával. Benne is megfordulnak ezek a gondolatok, de aztán mégis, mondván, hogy nehogy megszólják, odaveszi magához Kiszelánét és a többi – mintha inkább beteljesedne rajta sorsa, mintsem hogy maga választana. Ami pedig a regény végét illeti, az én számomra azért nagyon érdekes ez a regénye Németh Lászlónak, mert eldönthetetlen, hogy happy end vagy pedig szörnyű, pusztító sors lesz valójában Zsófié.

BK: Én is rengeteg olyan részt jelöltem be a szövegben, ami arról szól, hogy Zsófi szeretne boldog lenni, valóban volnának is lehetőségei rá, mégsem fogadja el egyik szerepet sem. Azért költözik el Kovácséktól, és azért nem megy haza, mert senkinek nem akar a szolgája lenni. Magyarán a könyvnek igencsak az elején megfogalmazódik a függetlenségvágy, aztán később kiderül, hogy már gyerekkorában is nagyon autonóm, erős személyiség volt, aki a nőkre kirótt, hagyományos szerepeket nem fogadja el. A gyász olyan állapot, amikor ezt fölismeri. Lehet, hogy a házassága ideje alatt, a feleség szerepében másképpen küzdött vagy lázadozott volna, mert az nagyon determinált helyzet. A gyász számára nem jelent akkora determinációt. És ezért gondolom, hogy hősies sorstragédiáról van szó, mert nem olyan jellegű determináció, mint a házasság, vagy mint vénlányként újra kérőre várni, vagy ún. „kurvaként”, becstelen nőként élni az életet. Egyébként ezek a szerepek volnának adottak számára. Azt gondolom, hogy ehhez képest tulajdonképpen a lehető legjobbat választotta. Lehet, hogy a külső szemlélő számára ez furcsa, de mégiscsak megtalálja azt a helyet, amire mindig is vágyott, a helyet, amit a sorscsapás alatt, a gyász ideje alatt tulajdonképpen megteremt magának. Az is igaz, hogy mivel ilyen hely sem a létező világban, sem a regény világában nincs, ez a hely maga a kivetettség – tehát ilyen szempontból nem pozitív a végkicsengés. De abból a szempontból, hogy lázad, küzd és győz, mert végül is az autonómiáját vagy az önazonosságát megtalálja, igenis sikertörténet.

DP: Ennyiben valóban lehet sikertörténetnek nevezni. De még egyszer hangsúlyoznám, hogy én nagyon fontosnak és érdekesnek látom azt, hogy úgy megy szembe a szokásrenddel, hogy túlteljesíti azt. Tehát nem azt mondja, hogy letelt a gyászév, kész, vége, hanem még tovább gyászol.

BK: Azt mondod, hogy túlteljesített egy hagyományt, tehát magyarán szólva túlságosan megfelelt valaminek. Én meg épp azt gondolom, hogy a gyász leple alatt, egy hagyomány leple alatt válik ő igazán autonómmá és függetlenné. Valamilyen szerepet el kellett vállalnia, nem lehetett szerep nélkül élni, olyan nincs. A gyász lesz az ő bástyája, hogy megvalósíthassa azt az autonómiát és függetlenséget, amit ebben a társadalomban, ebben a világban, ebben a faluban másképp nem tudna megvalósítani.

DP: De az sajátos függetlenség, hiszen odaveszi Kiszelánét, méghozzá azért, hogy ne szólja meg a falu közvéleménye. Tehát nagyon is komolyan veszi, sőt bizonyos értelemben túl komolyan veszi ezt a szokásrendet, mondjuk azt a szabályt, hogy az özvegy ne éljen egyedül. Akkor menne szembe igazán, hogyha egyedül élne, és a maga felfogása szerint erkölcsös életet élne, vagy akár feslett életmódot folytatna a falu világával szemben. Ebbe a szerepbe lép be a mitologikus szerepvállalás, amit nem lehet egyszerűen lefordítani, megmagyarázni, de azért figyelmen kívül sem lehet hagyni. Mit valósít meg Zsófi tulajdonképpen? Egy komoly életellenes programot, elsősorban a saját életével szemben, még akkor is, ha azt gondoljuk, hogy talán így sors és szerep valamiféle egységbe kerül. Ha alaposan megpiszkáljuk a regény végét, akkor még az is kérdés, hogy életben marad-e a nő, hogy meg bír-e maradni egyáltalán a falu közösségében, amelynek életével szembemegy. Nem kellenek neki a férfiak, ez a nyomorult Kovács Sándor (Németh László mindig Sanyinak hívta ezeket a figurákat: Takaró Sanyi is ugyanilyen típusú fickó; linkóci, de tulajdonképpen jópofa, élettel duzzadó pasasok ezek, akik a hősnőknek valamiért nem kellenek), vagy még jellegzetesebb, hogy az apja, aki szemérmes, paraszti férfiszeretettel viseltetik a lánya iránt, teljesen normális embernek tűnik, és ő még azt sem tudja elfogadni. Ez a szembe menés az élettel Németh Lászlónak ideologikus vonása is, hiszen tulajdonképpen bármilyen komolyabb művét nézzük meg, mindig ezt látjuk: a főhős mindig az élettel megy szemben, és ebben az értelemben minden műve önéletrajzi is.

FM: Szokták mondani, hogy a regény 11 fejezete 3 egységre bontható. Én most mind a hármat egyetlen szóval határoznám meg: ez a halál. Az elsőben a férj halála, a másodikban a gyermek halála. A harmadikban pedig Zsófi döntése lehet, hogy önmegvalósítás, de attól még ez is a halál választása. Itt van a döntő változás, mert addig valóban mondhatjuk, hogy túlságosan megfelel a paraszti világ hagyományrendszerének. De ebben a hagyományban az egyik leglényegesebb mozzanat, hogy kötelező élni és szaporodni, és Zsófi utolsó döntése, hogy nyilvánvalóan soha többet nem fog férjhez menni, ez igazából a hagyomány szétzúzása, megszegése, de egyben halál is.

BK: Azt gondolom, hogy Zsófi nem tudatosan viszi véghez ezt a dolgot. Abban az értelemben tényleg meg akar felelni, hogy nem akarja, hogy mindenféléket gondoljanak róla, hanem értsék meg, hogy miért áll ellen, és hogy mit jelent ő és az ő ellenállása. Nem deviáns vagy aszociális személyiség, nem egyszerűen arról van szó, hogy képtelen alkalmazkodni. Lázadó, aki kifejezi a falu felé a tiltakozását, de nem programszerűen, hanem a személyes, fölmutatott választásaival. Nem arról van szó, hogy „meg akarja valósítani önmagát” – aminek van valami pejoratív csengése. Sokkal inkább arról, hogy a függetlenségét és az autonómiáját akarja megtartani, amit egyedül valószínűleg gyerekkorában, talán az apjával való viszonyában élhetett át. Bár ott is milyen érdekes az a szóhasználat, hogy „kis szolgám”, „édes szolgám”. Tehát hogy a gyerek is egy olyan szerepben van, mint a nő később ebben a társadalomban.

DP: Az Isten áldjon meg, hát az, hogy „kis szolgám”, az a paraszti életben megszokott formula. Ne magyarázzuk bele azt, hogy még ebben is az apjával szemben szolgasorsban tengődő szerencsétlen lány jelenik meg.

BK: Megszokott, persze, hogy megszokott. Éppen erről beszélek. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a gyerekszerep, az egy adott szerep ebben a világban, a nőszerep is egy adott szerep, vagyis szolgai és kiszolgáltatott, és ez természetes a falunak is, de Kurátor Zsófi ezt nem fogadja el.

FM: A regényben felvonul sok-sok női szerep, nőalakok, akik mind-mind ellenpontozzák Zsófi személyiségét. Mi a viszonya ezekhez? Hogyha Kurátor Zsófi autonóm személlyé akar válni, és az a sorsválasztása, hogy márpedig én leszek az, aki nem volt még itt, ebben a világban, akkor mi motiválja őt erre? Azt kevésnek érzem, hogy öntudatlanul megy a célja felé.

BK: Nem öntudatlanul, csak azt mondtam, hogy vannak ennek a folyamatnak nem tudatos aspektusai. A nőfigurák mind olyan minták, akik számára nem minták. Tehát éppen azt mutatják meg, amilyen ő semmiképpen nem akarna lenni. Ezek a nők mind valamilyen függőségben vannak hozzá képest, és ő a függőségre mond nemet. Tehát nem a férfira mond nemet, mert igenis, tetszik neki Imrus, és nem a szexualitásra mond nemet, hanem arra mond nemet, hogy újra egy férfinak, egy pokrócnak a szolgálatába kerüljön, el is hangzik, hogy jön megint egy ilyen pokróc, és azzal neki össze kell feküdnie, tehát hogy ezeket a viszonyrendszereket nem fogadja el. Nem öli meg magában a nőt, nagyon is nő mindvégig, és még csak nem is aszexuális, az egész gyászát is egy ilyen szexuális túlhevültségben hullámozva éli meg, de nincs lehetőség arra, hogy az ő való énjének megfelelően megvalósíthassa azt a nőt nőként, aki. Ezért lesz belőle inkább élőhalott, de a szemében ez még mindig jobb választás, mint a férfitársadalom által nyújtott, kiszolgáltatott nőszerepek. Ez a problematika az, ami miatt nőfiguraként tudom olvasni Kurátor Zsófit, ugyanakkor vannak részek, ahol kevésbé: például a gyerek halálával kapcsolatos részeket felszínesnek érzem, itt mintha nem a nő, tehát nem az anya szemszögét érezném.

Az általam itt megfogalmazott egyik lehetséges olvasat szerint tehát Kurátor Zsófi lázadó gyászának motivációja egy érett, ébredő személyiség kísérlete arra, hogy elutasítsa azokat a szerepeket, amit rányomna az apja is egyébként, mindenki, és amit ő nem akar elfogadni. Nem akarja elfogadni. Ez egy nagyon erős motiváció. Én én akarok lenni. Nőként akarok én lenni, független emberként. Ehhez semmilyen modell, semmilyen lehetőség nincs az adott társadalomban, csak az, hogy a gyászba belekapaszkodva ne kelljen választania a rosszabbnál rosszabb lehetőségek között, és így kitörve önmaga maradhasson.

FM: Tehát akkor azt lehet mondani, hogy jól jön a kisfia halála?

BK: Ez fel is merül többször, a férje halálakor is, és a gyerek halálánál is többen mondják, hogy most már végre teljesen szabad. A falu szemében ez teljesen normális lenne, ha ő ezt gondolná, hogy most szabad, és új életet kezdhet egy férfival és új gyerekekkel. Csakhogy számára ez nem megoldás.

DP: De maga a gyász is problémás szerintem. Most, amikor újraolvastam, nem tudom, hányadszor a regényt, elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen mi a bánatot gyászol? Kiderül, hogy a férjét, azt nem olyan nagyon. Aztán az is, hogy a gyerekével nem foglalkozik. Fel is merül benne a rettegés, hogy szereti-e ezt a gyereket? Nagyon furcsa, hogy a gyász valójában nem a konkrét személyekhez és nem a konkrét eseményekhez kötődik. Valami fölöttes, számomra megfejthetetlen gyász ez valójában, de talán ettől jó a szöveg, mert ez sem lefordítható, hogy tulajdonképpen mit gyászol, illetve mi lesz belőle ettől a gyásztól. Nem válik semmivé, hanem valóban artemiszi, antigonéi alkattá, a végzetté, a sorsát betöltő személyiséggé, de hogy aztán valójában mi ez a sors, az örökös gyász? Le lehetne fordítani, persze erkölcsi terminusokra, de nem érdemes. Bennem már régen motoszkál az is, hogy ez a gyász nem magára Zsófira vonatkozik-e, tehát a saját sorsát, a saját életét gyászolja, mert az biztos, hogy ez az élet bizonyos értelemben tönkrement. A sors talán beteljesedik, de kérdés, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Tehát a gyász valójában talán saját magának a gyásza. Nem sajnálatról vagy önsajnálatról beszélek, hanem egy normál ügymenetben nem megvalósuló emberi életnek a gyászáról.

FM: Beszéljünk egy kicsit a férfi szereplőkről, amiből – legalábbis fontosból – jóval kevesebb van. Elképzelhetőnek tartjátok-e azt, hogy a saját út választásából egy férfi kiszakíthatta volna Zsófit? Vagy pedig ezek az emberek nyilvánvalóan alkalmatlanok erre?

DP: Ezt ugyanúgy el lehet mondani a nőkről is, és ebben részben Krisztának igaza is van. Tehát ha női szerepeket akarna választani, akkor egyik sem túl meggyőző, és a férfiaktól sem túl sokat lehet várni. Ahogy mondtam, még leginkább az apa az, akihez Zsófit igazi kapcsolat fűzi.

BK: Én azt gondolom, hogy a férfiak megfelelnek. Imrus is megfelel tulajdonképpen. Vonzó fiú, egy-két éjszakára biztos jó lett volna Zsófinak, vagy szerelem lehetett volna belőle. Arról van szó, hogy az egyáltalán lehetséges nő–férfi viszonyok nem felelnek meg. Abba a pillanatban, ahogy egy férfival kapcsolatot teremt, rögtön bekerül valami olyan szerepbe, ami nem megfelelő számára: vagy szerető lesz, vagy feleség. Ami az apjához fűződő viszonyát illeti, Zsófi úgy gondolja, olyan, mint az apja, ugyanaz a nyakas természet, csakhogy a papa, lévén férfi, megtehet dolgokat: hempereghet, félreléphet. Hiába a hasonlóság közte és a lánya között. Kurátor Zsófi felnőttként is nő, „kis szolga”, nem egyenrangú ember. A férfi azt csinál, ami akar: „nagy természetű”, mondják. A nő: kurva. Kurátor Zsófi és az apa útja kettéválik. Az egyiknek vannak lehetőségei, a másiknak nincsenek. A Kurátor Zsófi által választott gyász az a tiszta helyzet, amiben Németh László föl tudja mutatni Zsófiban a lázadó női hőst.

FM: Azt látjuk, hogy rendre elindulnak folyamatok, melyek aztán megszakadnak: megcsináltatja a férje fényképét, furcsa bálványimádás veszi kezdetét, ami nagyon rövid ideig tart, nagyon hamar véget ér. Elindul a folyamat, hogy ő a gyerekének az anyja, és jó anyja akar lenni, de ez is nagyon hamar megszakad. Halványan beindul egy viszony Kiszela Imrével, és érdekes kérdés, hogy abból miért nem lesz semmi. Miért nem az anyaságban valósítja meg magát, ahogy számos elvált nő teszi?

BK: Épp ezért érzem itt egy kicsit gyengének a szöveget, éppen az anya-problematikánál. Nagyon is jogos és éles megfigyelés Németh László részéről ez az ambivalencia az anyasággal. Egyfelől az anyaság megszokott ábrázolásaihoz képest már-már forradalmi, másfelől viszont sajnos van egy negatív felhangja. Az önfeláldozó anya szerepe végképp nem illik Zsófihoz, ugyanis az anyaság küzdelem. De a szöveg sajna azt sugallja, hogy Zsófi – a természetesen felmerülő dilemmái miatt – rossz anya, ami szerintem abból adódik – és most biztosan haragudni fognak sokan rám –, hogy a férfiszerző számára, illetve a férfiirodalomban és a férfitörténelemben az anya képe misztifikált: önfeláldozó, ösztönös, maga a teljesség stb. Egy ember ennél több: egyszerre nő, anya, feleség.

FM: A beszélgetés végéhez közeledve következzék néhány, meglehet, kicsit fura kérdés. Szerintetek kit szeret Kurátor Zsófi? Ti szeretitek-e Kurátor Zsófit? És én miért tanítsam az iskolában ezt a regényt?

DP: Jobbnál jobb kérdések. Hát igen, a szeretet egyáltalán nem játszik szerepet ebben a szövegben. De talán jobb is, mert Németh Lászlónak vannak olyan szövegei, ahol a szeretet szerepet játszik, és az borzasztó. Zsófi nem szereti saját magát sem, nem szeret senkit sem, és azt gondolom, baromi nehéz őt szeretni – mármint az olvasónak. Mondom, én huszonöt-harminc éve küzdök ezzel a regénnyel, a Gyászt és az Iszonyt tartom Németh László egész munkássága csúcspontjának, talán még világirodalmi szinten is elmenne mind a kettő, de borzasztóan nehéz szeretni őket. A Gyászt még inkább szeretem, az Iszonyt nagyon nagyra tartom, de azt egyszerűen képtelenség szerintem szeretni – a szöveget, a figurát, az egészet –, annyira életidegen az egész. A Gyászban legalább egy folyamatot követünk végig, amelynek a végén valaki szoborként magasztosul fel, az Iszonyban viszont már eleve egy szobrot látunk. Kurátor Zsófi alakját a folyamatban talán lehet szeretni. Ami a tanítást illeti, nem könnyű érvelni mellette, de azt például el tudom képzelni, hogy a Gyász és az Antigoné összevetése izgalmas lehet. Vagy a korábban említett rétegek feltárása. Vagy ha Móriczot olvastak már, akkor érdekes lehet nekik, hogy azért itt egy más paraszti világgal találkozunk; hogy nemcsak a végletes szegénység létezett, hanem volt egy módos paraszti réteg is. Ennek a világa, élete annyira pontosan van megcsinálva Németh Lászlónál, hogy a falukutató mozgalomnak is a becsületére válhatott volna. De lélektani regényként is olvashatják a gyerekek, ebből a szempontból persze mondjuk Kosztolányi mellett már nem olyan nagy újdonság, de azért rendben van. Az önéletrajzi olvasatot már nehezebb volna tanítani, mert ahhoz nagyon sok minden olyasmit is meg kellene tanítani Németh Lászlótól, amit nem érdemes vagy talán nem is szabad.

BK: Szerintem szeret Kurátor Zsófi, például a gyerekét szereti. Épp az az izgalmas benne, hogy a szeretet az nem egyszerű dolog. Igenis ambivalenciák is beleférnek. Szereti az apját is, azt gondolom. Kicsit szereti tulajdonképpen a bolond lányt is a végén, akivel valamiféle rokonságot érez meg magában. Kedveli Imrust, sőt a csendőrt is, de ezek olyan ambivalens szeretetek, amiket aztán önmaga előtt is titkolni kell. Gondolom, azok után, amiket elmondtam, senkit nem fog meglepni, hogyha azt mondom, hogy én nagyon szerettem már 16 évesen is Kurátor Zsófi figuráját. És hogy miért kellene tanítani? Egyszer majd beszivárog a nagyon avítt iskolai szemléletbe a gender szempontú tanítás, és akkor Kurátor Zsófi nagyon érdekes lesz más nőfigurákkal összehasonlítva is.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges