Angyalosi Gergely

Nyomtatóbarát változat

Új irodalomtörténeti kézikönyv jelent meg, amely a kezdetektől „napjainkig” nyújt képet a magyar irodalomról. Ez igen nagy esemény, tekintettel arra, hogy utoljára négy évtizeddel ezelőtt történt valami hasonló (egészen pontosan 1966-ban), amikor elhagyta a nyomdát A magyar irodalom története című vállalkozás hatodik kötete. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében készült munkát a népnyelv kisvártatva Spenótnak keresztelte el, köszönhetően a borítók megnyerően olajzöld színének; azóta is e néven emlegetjük. Amikor két évtized elteltével megjelent a folytatás, természetes módon a Sóska nevet kapta a már említett népnyelvtől (meg kell hagyni, a szerkesztők is ragaszkodtak a remény zöld színéhez).

A rendszerváltás óta magától értetődően nagyot zuhant ennek a kézikönyvnek az ázsiója. (Az egyszerűség kedvéért tekintsük egynek a két említett vállalkozást, ami egyébként távolról sem volna evidens.) Azért mondom, hogy magától értetődően, mert mindennek zuhant az ázsiója, amit többé vagy kevésbé megérintett a politika az előző rendszerben. Már­pedig a Spenótot és a Sóskát jócskán és számos ponton érintette. Egyértelműnek látszott az is, hogy a politikai befolyás a jelenkor tárgyalása felé közeledve fokozatosan nőhetett. Tudtuk, hogy lektorok és szuperlektorok szóltak bele a részletekbe, élükön a korántsem mindig jóakaratú érdeklődést mutató Aczél Györggyel. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy milyen politikai elvárásokat támasztott a hivatalos ideológia az iránt az irodalomtörténet iránt, amely azután évtizedekre referencia lett az országban mindenütt, ahol csak foglalkoztak a magyar irodalommal: a középiskoláktól az egyetemekig, az önképzőköröktől az irodalmi vetélkedőkig. Ha elképzelhető volt is, hogy némelyik szerző titkos gerillaharcot folytatott ezen elvárások ellen, az ilyen egyéni küzdelmek mozgástere nyilván több mint szűkösnek volt nevezhető.

1989 után azonban a politikától függetlenül is szokás lett avítt és ásatag képződménynek tekinteni az akadémiai irodalomtörténetet. Ezt a szokást Szegedy-Maszák Mihály, a most megjelent vállalkozás főszerkesztője is folytatásra érdemes hagyománynak ítéli a munka előszavában. (Ennek az előszónak a részleteire még visszatérünk.) „Akkor még” – írja – „lehetett úgy összefoglalást készíteni a magyar irodalmi örökségről, hogy a szerzők kevéssé próbálták meg érvényesíteni a nemzetközi irodalomtudomány korabeli szempontjait”. Értsük jól: egy negyven évvel ezelőtt készült irodalomtörténeti munka még akkor is idejétmúltnak számítana, ha a szerzők minden tekintetben korszerűek próbáltak volna lenni. De hát kísérletet se tettek erre... Nos, a magam részéről nem tartom teljesen igazságosnak ezt a szemléletet, de még csak tárgyilagosnak sem. A Spenótnak tényleg nem kis számban akadnak kétségbeejtően használhatatlan és már a maguk korában is elavult részei, de korántsem mindegyik az. Középiskolás korom óta, tehát a hatvanas évek végétől használom ezt a kiadványt, és bizton állíthatom: összességében véve nem volt nehéz lehántani az ideológiai burkolatot az értékesebb fejezetekről. Már csak azért sem, mert még azokban a kötetekben is, ahol erőltették az egyetlen tulajdonképpeni ideológiai vízió érvényesítését, nevezetesen a – természetesen marxista értelemben vett – „társadalmi progresszióért” folyó irodalmi küzdelmek és protagonistáik előtérbe helyezését, így vagy úgy szó esett majdnem mindenkiről. A kézikönyv-szerkesztés tisztességének pozitivista alapelvei ugyanis erőteljesebbnek bizonyultak, mint a világnézeti megfontolások.

Mindezzel nem azt kívántam sugallni, hogy ne lenne szükség újabb és újabb irodalomtörténetekre. Ellenkezőleg, A magyar irodalom történeteinek nemrég megjelent három kötete éppen arról győz meg bennünket, hogy ilyen jellegű munkálkodásra to­vábbra is szükség van. Azt akartam érzékeltetni, hogy vajmi keveset nyerünk azzal, ha a Spenót vagy a Sóska bírálatából kiindulva akarunk egy új magyar irodalomtörténetet létrehozni. Ezt már jó másfél évtizede is így láttam, amikor egyik irodalmi folyóiratunk ankétot indított annak felfedésére, hogy hol és mennyiben hibás, időszerűtlen, színvonaltalan vagy szakmai szempontból értékelhetetlen a Spenót. Nem azért zárkóztam el ezeknek a kérdéseknek a meg­vitatásától, mert akkor már az Irodalom­tu­do­mányi Intézetben dolgoztam, és a megváltozott kö­rül­mé­nyek ellenére is éreztem némi szolidaritást azokkal a kollégákkal, akik a korábbi évtizedekben próbáltak használható kézikönyvet írni. Nem is azért, mintha ne találtam volna benne olyan részeket, amelyeket szűk szakmai szempontból elfogadhatatlannak ítéltem. Hanem azért, mert terméketlennek és álságosnak ítéltem a vita kiindulópontját. Más világban, más lehetőségek és elvárások közepette kell irodalomtörténetet írni (ahogy a szakma egyik hajdani prominense mondta, irodalomtörténetet nem lehet írni, de kell), s nekünk elsősorban ezeket az elvárásokat kell tisztáznunk. (A lehetőségek majd úgyis kijelölik önnön határaikat.)

Milyen elvárásoknak kíván megfelelni az újonnan megjelent irodalomtörténet? Egyáltalán: milyen értelemben beszélhetünk ebben az esetben irodalomtörténetről? Ha jól számoltam, százharminchat szerző írta a fejezeteket (némelyikük csak egyet, másikuk akár egy tucatot). Amint azt a második és a harmadik kötet társszerkesztője, Veres András mondta el egy interjúban, ezek a szerzők nem tudtak egymásról, vagyis nem kellett egymáshoz csiszolniuk a szemléletmódjukat sem. A szerkesztők és munkatársaik csupán formai egyeztetésre törekedtek, tartalmi feltételeket nem szabtak senkinek. Sem a fogalomhasználat, sem az alkalmazott módszerek, sem pedig a kifejtésmód stílusának tekintetében nem jelöltek meg követendő mintákat. Ha tehát valaki kizárólag akkor hajlandó irodalomtörténetnek ne­vez­ni egy effajta vállalkozást, ha az a sok szerző ellenére megteremti az egységes elbeszélés illúzióját, akkor semmiképpen sem fogadhatja el, hogy ez is irodalomtörténet. Ha viszont azt állítja, hogy igenis, irodalomtörténettel és nem egyszerűen háromkötetnyi, kronológiai sorrendbe rakott tanulmányokból álló gyűjteménnyel van dolgunk, érvelnie kell álláspontja mellett.

Úgy látszódhat, hogy az elsőként említett né­zet­tel könnyebben leszámolhatunk; erre tesz kísérletet az előszó is. Az „összefüggő történetmondás” lehe­tőségét, írja Szegedy-Maszák, inkább csak az olyan történeti munkáktól várhatjuk el, amelyeknek egyetlen szerzőjük van. Itt akkor is meg kell állnunk egy pillanatra, ha elfogadjuk ezt az állítást (ami nem szükségszerű). Az „összefüggő” szó jelentése ugyanis nem világos. Rengeteg fajtája van a történetmondásnak az időrendben lineárisan előrehaladó elbeszélésen kívül. Elképzelhetünk kihagyásokat, visszatéréseket, előreugrásokat, digressziókat alkalmazó irodalomtörténeti diskurzust is, amely mindazonáltal nem lesz „összefüggéstelen”. Ezt azért fontos megjegyeznünk, hogy legalábbis számításba vegyük annak a lehetőségét, hogy nem csak az egységes elbeszélői hangot és szemléletet imitáló hagyományos irodalomtörténet-írás és az elkülönülő tanulmányokból álló szöveg­gyűjtemény között választhatunk. Való­színűleg kialakíthatók köztes történeti diskurzus-típusok is.

Az előszó másik fontos megjegyzése a történetírás és a célelvűség összefüggésére vonatkozik. Az előbbi nincs az utóbbi nélkül, állítja. Igen nehéz kérdés ez, amely alapvetően nem is módszertani, hanem filozófiai meggondolásokra vezethető vissza. A hegelianizmus, majd pedig a tőle sok tekintetben különböző pozitivista evolucionizmus valóban nem szabadulhatott a történelmi célelvűség feltételezésétől. Az irodalomtörténet-írás pedig még a XX. században is sokáig próbálta követni a szerves fejlődés evolucionista paradigmáját; tudjuk, hogy a marxista irodalomtudomány bevallatlanul is sok mindent átvett ebből a szemléletmódból. Miért ne tette volna, hiszen maga is a történelmi teleológia talaján állt. Ez azonban ma már nem látszik megkerülhetetlen szükségszerűségnek, mégpedig éppen azoknak az új irányzatoknak a jóvoltából, amelyekre az előszó szerzője hivatkozik. (A strukturalizmust, a hermeneutikát, a dekonstrukciót, az új historizmust és a kultúra­tudományt említi.) Gadamer például amellett érvel A filozófia kezdete című tanulmányában, hogy a kezdet és a vég többféle fogalmával kell számolnunk, s ezek közül csak az egyik írható le a célelvűség alapján. Hozzáteszi, hogy a „fejlődés” fogalma a közhiedelemmel ellentétben történelemellenes, mivel azt feltételezi, hogy a kezdet csíraformában magában foglalja a majdan elkövetkező fejlődési stádiumokat is. A „történelmi fejlődés” voltaképpen önellentmondás, hiszen ha nincs semmi előre nem látható, akkor elmesélhető történet sincs. Ebből az következik, hogy igenis lehetséges a „kezdetiséget” olyan formában megragadni, hogy az ne legyen meghatározva a vég felől. Egy olyan történetmondás lehetőségére utal itt Gadamer, amely megőrzi nyitottságát a konkrét tapasztalatokra, vagyis megtartja a sokféle, akár virtuális folytatás lehetőségét. A modern hermeneutika atyjának ezt az álláspontját szerintem nem kérdőjelezné meg nagy vitapartnere, Derrida sem. Mintha Szegedy-Maszák is ebben az irányban tájékozódna, hiszen megjegyzi, hogy az irodalom és a művészetek esetében túlhaladás helyett célszerűbb változásról beszélni. Ebben szívesen egyetérthetünk vele, hiszen változásokat (meglehet, bizonyos nehézségek árán) mindenfajta célelvűség nélkül is leírhatunk vagy elbeszélhetünk. Egy másik megjegyzését viszont úgy érthetjük, hogy a célelvűség megmarad, csak éppen a nagy, központi teleológiát fölváltotta a szerzők egyéni, egymással gyakran nem harmonizáltathatóan célelvű szemlélete. Lehetséges persze, hogy a százharminchat munkatárs között akadtak olyanok, akik szintén elválaszthatatlannak tartják a történetmondást a teleológiától (a három kötetben magam is találni véltem példákat erre). Elvileg azonban semmiképpen sem nevezhetjük elkerülhetetlennek a célelvűséget, s ezen mit sem változtat, hogy egyetlen vagy sokféle teleológiáról van-e szó. Ezt a felfogást támasztja alá Szegedy-Maszáknak az a megfogalmazása is, mely szerint ugyanazok a történelmi tényszerűségek különböző perspektívákba helyezve hol előzményként, hol pedig visszatérésként jelennek meg: az úgynevezett „korszakhatárok” nem rögzíthetők egyszer s mindenkorra. Mélységesen egyetérthetünk vele abban is, hogy nagy hangsúlyt helyez az egymás mellett élő hagyományok különbözőségére és töredezettségére egyaránt. A magyar irodalom „töredezett öröksége” aligha mutatható be többé a szerves fejlődés, a társadalmi haladás vagy az egyenes vonalú szukcesszióként elképzelt modernitás sémájához igazítva. Ettől lehetetlenné válna a teleológia nélküli irodalomtörténet-írás? Ha jól értem, Szegedy-Maszák Mihály sem ezt kívánja állítani.

A modernitás kérdésében magam óvatosabb lennék, mint az új kézikönyv főszerkesztője, aki elfogadni látszik Danto bombasztikus kijelentését, nevezetesen, hogy „véget érni látszik a soron következő dolgok időszaka”. „Nincs kizárva,” mondja, „hogy a modernség néven ismert, szüntelen továbblépést sürgető mozgalom a XXI. század elejére már véget ért”. Lehet, hogy így van, mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ez a modernségnek egy rendkívül leszűkítő és sematikus jellemzése. Véleményem szerint reálisabb lenne az a megközelítés, amely számol a modernség (vagy modernitás, a szóhasználatot illető vitában most nem foglalnék állást) sokarcúságával. „A modernitás arculatai” megfogalmazásnak van egy további elvi vonatkozása is. Ha elfogadjuk azt a koncepciót, hogy az irodalmi modernség sokarcú történelmi jelenség, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy ezek az arculatok néha párhuzamosan, akár egymás ellenében, néha pedig egymást követően, de egymásra utalva alakultak ki, és léteztek néha hosszú évtizedekig. Semmiképpen sem tartanám elfogadhatónak, ha ezt a bonyolult együtt­élési struktúrát oly módon szakaszolnánk, hogy ezek a szakaszok nem csupán időbeli egymásutániságra, hanem valamiféle folyamatosan emelkedő virtuális értékszintre is utalnak. Az axiológiai szempontok természetesen nem zárhatók ki az irodalomtörténet-írásból. Az értékelő aktusok tartalmát illetően a tudományág művelőinek aligha lehetséges konszenzusra jutniuk, de ezen aktusok módszertani helyére vonatkozóan ez korántsem reménytelen. Egyet­ért­hetünk Szegedy-Maszákkal: nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy minden értékelő gesztus a jelenben gyökerezik, vagyis az irodalomtörténész szemléletmódja történetileg meghatározott. A folyamatok, jelenségek, egyéni írói teljesítmények szerepeltetésének arányát és módját annak a metodológiának az alapján lehetne elgondolni, amelyet Deleuze (Foucault-ra utalva) kartográfiai módszernek nevezett. Ez annyit jelent, hogy a hosszú távú történeti folyamatokon belül az irodalmi diskurzusoknak sokféle, heterogén típusa él együtt rövidebb-hosszabb ideig. Az ilyesfajta koegzisztenciát pedig úgy ragadhatjuk meg a legalkalmasabban, ha mintegy kiterítjük őket a térben, vagyis „térképként” szemléljük őket. Ezzel jó esélyünk van arra, hogy elkerüljük a történeti teleoló­giának még a látszatát is, valamint, hogy kiiktassuk a nemkívánatos „külső” értékszempontokat. Például az 1920-tól 1944-ig tartó időszakban legalább háromféle modernség hullámzó intenzitású együttélésével kell számolnunk: az esztéta, az avantgárd és a hagyományőrző (vagy klasszicizáló) modernségével. Ezek az irányzatok a modernség paradigmáján belül nem elhelyezhető jelenségekkel együtt alkották meg a kor irodalmi életének közös terét. E közös tér leírását bízvást tekintheti feladatának a jövő irodalomtörténet-írása. Dolgozhatunk együtt anélkül is, hogy ingatag filozófiai alapokon nyugvó, úgynevezett „fejlődésvonalak” felvázolására és kanonizálására vállalkoznánk.

Térjünk vissza a másik kérdésünkre: irodalomtörténet-e az új háromkötetes kézikönyv, vagy csak igen fontos és sokszor igen magas színvonalú iro­dalomtörténeti antológiáról van szó? Olyan anto­lógiáról, amelynek egyes darabjait a könnyebb tájékozódás kedvéért kronológiai sorrendbe osztották a szerkesztők? Erre a kérdésre nehéz lenne felelni a mintaadó munka szemügyre vétele nélkül. A Denis Hollier nevével jelzett műről van szó, amely először angolul látott napvilágot, 1989-ben (A New History of French Literature címmel). Nem minden tanulság nélkül való, hogy a négy évvel később megjelent francia változat címe a következő: De la littérature française. Ez azt jelzi, hogy a – jobbára amerikai – szerzők az európai és főként a francia közegbe átlépve nem tartották egyszerűen és egyértelműen kijelenthetőnek, hogy irodalomtörténetet állítottak elő. Tudták, hogy nem tettek eleget egy sor olyan követelménynek, amelyek az irodalomtörténet-írás francia hagyományaihoz szorosan hozzátartoznak. „Sok mindent megtudhatsz tőlünk a francia irodalomról, de semmiféle átfogó képet nem ígérünk” – sugallja ez a cím. Ezzel együtt nem mondanak le arról a „pretencióról”, hogy nemcsak az egyes fejezeteknek, hanem a kötet egészének köze van a történetiséghez. A szerkesztők közös előszavából megtudjuk, hogy a francia irodalmat „komplex történelmi és kulturális mezőként” kívánták szemlélni. Ez azt jelenti, hogy kétféle megoldást akartak elkerülni. Az egyik a lexikonszerű adathalmozás, amelyet csak az időrendiség abroncsa tart egyben, a másik a hagyományos értelemben vett „irodalomtörténet”, amely „mesterségesen létrehozott egynemű genealógiákon” alapul. (Ez utóbbi emlékeztet a célelvűség problémájára, amellyel a magyar előszó küszködik, bár nem teljesen azonos vele, s ez aligha véletlen.)

A magyar kézikönyv abban a vonatkozásban is mintául vette a Hollier-féle kötet felépítését, hogy ez utóbbi szintén megtartotta a kronológiai rendet, miközben megkérdőjelezte az egyszerű történelmi kontinuum eszméjét, valamint az azt fenntartó narratív konvenciókat. Az egyes tanulmányok élén feltüntetett dátum és esemény nem annyira a cikk tartalmát érinti, mint inkább a kronológiai tájékozódást szolgálja. Hollier és munkatársai a szerző és a korszak fogalmát tartják a leginkább erodálódott terminus technicusoknak az irodalomtudomány szempontjából. Ahogyan a magyar kézikönyv szerzői, úgy ők sem akarják a szerzői nevet fiktív egységként használni, vagyis nem készítenek sem portrét, sem pályaképet. Egy szerző több cikkben is felbukkanhat, míg egyetlen fejezet tárgyalhat több szerzőt is egy meghatározott perspektívából. Végül pedig hangsúlyozzák a szerzők egyéni ízlésének, módszertani és ideológiai meggyőződésének különbözőségét, mivel ennek köszönhetően a jelenlegi irodalomtudományi kutatások panorámáját kínálja a kötet. (Szegedy-Ma­szák előszava a magyar irodalomtudományról készült „látleletről” szól, s ez egy kissé komorabb ki­fejezés.) Végül is informatív és kritikus irodalomtörténetnek tartják közös munkájukat, minden rendhagyó vonásával egyetemben.

Hollier-ék tudatosan jelöltek ki rövidebb időszakokat, mivel azt gondolták, hogy így tudják a legalkalmasabban elkerülni a korszakhatárokkal kapcsolatos, szerintük „erodálódott” kérdéseket. Ez utóbbiak újbóli felvetése helyett arra törekedtek, hogy „egybeeséseket, találkozásokat, konvergenciákat és mutációkat” mutassanak fel. A magyar irodalom történetei, állítja a főszerkesztő, hosszabb fejezetekből áll, ezért „kevésbé széttöredezett”, mint az amerikai-francia kötet. Nem hiszem ugyan, hogy a széttöredezettség mértéke ilyen közvetlenül függne a fejezetek hosszától, de a különbség kétségtelenül fennáll. További eltérés lenne, hogy a magyar kötetek „nem a politikai eseményeket veszik irányadónak”. Nos, megítélésem szerint a De la littérature française szerzői sem elsősorban politikai dátumok szerint tájékozódtak; annyi azonban bizonyos, hogy nem haboznak valamely politikai eseményből kiindulni, ha jónak látják. Nem tartanak a politikától, nem vélik úgy, hogy a politika feltétlenül „idegen” az irodalomtól. Ezt már magának Hollier-nak az előszava fejti ki. Álláspontja szerint sohasem tudható előre és eleve, hogy bent vagyunk az irodalomban, vagy pedig kiléptünk belőle. Az irodalom többféle értelemben is „határok nélküli”, noha tanulmányozójának mindig konkrét döntéseket kell hoznia abban a kérdésben, hogy amit szemlél, az „mű” vagy pedig „dokumentum” valamilyen nem-irodalmi értelemben? Mű és dokumentum különbsége azonban sohasem puszta tényszerűség, hanem mozgó határvonal, amelyet mindig az irodalomtörténész húz meg az adott konstellációban. A magyar irodalomtörténész idegenkedése a politikai szempontok vállalásától érthető, ha irodalom­tör­ténet-írásunk hagyományos átpolitizáltságára gondolunk. De azért itt lenne az ideje túllépni a politikamentesség végső soron vállalhatatlan és realizálhatatlan eszményén is. Hollier-val szólva, irodalomtörténészként inkább azt a kérdést kell feltennünk újra meg újra, hogy „mi az, ami nem irodalom” az adott kontextusban? Hiszen az irodalomnak valóban nincsenek „természetes” határai.

Szegedy-Maszák Mihály szerint van egy álta­lános vonása a magyar kézikönyv írásainak, neveze­tesen az, hogy mindenekelőtt hatástörténeti szempontot érvényesítenek. „Nem az alkotás, hanem a befogadás elemzését tekintettük elsődleges feladatnak.” Ezt az állítást megítélésem szerint az írások többsége nem támasztja alá. Annak a belátása sem jelent automatikusan hatástörténeti elemzést, hogy az értelmező mindig egy meghatározott történelmi kontextusban áll, tehát maga is a hatástörténet része. A magam részéről nem tartom ezt problémának; jóval szürkébb lenne az új irodalomtörténet, ha kizárólag hatástörténeti elemzésekből állna.

Merthogy – elérkezve mondandóm lényegéhez – mégiscsak irodalomtörténetről van szó. Vitat­koz­hatunk azon, hogy megkövetelhető-e az olvasótól az űrök, a szándékos és véletlen kényszerűségből adódó hiányok kitöltése, a kimerítőbb folyamatleírások virtuális előállítása. Elvárható-e, hogy szükség esetén pótolja mindazt, ami az „összefüggő történetmondás” elmaradásából következően hiányérzetet kelt benne? (Ebben egyébiránt nyilván segítségére lesz a Horváth Iván szerkesztette internetes kiadás, amelynek tudomásom szerint éppen ez a segítségnyújtás az egyik célkitűzése.) Az azonban nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy a köteteket folyamatosan olvasva valami „történet-féle” kezd összeállni az olvasó tudatában. Lehet, hogy diszkrepanciákkal, ellentmondásokkal, összebékíthetetlen különbözőségekkel terhelt történetszerűség lesz, de ezt egyáltalán nem tekintem bajnak. Ha valaki konkrét célok által vezérelve keres valamit, azt természetesen érheti csalódás. De esetleg talál valamilyen rokon problematikát, jelenséget, szereplőt, s ennek jóvoltából továbbléphet egy másik irodalomtörténethez.

Merthogy szükség lesz más jellegű, más típusú irodalomtörténetekre is; ezt alighanem a jelen vállalkozást vezető tudósok sem tagadnák. Milyen alapelvek szerint készülnének ezek? Nos, a kronológiai abroncsot nyilván megtartanák, ugyanakkor azonban több olyan koncepcionális és strukturális irányelvet fogalmaznának meg a munkatársak számára, amelyek az egyszerű lineáris időbeliség szempontját más meggondolásokkal egészítik ki, mi több, néha keresztezik azt. Az egymással időnként termékeny feszültségben álló módszertani elvek befogadása szavatolna arról, hogy a magyar irodalom történetét úgy tudjuk megragadni, hogy a leírás módja valóban visszatükrözze az irodalmi folyamatok eleven összetettségét, az átfedéseket és a – nyílt vagy rejtett – kontroverziákat egyaránt. Ám nem tévesztenék szem elől a kézikönyv alapvető funkcióját, vagyis azt, hogy lehetővé kell tennie az eligazodást ennek a bő nyolc évszázadnak az irodalmában. Két veszélyforrást kerülhetnének el ily módon. Egyrészt vissza lehetne szorítani a pozitivista vagy neopozitivista adathalmozást, amely látszat-történetiségét egyedül az időrend követésének köszönheti. Másrészt biztosítaná ez a szemlélet az adatok és a filológiai tényszerűségek szerepeltetésének megfelelő arányát ahhoz, hogy a munka informativitása ebből a szempontból is magas szintű legyen. A fő- és alfejezetek (az esetleges átfedésekkel és szemléleti különbözőségekkel együtt) kapcsolódnának egymáshoz, vagyis nem esnének szét különálló esszék halmazává. Az átfedések és visszatérések ennek a történeti szövetnek a természetes részét képeznék. Hiszen A magyar irodalom történetei három kötete is meggyőző érveket szolgáltat amellett, hogy „ugyanazoknak” az irodalmi folyamatoknak és történéseknek a leírása döntően más jelenté­seket domborít ki aszerint, hogy folytatásnak, esetleg „betetőzésnek” vagy pedig az éppen megszülető új „kezdeményének” tekintjük azokat. Az irodalom történeti létmódjának összetettségét alighanem ennek a hermeneutikai megfontolásnak a következetes érvényesítése teszi majd megragadhatóvá.

A magyar irodalom történetei. I–III. kötet. Főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály. Gondolat Kiadó, 2007

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges