Angyalosi Gergely

Nyomtatóbarát változat

Ignotus 1922-ben, Bécsben megjelentetett egy karcsú kis cikkgyűjteményt, amely ugyanazt a címet viselte, mint emlékezetes, ámde jó másfél évtizeddel korábbi könyve: Olvasás közben. Ez a gesztus nyilvánvalóan a folyamatosság helyreállításának igenjét sugallta; az emigrációba kényszerült szerző „annyifelé szétszórt” hajdani olvasóival próbálja felvenni a kontaktust. De azért odaírja alcímnek, zárójelben: „Új folyam”, s tájékoztatásul még azt is: „Újságcikkek 1913 és 1921 közül”.[1] Aligha vitatható, hogy önigazolási szándék is rejlik emögött. Az előszóban, amelyet 1921 decemberében, Berlinben írt, Ignotus kimondta, hogy „öntudatlan kasszandraságának” jeleit kereste vissza régi írásaiban. Vagyis az arra utaló jeleket, hogy valamiképpen megérezte a világháború közeledtét és a Monarchia fenyegető végét egyaránt. Mint írja, ezek a cikkek, szóljanak akár a legbékésebb témákról, mind olyan „aránytalanul nyugtalanok, mint a kutya földrengés előtt”.[2] Örül neki, hogy legalább jeleit adta e nyugtalanságnak, hogy volt annyira „közíró”, hogy másoknál előbb reagált a katasztrófát előző tünetekre. De nem csupán ennek demonstrálása céljából adta ki ezt a kötetet. A világégést és a Monarchia széthullását követő szellemi bénultságban, amikor jóformán az előszó papírra vetésére is alig futja erejéből, arra tesz kísérletet, hogy önmagának is bizonyítsa: látásmódja, világszemlélete igenis koherens volt 1914 előtt is. Mint a szellem emberei számára általában, számára is létfontosságú volt, hogy helyreállítsa személyiségének integritását; az élet folytatásához szüksége volt arra, hogy legyen mit folytatnia. Ötvenkét éves volt ekkor; nem tudta és nem is akarta radikálisan átformálni egész belső világát.

Ehhez azonban túl kellett jutnia azon a szörnyű levertségen, amelyet egy egész nemzedék nevében fogalmaz meg. „A mai nemzedék mind olyan, mint az egyszeri ember, ki egy éjszaka megőszült, s az reggeltől fogva öregnek látta az addig fiatal világot. Hozzá a magyar, minden rendbeli és származású, mind csupa Márius, ki tanácstalanul ül nem is Karthágónak, hanem Rómájának romjain. S én mindezeken fölül tulajdonképpen ez esztendőkben tudtam meg, hogy mi az élet, s lelkem annyira megtanult nyelni, hogy az organizmus túlzott okosságával azt hiszi: egyáltalán semmit sem kell kiadnia magából. Temető vagyok kísértetek nélkül. S ez a legkísértetiesebb.”[3] Talán ez az utolsó két mondat a legárulkodóbb: az az ember, akinek a múltja még csak kísértetek formájában sincs jelen, totálisan halott, maga a tökéletes, előzmény és folytathatóság nélküli diszkontinuitás. A továbbéléshez vagy az újrakezdéshez legelőször is fel kell idézni a múlt kísérleteit, olyan közeget kell teremteni, amelyben képesek megjelenni. A közegteremtés persze a legtöbbször némi apologetika formájában történik. Amikor tehát megértéssel szemléljük Ignotus erőfeszítéseit, hogy „öntudatlan Kasszandrának” láttassa magát, korántsem kívánjuk ezt a képet minden vonatkozásban megerősíteni. Ez a nagyszerű publicista valóban rengeteget tudott az Osztrák–Magyar Monarchia társadalmi, nemzetiségi, külpolitikai feszültségeiről és problémáiról, s rendelkezett azzal a képességgel is, hogy ezeket a feszültségeket és problémákat sokszoros áttételen keresztül, a kultúra és a mindennapi élet legkülönfélébb területein is érzékelje. Az „impresszionista kritikus” mítoszával ellentétben (amely mítoszt, ne feledjük, elsősorban ő maga táplálta), rendkívül logikus, következetes, összefüggő elvrendszer alapján ítélt politikai kérdésekben. A továbbiakban nagyon röviden és szükségszerű leegyszerűsítésekkel ezt az elvrendszert igyekszem rekonstruálni, különös tekintettel azokra a belső módosulásokra és irányváltásokra, amelyeket a világháború kitörése idézett elő, s amelyekről, érthetően, az 1921-es Ignotus szívesen megfeledkeznék.

Nem meglepő, hogy az Üvegház című vezércikkére a legbüszkébb – ha ugyan a büszkeség a legmegfelelőbb szó arra a keserű érzésre, amelyet az szokott átélni, aki a legrosszabb lehetőséget villantja fel mások előtt, hogy azután beteljesedni lássa azt. Való igaz, hogy a cikk 1914. június 26-án, tehát néhány nappal Ferenc Ferdinánd meggyilkolása előtt látott napvilágot, és szinte félelmetes pontossággal mutat rá a háború elkerülhetetlenségére, valamint a Monarchia összeomlásának nem egyszerűen külpolitikai, hanem mondhatni erkölcsi természetű okaira. A harmadik balkáni háború készülődésének tétje, fejtegeti, azt lenne hivatott pótolni, amit az első kettő nem tudott elérni: hogy végre a nagyhatalmak is belekeveredjenek a politikai rendezésbe. (Zárójelben jegyzem meg, hogy napjainkban, a legutóbbi balkáni háború végjátékának időszakában, különös aktualitást kapnak Ignotus gondolatai a nagyhatalmak felelősségéről a balkáni rendezést illetően. Ezt több cikkben is megfogalmazta, jóval azt megelőzően, hogy az akut háborús helyzet kialakult volna.) Ha korábban a nagyhatalmak játékszerül használták a kis királyságokat, most fordított a helyzet: a kicsik munkálkodnak a konfliktus kirobbantásán, s igyekeznek a nagyokat is bevonni, hogy a későbbi egyezkedés során a lehető legjobban járjanak. „Legyünk vele tisztában” – írja Ignotus –, „hogy ma, mikor a Balkánon már nincs török, kinek a bőrén osztozkodni lehetne, s nincs gazdátlan zsákmány, amelyen való ideiglenes osztozkodással el lehessen halasztani az igazi és jogos nagy éhségeket: ma a mi monarchiánk közelebb áll a háborúhoz, mint állt volt az első balkáni háborúkor, mikor féltek tőle, s állt a másodikban, mikor még legalább törődtek vele. Most egyenesen célba veszik – most ő a Törökország.[4]

Ám az Üvegház című írásban nem a szerző aktuálpolitikai éleslátása az igazán izgalmas számunkra, hanem az a szemléletmód, amely a cím metaforájában is megnyilvánul. Azért nevezi üvegháznak a Monarchiát, mert olyan államalakulatnak véli, amelynek fő célja az, hogy egy természetellenes politikai helyzetet konzerváljon. Márpedig egy ilyen törekvés nem lehet erkölcsös; a balkáni helyzet tehát módot ad arra, hogy a politika és az erkölcs viszonyáról elmélkedjék, s ez könnyen beláthatóan sokkalta fontosabb Ignotus világképének, azon belül pedig az erkölcs, az esztétikum és a politikum viszonyának mélyebb megértéséhez, mint bármely konkrét, noha beteljesült politikai jóslat. Ezt írja: „Hiába, ha a politika mégoly cinikus dolog, s a történelem mégoly ocsmány történet is: az erkölcs nagy lendítő, az erkölcstelenség nagy hátráltató benne.” Groteszk igazságnak látja, hogy a Balkánon éppen Oroszország képviseli, s mégpedig már nemzedékek óta „a szabadságot, a haladást, a természetes igazságot a saját érdekeivel”. Nem arról van szó természetesen, hogy Oroszország önmagában erkölcsösebb lenne, mint a Monarchia, hanem arról, hogy a világnak egy adott szögletében érdekei nagyrészt egybeesnek az ott élő népek érdekeivel, vagyis etikusnak tüntethetők fel. Ezzel szemben, mondja, „a mi boldogtalan monarchiánk (…) olyan érdekeit kénytelen odalenn halálig őrizni, melyek fellázítják a vért nem csak a kecskepásztorokban, de a kecskékben, a birkákban is”.[5] Oroszországnak joga van a szabad kijárásra a Dardanellákon, mint ahogyan Szerbiának is joga van egyesülni Montenegróval, ha kívánja, s az így létrejövendő Nagy-Szerbiát sem lenne szabad elzárni az adriai kikötőktől. A Monarchia ellenállása ezekben a kérdésekben azért is abszurd, mert az adott helyzet fenntartásából semmilyen kézzelfogható haszna nincsen. Ezt nevezi Ignotus politikai erkölcstelenségnek, s az impotens férfi dühéhez hasonlítja, aki „mert maga kénytelen megelégedni a szemlélődéssel, legjobb szeretné az egész férfinemet ily igénytelenné operáltatni”. Az a mondat pedig, amely az imént idézett fejtegetés után következik, valóban Musilt vagy Brochot juttatja eszünkbe. Miért ilyen képtelen, levegőtlen, üvegházszerű Ausztria–Magyarország külpolitikája? „Mert mi tulajdonképp nem élünk, csak éppen még nem haltunk meg.”[6]

Nos, ha Oroszország érdekeit tekintve megértő Ignotus, ez az empátia Szerbia vonatkozásában meghatványozódik. „A történelemben nincs még egy példa arra, amit mi cselekszünk például Szerbiával. Elzárjuk a tengertől, hova kivihetné, amit termel, de a magunk határait is elzárjuk előle. Azt akarjuk, hogy fulladjon meg – az osztrák–magyar–szerb ellentétnek csak egy megoldása van: ha a szerbek egy szálig meghalnának. Hol az a halálos gyűlölet, mely sok volna ily erkölcstelenül természetellenes, ily vérszomjasan tehetetlen igénnyel szemben? Minden karikatúra, ami a kezünk alól kikerül, még az is, hogy függetlenséget és önállóságot küzdöttünk ki egy nép számára, s erre éppen azt a népet kerestük ki, az albánt, az egyetlen európai népet, mely erre nem való, ezt nem bírja, ezzel élni nem tud, ettől boldogtalan és elpusztul.”[7] Ignotus felfogása a nemzetközi jogról tehát leginkább a természetjog grotiusi változatának feleltethető meg, erősen nietzscheánus beütéssel. Ez utóbbiról tanúskodnak azok a megjegyzések, amelyek az élni tudók élni hagyását teszik az élhetetlenek kötelességévé, s amely megjegyzések ebben a szelídített formában egyáltalában nem állnak ellentétben az esztéta Ignotus „laisser faire, laisser passer” és a hétköznapok morálján elmélkedő Ignotus „leben und leben lassen” felfogásával. Nem kétséges, hogy az Üvegház című cikkében, éppúgy, mint másutt, a Monarchia létéért aggódik, a túléléshez szükséges reformokért és politikai szemléletváltozásért szót emelve festi ilyen sötétre a jövő képét – talán még annál is sötétebbre, mint amilyennek valójában látta.

Ennek a vezércikknek az alapján Ignotust olyan politikai zsurnalisztának ismerjük meg, aki pontosan látja a hazája létét fenyegető balkáni veszedelmet, annak felnövekedéséért úgyszintén Ausztria–Magyarországot hibáztatja, és nagyon kevés esélyt lát arra, hogy Ferenc József birodalma képes lesz majd azokra a lépésekre, amelyek elkerülhetővé teszik számára a harmadik balkáni háborút. Azt a háborút, amelyben a Monarchia csak a konc szerepét játszhatja, s amely ezúttal elkerülhetetlenül magával vonja majd a nagyhatalmak belépését. Mindazonáltal a legfőbb jó továbbra is a háború elkerülése lenne számára, amit viszont csak a természetjog tételeinek a külpolitikában való érvényesítése, vagyis az erkölcsi alapokon nyugvó politizálás esetén tart reális lehetőségnek. Nos, ha mindegyik Ignotus-cikk ebben a szellemben íródott volna ezekben az években, akkor szerzőjük joggal és idézőjelek nélkül szólhatna a maga politikai kasszandraságáról. Csakhogy nem egészen ez volt a helyzet. 1916-ban egyszer már csokorba gyűjtötte azokat a politikai cikkeit, amelyek 1914 tavasza és 1915 nyara között jelentek meg a Világban, a Nyugatban és a Magyar Hírlapban. S ebből a gyűjteményből, amely az Egy év történelem címet viselte, az Üvegház aligha véletlenül maradt ki.

Az 1914 tavaszán íródott cikkek némelyikének tematikája és általános szemléletmódja még nem különbözik az Üvegházétól. Mint már utaltam rá, szinte vesszőparipája a balkáni helyzet, amellyel kapcsolatban újra meg újra felemlegeti a keresztény, a művelt Európa felelősségét. Hol tehetetlenségnek, hol egyenesen „vérivó gonoszságnak” nevezi a látszólagos be nem avatkozásnak azt a politikáját, amely hagyta elfajulni az etnikai ellentéteket, holott „teljesen Európának hatalmában volt, hogy az új balkáni országok igazság és emberség szerint alakuljanak, s a nemzeti államok határai a népek lakóhatárai szerint szabassanak meg”.[8] Ugyanazon év július 26-án, tehát pontosan egy hónappal az Üvegház megjelenése után azonban már megváltozik a hangnem. A Háború című cikkben azonban még mindig annak az embernek a gondolatai dominálnak, akinek gyakorlatilag nincsenek háborús emlékei (a Monarchia utoljára 1866-ban háborúskodott, s azt követően ténylegesen csak a balkáni villongások szedték a maguk magyar áldozatait). Ezért írhatja le, hogy „ma már, aminők az emberiség mai állapotai, nemigen lehet elképzelni annyira barbár népanyagú tatárjárást, mint aminő tönkretette Asszírt és Babilont, Egyiptomot, Hellászt és Rómát”. Az Ignotus generációjához tartozó magyar – ő maga fogalmaz így – a háború szót „úgy írja le, mint ahogy azt írja le, hogy Új-Zéland. Tudja, hogy van, de mi köze hozzá? még sose volt ott”. De azért szükségesnek látja egy hosszú, ihletett gondolatsorban megvilágítani a háború lényegét. Hadd idézzem ezt a passzust – ezek a sorok meggyőződésem szerint a magyar háborúellenes irodalom legjavához tartoznak.

„De háború még mindig van és lehet, s vele mindannak megingása, mit gondolatlan életünk olyan soha meg nem rendülhető tartozékának hittünk, mint a talajt, amin lábunkat megvetjük, a levegőeget, amelybe felnyúlunk.” Mi hát a háború? „Az életem: hogy nem az enyém. A kenyerem: hogy nem biztos. A pénzem: hogy elvész. Az állásom: hogy tárgytalan. A házam: hogy fölégethetik. A váltóm: hogy be nem váltják. A városom: hogy ostrom veszi körül, a vízvezetéket elvágják, a villamos nem jár, a lovakat elvitték háborúba, a telegráf le van foglalva, a vasút kell a katonáknak, a gyerekem nem kap tejet, az iskolákban sebesültek hörögnek, felvet bennünket a piszok, a fájdalom, a nyomorúság és a betegség, kereset nincs, kolera van – ez a háború. Testi fájdalom, gyilkos pusztulás, nyugtalanság, zaklatottság, üldözöttség – az ember országúton él rablók között, erdőben vadállatok között, temetőben hiénák között, pusztaságban sakálok között, örvényben élet-halál között: ez a háború. Rémítő visszaesés – olyan a társadalomra, s benne minden egyesre, mint ugyancsak az egyesre a betegség – valami finom, gazdag, előkelő, illatszerben fürdő és ámbrát lélegző emberre, amikor lebírja a vérbaj, és eleven testtel elrothad.”[9] Az adott írásban viszont ezek a költői erejű sorok csupán előkészítik a konklúziót, mely szerint a háborút lehet elutasítani, emberhez méltatlannak tartani, de nem lehet nem részt venni benne. Ennek is van antropológiai dimenziója: a kultúra már elég fejlett fokot ért el ahhoz, hogy az egyes ember képes legyen lebírni magában a vadállatot, az emberiség azonban még nem tart itt.

Jellegzetes század eleji szembeállításról van szó; a kollektívum és az egyén közötti hasadásból azonban nem az következik Ignotusnál (ami pedig következhetne belőle), hogy az egyénnek jogában áll megtagadni a leállatiasodott kollektívum követeléseit. Mégpedig azért nem, mondja furcsa gondolati csavarral a cikk szerzője, merthogy mégiscsak mindenki valamelyik kollektívumhoz tartozik, s ily módon felelősséget kell vállalnia a saját közösségének tagjaiért, így ír: „A magam nevében mondhatom, hogy nem bánom a másét, szent előttem az emberélet, s inkább magam pusztuljak el, semmint más boldogulásának útjába álljak. De országom nevében nem cselekedhetem így, mert tönkreteszem vele, s benne magamat, testvéreimet, minden egyes embert, kinek számára a nagyvilágon nincsen e kívül hely.”[10] A kollektivitás megvető elutasítása az egyik oldalon békésen megfér a csoportszolidaritásnak, e szintén kollektív alapértéknek a legmagasabb szintre helyezésével. Igaz, hogy Ignotusnak ehhez élesen ketté kell választania a magánemberi és a honpolgári morált, s megfellebbezhetetlen hierarchikus sorrendbe kell állítania azokat. Mi marad ezen a sémán és ezen a szembeállításon belül az egyénnek? Az a rezignált és „nesze semmi, fogd meg jól” megállapítás, hogy a háború ugyan rettenetes és nem méltó az emberiséghez, de emberhez méltóan kell viselni.

Az augusztus elsején megjelent elmélkedésének már a címe is jelentős irányváltásról tanúskodik: A mi háborúnk. Ebben az individuális erkölcsi megfontolások teljesen felszívódnak abban az általános érdekszempontban, amely nem más, mint az Osztrák–Magyar Monarchia fennmaradása. Ilyen alapon persze jogosan állítja, hogy a világtörténelem „legegyszerűbb” háborújáról van szó (amely állítás azért döbbenetesen más szemléletet tükröz, mint az Üvegház). Ignotus érvrendszere, amelynek segítségével ezt az egyszerűséget igyekszik megindokolni, éppoly logikus, mint amilyen veszedelmes következtetések levonására teremt alapot. Már nem firtatja, ki kellett-e törnie a háborúnak. A háború kész tény, és az a magyar ember, aki humanitárius és lelkiismereti érvekre hivatkozva kivonná magát belőle, egyszerűen gondolati hibát követne el. Lehet, hogy egy magyar számára nem az elképzelhető legideálisabb lehetőség osztrák–magyarnak lenni, ám ennél a realitás csak sokkal rosszabb eshetőségeket engedélyez számunkra. Ha felteszem magamnak a kérdést, mondja Ignotus, „akarok-e, aki csakis magyar lehetek, inkább egy helyreállított Ausztria–Magyarországon lenni magyar, mint egy magában álló Kis-Magyarországon, mely Szegedtől Kassáig terjed s Kassától Nyíregyházáig: akkor viszont nem nehéz szenvedélyes habsburgistának lennem”.[11] Ennek a bizonyos „mediatizált és neutralizált” Kis-Magyarországnak az ábrándját egyenesen orosz propagandafogásnak minősíti, amely szándékosan figyelmen kívül hagyja azt a sajnálatos tényt, hogy Magyarország nem Svájc, Belgium vagy Luxemburg helyén fekszik. Olyan szomszédokkal, mint „Illyria, Szerbia, Románia és bocsánat, Lengyelország”, a kisnemzeti lét nem perspektíva.

Ebből a helyzetelemzésből, mint mondtam, logikusan következik, hogy minden magyar embernek személyes érdeke a Monarchia fennmaradása; márpedig beláttuk, hogy ez háború nélkül nem lehetséges (hogy miért láttuk be, efölött elsiklik a cikkíró; de ne legyünk maximalisták: minden történetíró képes arra, hogy más-más csoportosításban felsorolja az I. világháború kitörésének elégséges okait – a szükségszerű okokat ismereteim szerint még senki sem nevezte meg). Már most, ha a háború saját, jól felfogott érdekünkből elkerülhetetlen, akkor ennek egyértelmű következménye, hogy minden, a magyarsághoz tartozó ember csak magyar hazafi, mi több, „chauvin, nacionalista, imperialista, militarista” kell hogy legyen. Ignotus későbbi cikkeiben azután tovább szövi ennek a gondolatmenetnek a szálait, amelyek teljesen természetesen folytatódnak két nagyon fontos terület: a belpolitika, konkrétabban az állampolgári szabadságjogok, illetőleg a nemzetiségpolitika irányába.

Nincs módunk arra, hogy mindezt kellő alapossággal végigkövessük. A belpolitikainak nevezhető szál magától értetődően a szociáldemokrata értékek és a háború teremtette helyzet közötti kapcsolatok elemzésébe torkollik. Ez a problematika – az Ignotus-féle „szocializmus” – mibenléte és alakulása külön tanulmány tárgya kell hogy legyen. Elégedjünk meg annak a megemlítésével, hogy ő maga pontosan tudta: a világháború gyökeresen újragondolandóvá teszi az európai szociáldemokráciák és a nemzetállamok közötti viszonyt, s hogy ez mindenkinek személyes kötelessége, aki valaha is szocialistának nevezte magát. A Revízió és revizionizmus címmel, a Demokrata Ifjak Március Körében 1914. december 16-án tartott előadásában[12] egyfajta politikai curriculum vitae-t próbál megfogalmazni, s amellett érvel, hogy a bernsteini alapokon álló revizionista szociáldemokrácia az egyetlen reális baloldali lehetőség, ugyanakkor pedig kellő magyarázatot ad a háborúban való részvételre és a nemzetközi munkásszolidaritás felmondására. Kétségtelen, hogy ezekben a fejtegetésekben jut el a legképtelenebb gondolatokig, mint például addig a megállapításig, hogy a németeknél a porosz junker-monopólium voltaképpen a népakarat uralma, szemben a francia szociál-republikanizmussal és parlamenti mindenhatósággal, amely viszont egy tőkés kisebbség uralmának biztosítéka. Olyan mértékű propagandát folytat a német szövetség mellett, hogy végül még a német militarizmust is a szabadság biztosítékának látja, a világháborút pedig az elnyomott és kizsákmányolt nemzetek gigantikus szabadságharcának.

Ignotus tehát határozottan eldöntötte, hogy az általános megmaradás érdeke fontosabb azoknál a bírálatoknál, amelyekkel a háború előtt ő maga halmozta el a Monarchiát. Kimondja, hogy a progressziónak is csak egy feladata van: megmenteni a status quot, mert a progresszió jövője hozzá kötődik. „Nem vagyok annyira progresszív, hogy orosz akarjak lenni, se háborúval, se háború nélkül”[13] – írja 1914. december 13-án. Ebből a nézőpontból tekintve a nemzetiségekkel kapcsolatos stratégiát illetően is más nézeteket kell vallania. Ő, aki a nemzetiségi jogokat védelmező és követelő publicisták közül az egyik legismertebb volt a háború előtt (s aki, mint láttuk, rendkívül megértően, természetjogi alapon ítélte meg más népek érdekeit), néhány hét alatt megkeményíti álláspontját. Ennek illusztrálására idézem befejezésként a következő eszmefuttatást, amely annál is érdekesebb, mivel strukturálisan egybevág a környező országok nacionalista ideológusainak évtizedek óta megszokott érvelésével. „Amely nemzeti törekvés, legyen magában még oly érthető, túlkívánkozik e monarchia határán, az halálos ellensége minden egyesünknek mint magánembernek is. S amíg a nemzetiségekben ilyen törekvésekkel elegy az ő nemzeti törekvésük, addig a magyar államon belül leheletlen velük szemben s az ő számukra az az emberségi, igazsági és méltányossági politika, melyet különben szégyen volna, hogy huszadik századbeli európai országtól még követelni kell. Mert addig minden méltányosság csak az elszakadó szándékot, lehetőséget és jogot nevelné. A becsületes, az igazságos, a méltányos és modern magyar nemzetiségi politikának előfeltétele a háború, amely karddal vágja el az irredenták szálait, s ágyúval szoktatja le hosszú időre a szomszédokat arról, hogy ideát kereskedjenek, a nemzetiségeket arról, hogy a határon túl remélkedjenek.”[14] Ez a feje tetejére állított logika a Monarchia széthullásával maga is széthullik; sőt, már 1917. október 3-án ezt olvassuk Ignotus tollából (a Nemzetiségi álom című cikkben): „Azt álmodtam, hogy oláh vagyok.”[15] Mondanom sem kell, lidérces álomról van szó, amelyben a Monarchia hű polgára megpróbálja beleképzelni magát a másodosztályú nemzetiségi létbe. Eszébe jut, amit Petőfi írt a magyar ifjakról, nevezetesen, hogy „fekélyek a hazának testén”. „A végén azt éreztem, hogy az vagyok én. Kétmilliomodmagammal: fekély a haza testén. Felemelő érzés nem volt. S forró szerelmet nem keltett bennem a haza, a nemzet, az állam iránt, melynek tagja vagyok.”[16] Nos, valaki könnyen feltehetné a kérdést: melyik volt az igazi Ignotus? Erre a felületes kérdésre az elemzésnek ezen a szintjén csak ugyanilyen felületes válasz adható: mindkettő.

Jegyzetek

[1] Ignotus: Olvasás közben (Új folyam), Verlag Julius Fischer, Wien, 1922.

[2] i. m. 5. o.

[3] i. m. 6. o.

[4] i. m. 93. o.

[5] u. o.

[6] i. m. 94. o.

[7] u. o.

[8] Ignotus: Egy év történelem – Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig, Athenaeum, Budapest, 1916, 17. o.

[9] u. o. 39. o.

[10] u. o. 40. o.

[11] u. o. 43–44. o.

[12] i. m. 124–146. o.

[13] i. m. 112. o.

[14] i. m. 44.

[15] Olvasás közben, i. m. 121. o.

[16] i. m. 122. o.

• Kultúra