Angyalosi Gergely, Erdős Virág, Gyeskó Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Gyeskó Ágnes: Beszélgetéssorozatunk címe az, hogy Leporoló, de ezt a regényt nem lehet leporolni, mert nincs rajta por: a papundekli dobozban van, azok között a könyvek között, amik már nem fértek föl a könyvespolcra, hogy a regény stílusával éljek, a ládafiában. Inkább tehát elő kéne szedni onnan. Végeztem egy kis közvélemény-kutatást, olvasni szerető ismerőseim körében. Senki nem olvasta. Vagy aki igen, az is csak egy részt, a Kakuk Marci ifjúságát (hiszen nem egy hoszszú regényről van szó, hanem hat darab kisregényről). Viszont mindenki tud róla. Benne van az irodalmi köztudatban, nem a magasan elismert művek között, hanem a színházak időről időre előveszik, és zenés játékok formájában megismertetik a közönséggel, illetve egy Révész György-film is készült belőle. Magát a regényt azonban valójában nagyon kevesen ismerik. Erdős Virág ajánlotta, hogy beszélgessünk erről a könyvről, mert ő nagyon szereti. Mindebből rögtön két kérdés adódik, az egyik az, hogy Virág, miért akartad éppen ezt a könyvet, a másik pedig, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy nem nagyon olvassuk?

Erdős Virág: Amikor könyvet lehetett választani, illetve ajánlani, nekem egészen friss olvasmányélményem volt a Kakuk Marci, amit kicsit szégyelltem is sokévnyi magyartanulás után. 2004 elején voltunk Amerikában, és az ottani magyar kolónia könyvtárában volt jó pár nagyon jó magyar könyv, köztük a Kakuk Marci – így került a kezembe. Nagyon rossz kedvem volt akkoriban, és nagyon-nagyon jó kedvem lett tőle. Gondolkodtam rajta, ha már egyszer mint írót hívtak ide meg, hogy van-e valami rokonság köztem és Tersánszky között, de azt fedeztem föl, hogy abszolút nincsen, és valószínűleg a teljes idegenség az, ami megfogott benne, az, amit ő mindig mond, hogy neki nem módszere a vakmerő kiagyalás. Hát nekem abszolút módszerem, kizárólagos módszerem, azt hiszem, ez a vakmerő kiagyalás, ami sajnálatos dolog, mert a Kakuk Marciban éppen az elevenség a legmegkapóbb. Az is érdekes, hogy azt látjuk, kiesik a köztudatból, holott amikor megjelent, akkor a sorozat minden darabja iszonyú nagy siker volt.

Angyalosi Gergely: Én sem tudnám megmondani, hogy miért nem olvassák manapság Tersánszkyt, véleményem szerint nagyon nagy író, én nyugodt derűvel sorolnám Krúdy szintjére, legalább akkora írónak tartom, mint Krúdyt. Azért is furcsa, hogy Tersánszky ma nem népszerű, és a gyerekek nem olvassák, mert szerintem ennek a gimnazista, már majdnem felnőtt korosztálynak nagyon megfelelne Kakuk Marci figurája. Olyan üzeneteket sugároz, amelyekre ez a mostani középiskolás generáció nagyon fogékony lehet elvileg. De hogy miért nem olvassák, azt nem tudnám igazából megmondani. Az egyik ok nyilvánvalóan az, hogy a jelenleg népszerű magyar írók sem olvassák, tehát nem hivatkoznak rá. A minap egy újságíró azt állította nekem, hogy Móriczot „rekanonizálni” kell. Hát, ha valakit rekanonizálni kell, az Tersánszky. Móricz azért nem szorul olyan nagy segítségre. Móriczra inkább hivatkoznak a mai prózaírók, egy máig eleven hagyomány részének tekintik, de Tersánszkyt nem. Hogy miért nem, az talán a nyelvhez való viszonyában keresendő, tehát a nyelvi világában van valami, amit talán nem éreznek olyan időszerűnek a mai prózaírók.

GYÁ: Miért gondolod, hogy a középiskolások ma fogékonyak lehetnének a Kakuk Marcira?

AG: Jó másfél évtizede írtam egy szöveget, melyben pikareszknek és buddhistának neveztem a Kakuk Marci-figurát, ami akkor is sokakban elképedést keltett, különösen hogy mi köze volna Tersánszkynak a buddhizmushoz. Direkt módon természetesen semmi, bár Tersánszky jóval többet olvasott és jóval tudatosabb író volt, mint ahogy azt feltételezzük. Ahogy haladunk előre a Kakuk Marci-történetekben, egyre nyilvánvalóbbakká válnak azok az utalások, amelyeket, mondjuk, Freudra tesz, és még mondhatnék egy-két ilyen kulturális, műveltségi elemet, amelynek a jelenléte nyilvánvaló Tersánszkynál. Azt gondolom, hogy a buddhizmusról is tudott sok mindent. A regény kapcsolatát a pikareszk hagyománnyal, azt hiszem, nem kell különösen hangsúlyozni. Voltaképpen el is hangzik Kakuk Marciról, hogy csavargó, és az ő vándorútját követi végig a regény, különböző helyszíneken, miliőkben. És abban is emlékeztet a pikareszk hagyományra, hogy ő is nevelődik, egyre többet tud meg a világ negatív aspektusairól. Csak amíg a pikareszk hagyományban az jelenti tulajdonképpen a megoldást, hogy a hős megérti a világ mélységes romlottságát, és valamiképpen ezt kihasználja és alkalmazkodik hozzá, és ezzel sikert ér el – esetleg lemondva valamilyen erkölcsi értékről –, addig Kakuk Marci nem vágyik semmiféle, sem anyagi, sem más természetű sikerre, megelégszik azzal, ami a világból jut neki.

A létezés primér öröme érdekli. Hogy ez milyen pokoli nehézségekbe ütközik abban a társadalmi közegben, ahol ő mozog, ezt a problémát a mai fiatalok nagyon is jól értik, hiszen szerény tapasztalatom szerint ők is azt kutatják, hogy hogyan érezhetnék jól magukat egyszerűen a bőrükben, és amit nem értenek a világból, az az, hogy ezt miért nem hagyják nekik. Tehát ennek a különféle modalitásait mutatja be szerintem a Kakuk Marci, minden moralizálás nélkül. Kakuk Marci morálja szinte zsigeri morál, tehát soha nem szájbarágósan magyarázza el, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem valahogy ösztönösen tudja. Maga Tersánszky mondja azt erről a Kakuk Marci-féle morálról, hogy könnyedén túlteszi magát a morális elvek közül az ostobábbakon, viszont a legnagyobb morális elveket sohasem szegi meg. A moralitásnak mindig van egy nagyon ostoba része, ezt könynyen lerázza magáról, de pontosan tudja, érzi, hogy melyek azok a határok, amelyeken nem szabad túllépni. Ez a másik dolog, amire szerintem a fiatalok nagyon érzékenyek: hogy hol vannak a határok, mik ezek a határok.

EV: Ahol erről beszél Tersánszky, ott arról is ír, hogy egyszer egy eszkimókról szóló regényt akart írni, aminek kapcsán azon kezdett el gondolkodni, hogy a fehér emberi kultúrán belül melyik az a legéletképesebb embertípus, amelyik kicsit jobb célok felé vezetheti a világot, és akkor jött rá, hogy a csavargó.

GYÁ: Sőt, azt a szót használja, hogy a csirkefogó. Azt szeretném hozzátenni tanárként, hogy a kamasz korosztályt természetesen érdekli az, hogy a nyárspolgári társadalom, amelyet a szülei és a tanárai képviselnek, miért olyan, amilyen, és hogy ők mint majdani polgárok ezt hogyan tudják megváltoztatni, illetve van-e lehetőségük rá, hogy ne tagozódjanak bele. Kakuk Marci végül is azt modellezi, hogy lehet így élni. És az ún. csavargó irodalom hagyománya, a Szatirikontól a Carmina Buranán, Villonon, a Tom Joneson keresztül Rimbaud-ig vagy akár a road movie-kig, a gyerekeknek nagyon vonzó. Tehát hogyha így mutatjuk meg nekik a Kakuk Marcit, akkor elképzelhető, hogy el is olvassák. Persze lehet, hogy akkor is felmerül a nyelvi akadály, amire Gergely utalt már.

AG: Én személyesen nagyon szerettem Tersánszky prózastílusát és azt a módot, ahogy nyelvileg fölépíti a szereplőit. Általában azt a megoldást választja, hogy amikor nem a narrátor uralja a terepet, minden figurának van valamilyen nyelvi sajátossága, tehát azt a tulajdonképpen régi írói technikát alkalmazza, hogy elképzeli nyelvileg a figurát, és megpróbálja úgy beszéltetni, ahogy szerinte arra a figurára, arra a társadalmi rétegre jellemző, és ezek a nyelvek egymással nem keverednek. Ezzel szemben ma inkább az a divat, és sokak számára az a vonzó, ha a különböző szociolektusok ütköznek, ha akár egy szereplő nyelvi világán belül is keverednek a különféle rétegek. Tersánszkynál eléggé egyértelműen és szociológiai tudatossággal elválnak ezek a nyelvi rétegek. Nem tudom, hogy igazam van-e, amikor azt gondolom, hogy ezt nem lehet posztmodern nézőpontból különösebben értékelni, vagyis hogy ez a technika talán egy kicsit már avultnak tűnik manapság. De nagyon szeretném hallani, hogy egy mai írónak mi erről a véleménye.

EV: Sokan mondják Tersánszky nyelvére, hogy beszéltnyelv-szerű. De többen vannak, akik viszont pont a kettősségét hangsúlyozzák, hogy „kentaurnyelv”, olyan, mint  ha egy parfétorta le lenne öntve hagymaszósszal. Kolozsvári Grandpierre Emil írt erről kritikát. Ha az ember egy kicsit jobban belenéz, akkor érezni a csináltságát ennek a nyelvnek, de közben meg mégis működik. Tehát azt gondolom, hogy ez egy ilyen beszélős nyelv, de nem beszélt nyelv semmiképpen. Ha az elbeszélést mint műfajt szó szerint vesszük, akkor valószínűleg annak a megvalósulása. A Sörgyári capriccióból a Pepin bácsi jutott az eszembe, akiből ömlenek a történetek. És érdekes, hogy magára a beszéd szóra vagy a beszélni igére mennyi kreálmányt találunk a műben: letyefetye, hetyepetye, hebregye, refetye, terefere, hebeberebebe, hetyepetye-lefetye, aztán lehet habrigyálni, hadarászni, hadrálni, hadrikálni, kárálni, karattyolni, gágározni, sápogni, csevetelni, kotyogni, zagyválni, darálni, sorjázni és a többi.

GYÁ: Tikácsolni.

EV: De az már egy picit mást jelent, az már a nevetésbe hajló viháncolásszerűséget jelenti. Azon is gondolkodtam, hogy nyelvtani szempontból miféle mondatok vannak itt: nagyon furcsán széttöredeztek, összevissza kapcsolódnak. Sokszor van, hogy a mellérendelő mondatrész vagy az alárendelt mondatrész külön mondat. De-vel nagyon sok mondat kezdődik, vagy-gyal kezdődnek mondatok, tele van hiányos mondatokkal... Szóval van itt minden, amitől a magyartanárok tiltani szokták a gyereket, felrúgja a klasszikus mondatszerkesztésről alkotott képünket. És nemcsak a beszéltnyelv-szerűség miatt, hanem mert ez a történetmesélés nyelve: ha átélhetően akarunk előadni egy történetet, akkor úgy látszik, hogy óhatatlanul felrúgjuk a klasszikus mondatszerkesztési szabályokat.

GYÁ: Nagyon jó példákat lehet a társalgási stílus pongyolaságaira is találni benne. Miközben regionális köznyelv – erdélyi köznyelv – jellege is van.

AG: Ha hasonlítani kellene valakihez a mai irodalomban, akkor én Tar Sándorra gondolnék, noha persze Tar nyelvi világa nem összehasonlítható a Tersánszkyéval. Hogy úgy mondjam, léptékbeli különbségek vannak közöttük. Tersánszky nyelvi változatossága egyedülálló. Füst Milánt egyszer megkérdezték, hogy kit tart a legnagyobb XX. századi magyar prózaírónak, és azt mondta, hogy ugyan személyesen sok bajom volt Tersánszkyval („egyszer lezsidózott”, mondta), de Tersánszky a legnagyobb magyar prózaíró. Mire gondolhatott itt? Gondolom, arra, amit ő nagyon szeretett volna nyelvileg megvalósítani, csak nem nagyon sikerült neki. Arra, hogy a mondatok ritmusánál kezdődjön a próza, vagyis arra a dikcióra, amelyen egyszerre érezhető a megcsináltság, és ugyanakkor pedig ellenállhatatlanul viszi magával az olvasót. Ellentétben mondjuk Szomory Dezső prózájával, melyen nagyon érezhető a megcsináltság, de ellenállást kell az embernek legyőznie ahhoz, hogy elfogadja ezt a nyelvet, és aztán élvezni tudja. Füst Milán prózai műveiben ez a rettenetes erőfeszítés gyakran tönkreteszi a mondatot, mivel addig tekeri, hogy ne legyen közhelyszerű, lapos, hogy a végén valóban „nyakatekert” lesz a mondat. Tersánszkynál szinte magától értetődő, ahogy mondja, azonnal elfogadjuk. Ez az ő titka tulajdonképpen. Ugyanakkor, visszatérve az időszerűség kérdéséhez, úgy gondolom, hogy sokakhoz hasonlóan róla is elmondható, hogy így ma már nem lehet írni, nem lehet így beszéltetni a szereplőket. Tar Sándort emlegettem – az ő szociografikus igényű prózájában a többféle társadalmi rétegben megjelenő hősök rendelkezésére csak sokkal színtelenebb, egysíkúbb nyelv áll. Valami véglegesen elmúlt a Tersánszky-féle hagyományból.

GYÁ: És ezért nincs bent most a kánonban? Ezért szerepel a tankönyvekben mindössze egy mondat erejéig?

AG: Én a kánon szót nehezen tudom elviselni, mert mindig érzek mögötte valami hatalmi igényt. Az, aki a kánont be akarja vezetni, el akar fogadtatni velünk egy értékvilágot, és ez bennem mindig berzenkedést kelt. Nehéz besorolni Tersánszkyt. Ha azt mondjuk rá, hogy későmodern, akkor röhögőgörcsöt kap az ember. Nem lehet ezekkel a kategóriákkal befogni. Tehát nem hasznos az irodalomtörténet számára ilyen értelemben, mert nem lehet egy cetlit ráakasztani, és útjelző cölöpként odaállítani valahova, hogy onnan errefelé fejlődik az irodalom. Ilyen szempontból is egyedülálló, és valahogy kívülálló.

GYÁ: Nem lehetséges az, hogy a témaválasztása az, amitől berzenkednek a tankönyvírók? Az, hogy megjelenik a társadalomba be nem tagozódó, számkivetett figura, aztán hogy vannak itt pajzán, erotikus, már-már pornografikus jelenetek, és általában olyan mondatok, értékítéletek, amik nem éppen komilfók? Puskin szerint az irodalom az illetlen és megvetett dolgok kimondásának a színtere – itt mintha valóban erről volna szó.

AG: Remélem, most már máshogy van, de hosszú évtizedeken keresztül a tankönyvíróknak voltak bizonyos morális elképzeléseik arról, hogy mi való az ifjúságnak és mi nem, és ilyen értelemben Kakuk Marci tényleg rossz példát mutat. Hogyha ilyen bigott nevelési szempontból nézem, akkor Kakuk Marci elrontja az ifjúságot, mert arra ösztönzi, hogy tessék kimaradni mindenből. Aminek ambíciók és törekvések tekintetében az ifjúságot állítólag lelkesíteni kellene, az őt mind nem lelkesíti. Gátlástalan maga a név is, a promiszkuitásra utal, a megállapodott életvitel a főhőst messzire elkerüli, nem szeret dolgozni, stb. Mindezen ma már talán túltehetnénk magunkat, de úgy látszik, még mindig nem tudjuk. Tersánszky egyfajta naturalista prózahagyománytól indul. A történet eleje, Ruszka Gyuriék karácsonya voltaképpen egy naturalista remekmű, és mindvégig megmarad valami szociografikus-naturalisztikus indíttatás a szövegeiben, ami megint csak nem divatos manapság. Ma a prózaírónak a nyelvvel kell foglalkoznia és csak a nyelvről szabad beszélnie. Tersánszkynak viszont nem probléma a nyelv, végtelenül természetesen teremti meg a saját nyelvi világát, nem fűzi reflexív viszony a nyelvhez, ahogy mostanában mondani szokták, és talán ez is egy kicsit eltávolítja a mostani irodalmi világtól.

GYÁ: Visszatérve még arra, hogy „jó példa”-e Kakuk Marci az ifjúságnak: azt is lehet mondani, hogy bizonyos értelemben jó példa, mert a csavargó közegben Kakuk Marci mindvégig megőrzi az etikumát. Stiklikbe belemegy, de azért nagy disznóságokat nem csinál, és amint mondtam az előbb, érzi, hogy hol van az innen és a túl.

EV: Igen, az embernek az az érzése, hogy még Kakuk Marci a legjobb fiú ebben az egész társaságban, és akik körülveszik, például Soma vagy Kálmán, azokkal együtt teljes ez a kép, és velük együtt sokkal sötétebb ez a kompánia. Talán magának Tersánszkynak is van egy kis rossz érzése, gyáva árulásnak tartja, hogy ilyen elviselhető derűvel ábrázolja ezt az egyébként sokkal kevésbé elviselhető és sokkal kegyetlenebb ínséget és nyomorúságot.

GYÁ: Azt írja valaki a műről, hogy „a brutálisan animális létezést elfogadhatóvá teszi”.

AG: Tersánszky maga írta, hogy bizonyos lelkiismeretfurdalás jellemzi saját viszonyát az általa teremtett világhoz. De hát a Kakuk Marci-figurát az menti meg, hogy annyira költői és annyira egyedi. Tehát egy pillanatig sem hiteti el velünk az író, hogy ezeket a dolgokat bárki élő ember végig tudja így csinálni. A különlegesség és a magától értetődőség kettőssége, ami annyira vonzóvá teszi, legalábbis számomra, a figurát. Ami a társadalomhoz való viszonyát illeti, nagyon érdekes, hogy eljut a lázadás gondolatáig, illetve a későbbi Kakuk Marci-történetekben megjelenik a bányász-szakszervezetek és a különböző érdekekből agitálók problémája, ám mindettől Kakuk Marci egyformán távol akarja magát tartani. Valahogy úgy mondja, hogy „pokolba kívánom az urakat, de nem én hozom rájuk a mennykőt, csapja agyon őket magától, én ugyan nem ölök meg senkit”. Itt is látszik, hogy az ölés abszolút tabu a számára. Azzal is egyetértek, hogy a többi szereplővel együtt teljes az ő személyisége. Például itt van Soma figurája, aki tulajdonképpen Kakuk Marci démoni fele. Rejtély, hogy mi vonzza ezt a két figurát egymáshoz. Soma amorális lény, egyszerűen nincsenek erkölcsi normái, hiányzik belőle az erkölcsi érzék, nincsenek gátak számára, de valamiképpen a végén ő is mindig rosszul jár, mert a végletes amoralitás ugyanúgy elfogadhatatlan a társadalom számára, mint Kakuk Marci magatartása. Soma addig nyerhet, amíg az ugyancsak rossz és gátlástalan emberek használni tudják. De aki ezeket a szerződéseket is fölrúgja, tehát minden szerződést fölrúg, az végső soron ugyanúgy a peremre sodródik, mint a semmire sem használható Kakuk Marci. Soma figurája tehát a Kakuk Marci sorsából adódó másik lehetőséget tükrözi.

GYÁ: Mennyire tudatos szerintetek Tersánszky társadalomkritikája – mondjuk Móriczéhoz képest?

EV: Szerintem nála inkább egy társadalomelméleti ötlet végigviteléről van szó, de nem egy átfogó társadalomkép megrajzolásáról.

AG: Biztos, hogy nem olyan nagy igényű társadalomábrázoló – hogy ezt az ósdi kifejezést használjam –, mint Móricz, viszont nagyon tudatos kultúrkritikát vélek a műben felfedezni. Azt tényleg meg lehet kérdőjelezni, hogy mennyire reprezentatív az a világ, amit Kakuk Marci képvisel. Az is nagyon jellegzetes, hogy a Kakuk Marci a XIX. század végi Magyarországon játszódik, és nem jön közelebb a megírás jelenéhez. Kérdés, hogy miért volt alkalmasabb a Kakuk Marci-figura kibontásához az a világ. De a kultúrkritikai részt rendkívül tudatosnak, már-már freudi mélységűnek tartom, nem véletlenül hivatkoztam Freudra az imént. Nagyon közel állhatott Tersánszkyhoz az, amit Freud a Rossz közérzet a kultúrában című szövegében ír a húszas évek végén. A Kakuk Marciban a kultúrkritika abban nyilvánul meg nagyon erőteljesen, ahogy megmutatja, az egyént hány szinten teszi boldogtalanná a társadalom. A társadalmi elvárások összessége pontosan a létezésnek az egyszerű örömét teszi átélhetetlenné, ezért harcolni és küzdeni kell érte. Aztán lehetne beszélni mondjuk a nemiség kérdéséről, arról, ahogy a férfi-nő viszonya megjelenik Kakuk Marci szempontjából. A nő nemcsak mint szexuális társ, célpont van jelen, hanem a másik nagyon erős vonulat az anyai princípium jelenléte – ez a kettő a legvégén nagyon bravúrosan találkozik össze egy anya és a lánya személyében. Ugyanakkor szörnyű dolgok is vannak itt a férfi-nő küzdelem ügyében, korántsem derűs és kiegyensúlyozott, hanem nagyon is tragikus dolgok, csak ezt a tragikumot Tersánszky valahogy úgy tudja közvetíteni, hogy az ember inkább röhög rajta, mintsem elsírná magát, pedig megtehetné.

EV: Érdekes az is, hogy a végén sem érezhetjük, hogy a hős révbe ért, annyira légből kapott az az ötlete, hogy a múltból hirtelen előbukkanó Annuska volna a megoldás. Az az ember érzése, hogy ha tovább írta volna Tersánszky, akkor nem tartana soká a révbe érés. Mondják Tersánszkyról, hogy nála a szerelem inkább keserű iga, kényszer, ami állandóan arra hajt, hogy továbbmenjünk, új örömöt keressünk. Tehát korántsem egyértelmű, hogy boldogságkeresésről vagy a boldogság megtalálásáról volna itt szó. Vagyis az erotika kérdése valóban sokkal bonyolultabb a műben, mint ahogy elsőre tűnik.

AG: Még egy elemzési szempontot szeretnék felvetni: a lélektani pszichológiai motívumokét. Kétségtelen, hogy nincs a szövegben pejoratív értelemben vett pszichologizálás, de attól még nagyon erőteljes lélektani ereje van, különösen a későbbi részekben. Gondolok például Kakuk Marci két álmára. Az egyikben egy torony tetején látja magát, alulról egy úr integet neki, és zuhan lefelé; a másikban pedig egy tárnába menekül az őt üldözők elől, és hirtelen a tárnának nyílik egy másik kijárata. Az egyik nyilvánvalóan fallikus szimbólum, a másik anyaméh-szimbólum. Nyugodtan elemezhető lenne a szöveg ilyen szempontok szerint is.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges