Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Kosztolányi halála után a Nyugat emlékszámában Karinthy – méltón mindent, még a halált is rettegve kinevető közös fiatalságukhoz – a napisajtó-giccset gúnyoló nekrológcímet adott búcsúztatójának: „A zöld tinta kiapadt.”

Kosztolányi Dezső élete harsogó öröm- és szenvedéstörténet volt. „Bevallom, hogy boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy élhetek és írhatok” – olvassuk. Ilyet igazi író nem ír le, csak jámbor vagy agresszív dilettáns. Kosztolányi bátran megtette. Karátson Endre, a magyar szimbolizmus kiváló értője fogalmazza meg talán a legpontosabban: „Aki Kosztolányit olvas, részese egy ízig-vérig eredeti nyelv örömünnepének.” Ünnep, igen… Ilyen érzetet kelt ennek a gyűjteménynek az olvasása is. Szinte csecsemőcsodálkozás fog el a lapozgatásakor. Meg rég érzett kamaszmegrendülés. Megrendülésemet magam is hangzatos, sőt puffogó bevezető mondatokkal leplezném most:

Miféle könyv a naplók és levelek e hatalmas gyűjteménye? „Audiencia egy írófejedelem magánéletével?” Vagy, még karinthyasabban: „sorok a titkos tintával?” A Levelek – Naplók címen könyvhétre megjelent Kosztolányi-gyűjtemény nagy és kihívásra késztető útjelző kő, irányjelző tábla (vagy legalább remélem, hogy azzá válik).

Nemrég azt olvastam a rokonszenvesen s fáradtan közepes Juhász Gyula-regény (Orbán lelke) újrakiadása kapcsán, hogy ő áramoltatta életrajzát leginkább s legszembetűnőbben a műveibe. Nem hiszem. Inkább Pap Károly meg Gelléri. És Szomory és Hevesi András és Szép Ernő. Kosztolányi is ide kívánkozik a Pacsirtával meg a Szegény kisgyermek panaszaival, de ő ravasz és pókháló finomságú szűrőket alkalmazott. Ebben még nála is panaszosabb barátjára, Füst Milánra emlékeztet: életrajzukat ők nem ömlesztették, de finoman „belepárolták” műveikbe.

Kamaszok és jegyzetek

A magyar irodalom huszadik százada tankönyvek szerint Ady Új versek című kötetével kezdődik, de a tankönyvek mindig túl komolyak és fontoskodóak. A magyar irodalom nem Adyval, hanem két kamasznaplóval kezdi a huszadik századot: a Karinthyéval és a Kosztolányiéval. Szó szerint nulla óra nulla perckor: mindketten a század első másodperceit várva az óraütéssel, ott ülnek naplójuk felett. Párhuzamos olvasatra váró dokumentumok. A szabadkai gimnazista tizenhat évesen úgy érzi, hogy szerelmesnek kell lennie a színház drámai szendéjébe. Hegyezi a tollat. Nézzük csak: mint egy későbbi Karinthy-paródia, mely valami Jókai-epigont parodizál. „Szemeit, melyekből csupán a jóság, a lelkifájdalmat kifejező mosoly derengő fénye sugárzik ki, akkor a vigyorgó őrültség túlvilági ragyogó sugara tündököltette, mintha egy szép nyári estén a kis nyugalmas tó fodros habjain a felgyulladt város lángkévéi s nyaldosó tűzárja tükrözött volna vissza.”

Hevült és naiv tollforgató diák? Vigyázzunk a mosollyal, mert a tizenhat éves naplóíró már másnap idézőjelbe is teszi aranykönyvbe illő szövegét: „Tegnap egy jól elcsavart költői metaphorát kanyarítottam ide, a nyargaló, nyaldosó lángokról, a tűzvészről, s íme milyen előérzet… ma egy nagy gőzmalom gyulladt ki a városban.”

Nem volt olyasféle csodagyerek, mint unokafivére, Brenner Józsi (Csáth Géza) vagy Karinthy. A tizenhárom és fél éves Karinthy gyerek-irkafirkás naplójával – ha mondhatok ilyet – naivul sziporkázó géniusz-nebulónak látszik. 1900 január elsején mindenesetre sokkal eredetibb, mint a nála idősebb Kosztolányi. (S hogy végre megszabadulhassak e tolakodóan érdekes párhuzamtól, íme a lezárása: a legkevésbé csodagyerek a későbbi triumvirátusból bizonyára Füst Milán. Ő már bizony huszonnégy is elmúlt, mikor első remekműveit megírta.)

Kosztolányiné szép és forrásértékű életrajzi könyve felhívja a figyelmet egy érdekes eseményre. Kosztolányi kamaszévei közepe táján testi és szellemi mutáció, varázslatos változás következett be. Tudjuk, gyerekkorában állandóan betegeskedett. „Tizenhat éves koromig ágyban feküdtem betegen” – színezi kicsit egy 1913-as Érdekes Újság-beli cikkében. Ezt a periódust egy hirtelen kitört és súlyosnak látszó, két-három hetes heveny betegség zárta le. Felgyógyult, és a halálos rákig ettől kezdve még náthát sem kapott, láza se volt soha, csak egyetlenegyszer (a bécsi egyetemről terveinél hamarabbi hazatérése után – gondolom, ugyanúgy lélektani, pszichoszomatikus tünetként, mint kamaszbetegsége idején). Mintha valamifajta lezáró, életlendítő fordulat lett volna ez az orvosok-nem-ismerte kór s a gyógyulás, meg a néhány hónappal későbbi önképzőköri botrány és következménye: a magántanulóvá átminősítés, a kiválás a „tehetséges gimnazisták” önképzőköri világából. Most egyedül marad a saját tehetségével. A tehetséges kamasz, aki soha nem volt csodagyerek, most villámgyorsan és váratlanul „csodaifjú lesz”, nagy ugrással mintegy „behozva” (az akkor még persze nem ismert) Karinthyt.

Három éve jelent meg a Századvég Kiadónál a Tükörben: Kosztolányi, melyet valamiképp e mostani levél-napló kötet előzményeként is forgathattunk. Azt is Réz Pál jegyezte. A leveleknek csak egy része volt eddig olvasható, a két Napló már megjelent: a kamaszkorit Kosztolányi Dezsőné közölte, a gyorsírásos 1933–34-eset pedig tíz éve adta ki a Petőfi Irodalmi Múzeum, Kelevéz Ágnes és Kovács Ida szöveggondozásával és jegyzeteivel. Réz Pál, a mostani edícióban természetesen az ő szövegüket követi, és az egész jegyzetapparátusban felhasználja az ő, valamint Kosztolányi nagyon alapos és becses munkát végző szabadkai kutatójának, Dér Zoltánnak az eredményeit.

Réz Pál egyébként mindent tud Kosztolányiról, és amit nem, azt általában kikutatja. Görög Ilonának, Kosztolányi színésznő-feleségének nem Harmos az eredeti neve, hanem Schlesinger: erről én itt, a jegyzetekben olvasok először. Nem véletlenül ragadott meg ez az érdekes apróság, hiszen Gyergyai Albert eredeti nevével azonos, ráadásul (íme, a nevek Kosztolányinak is tetsző fura árny- és bábjátéka:) kedvelt olvasmánya volt Flaubert Érzelmek iskolája. Ennek hősnője Madame Arnoux, akinek életbéli modelljét is így (Elisa Schlesingernek) hívták – s a könyvet persze épp Gyergyai fordította…

Filológusok nyilván más, „nagyobb” okok miatt becsülik – vagy kellene becsülniük – Réz hosszú évtizedek óta terebélyesedő Kosztolányi-munkálkodását. Magam filológus nem lévén („az impotensek aszkézise”, mondta e tudományról nem Szabó Dezső, hanem Hevesi András egyik regényhőse), a jegyzetapparátust igazi „szakszemmel” felmérni és értékelni nem tudom. Heroikus munka lehetett, hiszen nincs az a kritikus-esszéista, aki szeret ilyesmivel bíbelődni. Óriási lexikális anyagában bizonyára vannak tévedések vagy hiányok. Én kettőt vélek csupán felfedezni: A kamaszi Napló végén ott egy gúnyos alkalmi vers: Kapca ünnep, április 11-ről. A jegyzetek ezt egy szóval sem kommentálják, holott olvasó, de talán még irodalomtörténész sem mind tudja, milyen ünnep is volt ez a hivatalos és nem szeretett április 11. József Attila egyik korai versében is feltűnik (hiszen egybeesett saját születésnapjával): „Mondom, valami nagy ünnep volt, / A hívek templomokba mentek, / És reszketve, szomorú kézzel/ Áldották őket meg a szentek.” Amennyire tudom: a Ferenc József-i alkotmány kihirdetésének emléknapja számított egy időben állami ünnepnek. – A másik (talán) hiány: egy jegyzet Flaubert Egy fiatalember története című regényéről szól. Kicsit zavaró, mert Flaubert-nek nincs ilyen regénye. Bizonyára pontosítani lehetett volna, megemlítve: az Éducation sentimentale-nak ez csak – azóta elfeledett – alcíme. Az Érzelmek iskolájának első, hiányos magyar fordítása használta tehát e címet – és akadhat olvasó, aki nem látja az összefüggést.

A többi adatot és vélt vagy való hiányt keressék azok a bizonyos „aszkéták”. Azt hiszem, ha a következő évszázadban Kosztolányinak is lesz afféle „igazi”, Akadémiai Kritikai Kiadása, mint amilyen például a Jókaié vagy a Vajda Jánosé, a jövő századi filológusok sokat fognak köszönni Réz Pál munkájának.

Fecskelányok

Kislányok furcsák édesek / Súgnék valami kéteset” – csendül fel egy verstöredék a kései Naplóból.

Valaha, 1963-ban vagy ’64-ben a József Attila–Vágó Márta-levelezés óriási hatást tett rám, s másra is a nemzedékemből. Az Új Írás közölte először: sokan, rossz iskolák, rossz egyetemek után itt kerültek még közelebb József Attilához.

Kosztolányinak Lányi Hedvighez írt levelei, gondolom, jóval kevésbé ismertek. Baj ez, és sajnálatra méltó. Dér Zoltán jelentette meg először Újvidéken, Fecskelány címen egybegyűjtve őket. Dér könyvét egy régi könyvhéten szereztem meg (talán volt már akkor az újvidéki Fórum Kiadónak pesti pavilonja), s mintha kéziratos kincs volna, olyan izgalommal és bámulattal olvastam. Azon is elámultam, hogy nem lett áradó, sőt zokogó visszhangja. Hogy nem idézték, nem tanították óvodákban és kisiskolákban.

Kosztolányi életét keretbe foglalja két nagy szerelem. Mindkettő beteljesületlen, ezért még szebb: a „fecskelány” iránti fiatalkori, majd közvetlenül a halála előtt egy utolsó, titkolt, bármily hivalkodóan patetikusan hangzik: „halálos” szerelem.

De itt már előreszaladtunk. Most, e Naplók – Levelek gyűjteményben megrendítő és fájdalmas regénnyé kerekedik, többszereplős levélregénnyé Kosztolányi élete. Minden olvasó maga döntheti el, kik e regény hősei. Az első bizonyára az egyetemista Babits Mihály. A másik nyilván Csáth Géza, akihez sokáig az idősebb (unoka)fivér fölényével és némi agresszivitásával szól (de akkor is mindig szeretettel és a tehetsége elismerésével), később megmenteni próbálja morfiumszenvedélyéből, tudjuk, sikertelenül. Bújtatottan is nagy érzelmekkel, féltékenységgel, rivalizálással, szeretettel átitatott levelek. Mögöttük homályos vagy nagy fényben látjuk az öngyötrő vidéki ifjút.

Egyetemistaként állandóan költözik, havonta másik címet ad meg (már Bécsben is így történt). Nem volna érdektelen lakhelyeiről s a költözések okáról megtudni valamit. Milyen is Pest Kosztolányi-térképe? Kell mondani? Számára az Üllői úti fák igazi élmény volt, átélte, köztük lakott. József krt., Baross u., Üllői út: költözései ellenére mindig ugyanaz a városrész, de annak minduntalan másik szeglete. Költözési, menekülési inger vezette, vagy prózaibb okok: javuló helyzete miatt egyre jobb bérelt lakást választott? Érdekel ez annyira, mint hogy Ibsen hatott-e rá előbb, vagy Schopenhauer.

A halálon kívül egyetlen témája van: a nők.

Volt már bordélyházi szerelme, kit istenített. De most mintha életveszélyesebb kalandba bonyolódna. Egy gyereklány érzelmi rabja lesz. Már az új magyar literatúra ünnepelt poétája, vezető publicista nagy lapoknál, előtte a világ, hinnénk, és ő titokban egy vidéki tizenöt éves kislányba szerelmes. Lányi Hedvig: ő a Fecskelány. Nem hiszem hogy az Esti Kornél-beli Sárkány és Kaniczky (Somlyó és Karinthy) tudott róla: kegyetlenül, rimbaud-i dölyffel, fekete izzással hahotáztak volna ott a New York zajos karzatán. „Az emberek a szemembe röhögnek” – írja egyébként ő maga is, épp a New Yorkból, amikor megtudja Hedvig árulását. S titokban kellett tartani főleg a szabadkai rokonok, szülők miatt. „Halálosan” lett szerelmes Lányi Hedvigbe. És ez a Fecskelány árulja el, alázza meg.

„Füstös vonatokon, hajókon, éjjel egy rozoga ágyon hemperegve, a tenger tőszomszédságában rólad gondolkoztam, és szinte összefűztem a nevedet a tengerrel és a végtelenséggel” (1910. május). Majd az összeroppanás: „Halálos beteg voltam, a halál ajtajánál jártam, revolverrel a kezemben egy hónapig, egy ájult, zaklatott, iszonyú hónapig” – írja Horvát Henriknek néhány hét múlva. Mennyi mindebben a stilizáció, a póz, a hivalgó szenvedéstörténet? Az öngyötrő, Babitshoz hasonlóan arisztokratikus igényű ifjú poétának most jobban fáj a létezés, mint a lét abszurdumát talán teljesebben átélő barátjának, Babitsnak.

Nagyon szenved. Ekkor azonban hirtelen, vizsgáit le nem téve napilapok vezető publicistája lesz. Munkamániás öröm- és élethabzsoló. Babits számára (s kicsit a mai olvasónak is) elképesztő fordulat, de maga Kosztolányi hamar túl van a csodálkozáson. Vagy csak leplezi?

„Elsiratom a régi jó időket, a szűzi és szeplőtlen barátság és a hosszú levelek korszakát” – huszonegy éves korában írja Babitsnak, 1906-ban. „Ma, kedvesem, egészen más idők járnak. Az öntudat korszakát élem. Testemet, lelkemet megvették. A szerkesztőségekben le vagyok kötve. Minden tollvonásomat megfizetik.”

A „régi, jó időkre” való célzás némileg meghökkentő, hisz a levél írója nincs még huszonegy éves, címzettje se sokkal több. Babits később vallja be, hogy az újságíró életforma és Kosztolányi első köteteinek magas szintű, mégis túl könnyednek érzett hangja idegenítette el barátjától. Kosztolányit a vezető napi- és hetilapok valóban nagyon megfizették, éjjel-nappal sokat dolgozott. Nemcsak Babits puritán szigorával, de mai szemmel is meghökkentő, hogy nem kallódott el. Ady mellett a legjobb magyar újságíró is lett, viszont nem vált „zsurnaliszta-íróvá” egyszersmind, hanem igaz költő maradt.

Babitsnak írja ezt is: „Kiszakadt és romlandó barátságunk ellenére is szeretnék beléd kulcsolódni” (1911). Árulások és szenvedélyek története ez a levéleposz.

Ilona következik.

„Nekem pár hó múlva gyerekem születik” – ezt már Réz Pál sem tudja kideríteni, micsodás hír is. Köze volna Harmos Ilonához? Kosztolányi nagyon sok magánlevélben pózol. Önmagának írja őket, meg az utókornak. A Kosztolányi–Juhász–Babits-levelezés (újdiákoknak és újszülötteknek mondom: régóta olvasható kötetben) a magyar literatúra egyik legnagyobb dokumentuma, nélküle nem egészen érthető a mi irodalmunk.

Kosztolányi egyáltalán nem tud üres, közhelyes levelet írni: ha közhelyet sejdít, rögtön idézőjelbe teszi, kommentálja, távolít. Fél például, hogy nem is szerelmes igazán Ilonába, ezért túljátssza. Önmagának is szánva iróniát csendít, érzelmét tragikai humorba mártja: Jöjj el hozzám a tengerhez. Bemártalak a vízbe, és megszentelem veled az egész óceánt. Ah!” Vagy, miután imádottja valamely levelében „végtelen fájdalmat okoz”, kihívóan vállalja: „Babám, szeretlek. Huj-huj, nem félek tőled. Belédrohanok.”

S a józanul, hetven vagy száz évvel később olvasva is lúdbőröztető levél, amelyet akkor ír, mikor ki kellene ábrándulnia a kétes múltú színésznőből. Szabadkáról küldi Pestre: „Nem törődöm semmivel. Hiszen oly éjszaka után írok, ami förtelmes volt, aranyak gurultak végig az asztalomon, kártyáztam itt Bródy Bandival, és ő mesélt nekem, terólad. Mindent, mindent, mindent. Sárral vagy befenve. De nekem sohase tetszettél szebbnek és tisztábbnak. Bolond az, aki nem olyan nőt szeret, mint te.”

Tudós művészet-lélektani, sőt pszichiátriai kommentárokra volna szükség? Irodalmi művet, fikciót sem könnyű megítélni, magánlevelezést tudóskodva is bizarr lenne. Úgy érzem, jobb, ha inkább sokat idézek. „Édes kisasszony, művésznő és bűvésznő, kígyóbűvölő, költőtáncoltató, tűzvész és hűsítő ital, koporsó és virágágy, szeretnék reádheveredni. Ha megcsaltál, nem baj. A korbácsot is szeretem, amellyel véresre vered az életemet.”

Később: „Az Istenre és az ördögre kérlek, ne kínozz, a töviskoronáig szeretlek. Ez giccs. De nem tudok mást írni, mert így van.” Majd: „Kettőzöm magamat veled. Te szorzandó, és én a szorzó. Titok-szelence vagy.”

Megint a póz, a szerepjátszás? Hogyan látja ezt ő maga egy 1933-as Nyugat-cikkben (melyet az említett K. D.: Tükörben nemrég újra közölt): „Olyan őszinteségre törekszem, amilyen egy embertől telik. Ezt a közvetlen őszinteséget csak ritkán engedhetem meg magamnak, mert az a másik őszinteség, a közvetett, a művészi, mely – hiába burkolt és álarcos – mégis az igazabb őszinteség, többnyire teljesen kielégített.”

Pózos szerepjátszás-e hát, hogy véglegesnek vélt szakításukkor így ír Ilonának: „Az emléke mindig eleven marad. De életre galvanizálni már nem tudjuk, sem Maga, sem én…” S bár véglegesen Ilonához kötődik, még utoljára a Fecskelányt is hívja: „írjon nekem. Titokban írjon, úgy, hogy senki se tudja.”

Póz, ha végsőnek vélt (vagy negélyzett) döntését közli Ilonával? „Mindent neked adok, csak a szabadságomról nem mondok le.” Szerepjátszás, ha ezek után elveszi feleségül?

Minden nőbe szerelmes volt, kamasz kislányba, szép színpadi csillagba és rút utcalányba. Úgy sejtem, ő teremtette (írta) mindegyiket.

Munka és halál

Azután az élet és a hétköznapok, minden emberek giccsei következnek. Az Apa levélgügyögése fiáról („kakil a rózsa-parfüm-kivonat?”), meg a feleséghez, akit már nem kell meghódítania, örök és megnyugtató giccsek. Az élet, melyet minden ember átél. De melyből csak a költő teremt másik világot.

A munka robotos, Kosztolányinál robotban is színes évei jönnek. Tevan, Kner, írók, fordítók. Thomas Mann-nal németül, a legtöbb íróval franciául levelez, Gorkijnak olaszul ír Caprira, Emil Isacnak magyar nyelven, de románul is (szótárral). Némileg meglepő, hogy Karinthynak címezve összesen egyetlen levél lelhető föl. Nyilván az az oka, hogy gyakran találkoztak és telefonáltak. Babitsnak is csak később, elhidegülésük után ír több levelet. Füst Milánnal naponta telefonáltak egymásnak. Ezért aztán nagy szerencse a költőtárs ausztriai gyógykezelése, ekkor telefonálás helyett több levelet váltanak. Erről eszébe jut az olvasónak, hogy a telefon mennyi kárt okoz az irodalmi utókornak. A század közepétől már egyáltalán nem vagy alig képzelhető el nagy levelezés kibontakozása, kiadása, hacsak nem Párizsban, ahol még 1945 után is áradnak az írói levelezés-edíciók: Gide és Léautaud, Camus, Sartre, Beauvoir és Martin du Gard, Céline és Cocteau… nem soroljuk.

Vissza a magyar glóbuszra: Pilinszky számára alig ismert emberekkel hosszú és mély telefonbeszélgetéseket folytatott, hogy csak egy nagy példára emlékezzem. E beszélgetések szövege természetesen nem maradt fenn. Ha fennmarad: izgalmas dokumentumok vagy több: nagy emberi drámák félig vagy majdnem megfogalmazottan. Levélben ritkán írják le egy élő telefonbeszélgetés szövegét, ha lejegyeznék is, más volna írásban, de a beszélgetés után már levelet sem írnak. A dráma két fül titka marad, írott változata nincs. A telefon végzett egy nagy s halhatatlannak hitt irodalmi műfajjal: a levelezéssel.

Somlyó Zoltán, aki igazán közelről ismerte Kosztolányit, azt írja, vegetárius volt, holott, mint Kosztolányiné és fia, Ádám is kedvvel ecseteli: a nehéz húsokat szerette. Az ilyen kis rejtélyek nekem még izgalmasabbá teszik, mint az irodalmiak (hogy ki volt igazán Édes Anna modellje, mert erről Harmos Ilona mást mond, mint Márai stb.). Egyszerre arról lelkendezik, hogy ezentúl elhagyja a legendás zöld tintát, és géppel ír majd. Az első írógép ámulatba ejti. „Mint az elemi iskolás, keresem a betűket, izzadok, vergődök, végigélem mindazt, ami rég elmúlt. (…) Lélektanilag is előnyösnek látszik, hogy írásom áttekinthető legyen, mindjárt a gondolat térképét adja.” (Némi csodálkozással tudjuk meg, a gép ára (1924-ben) 4 millió korona, egyéves részletfizetésre – tetemes összeg, nagyobb tán, mint ma egy jobb komputeré.) Ő, a „lila tinták”, a „legszebb a sárga” költője szenvedélyes gépíróvá vált volna? Nem vált, továbbra is kézzel írt. Mi történhetett a fénylő géppel? Megunta? Dühítette? Nem akart – ebben legalábbis – Móriczcal és Babitscsal versenyezni? Narcisztikusan szerette kézírását?

Vannak itt nagyobb távlatú fordulatok is persze.

A szélsőjobboldali Új Nemzedék nem is oly régi harcos rovatvezetője 1927-ben már így ír Várkonyi Nándornak: „Véleményem szerint csak nyelvünkben lehetünk nemzedék, s valaki annál inkább nemzeti, minél nagyobb költő.”

Mindent irodalomnak lát, még önmagát is, még halálakor is. Ezért fogja el az olvasót mély és éles döbbenet a halála előtti Radákovich Mária-levelezés olvastán: itt nem segít már a Szó, a Betű. Semmi póz és semmi igazi kín nem segít: feleségének esdve panaszolja, új szerelme előtt a diadalmas férfit játszva elhallgatja, hogy távoznia kell.

„Tudom, hogy meg kell halnom. Egy óriási feladat előtt állok, s majd én is túlesem rajta, mint annyi millió ember a világ teremtése óta.” Ezt még betegsége előtt írta, de bármikor is, a Napló egyetlen, nagy témája a halál, a meghalás nagy feladata. Enélkül kevéssé – sehogy sem – volna érthető az utolsó évek költészete.

S e költészet ismeretében, meg minden régebbi írása ismeretében a Radákovich Mária-szerelem valóban olyan, mint egy töredékben maradt Kosztolányi regény: a legszomorúbb, a legdrámaibb, fájó és felemelő, mint a Szeptemberi áhítat. (Parti Nagy Lajos írt belőle eddig csak a Petőfi Irodalmi Múzeum felolvasószínpadán bemutatott dokumentumdrámát.)

„Megunhatatlan”


Újraolvasva a fentieket, meg mindenféle jegyzeteimet a gyűjteményről, látom: sokadszor gabalyodom bele a levelek pózos őszintétlenségébe. Nagyon fontos, hogy ezt megértsem. Kosztolányi szerepjátszása és nagyszabású, hiszteroid narcizmusa és őszintétlensége hol zavar, hol lenyűgöző (még csecsemő gyerekével gügyögve, még pokoli kínok közt, még halála előtt sem őszinte, mert szerepet játszik).

A második, felnőttkori és töredékes Naplóban viszont alig van póz. Ezt önmagának írja, gyorsírással. Munkaanyag. Sok bejegyzés olvasható félbemaradt művéhez. Nem tudom, a Mostoháról írtak e jelentős méltatást. Nem hiszem, hogy az ún. irodalmi köztudat értéke szerint, a remekművek közé sorolná. Talán egy kis „szekta” csupán: mikor Dér Zoltán szerkesztésében a hetvenes években (Újvidéken) megjelent, kevesek ismerték fel, bár e kevesek körbeadták, mint becses felfedezést. „Tavaszi Ilona…” – csodáltuk hősnőjének nevét. Alig ismerte a modellt, de hisz, mint Édes Annát, ő teremtette, ezért nagyszerű. A Mostoha nem magánlevél, hanem irodalom, s itt egy csapásra minden szó, minden hang igaz, a magánember nárcisztikus szerepjátszása átadja a helyét az írói szerepnek. A Mostohában nincs hamis hang, itt minden őszinte. Ott kérlelhetetlenül őszinte volt. Meg a Pacsirtában is, ami miatt nagyon kínos helyzetbe keveredett szabadkai rokonságával.

Sohasem a leveleiben őszinte, de az olvasóknak szánt írásaiban. Nagy szerencse, hogy a Napló, melyet gyorsírással vezetett, inkább a Mostohához hasonlít: nyersanyag ez a művekhez, vagyis minden ízében őszinte. Úgy titkos magánnapló, hogy majdani vagy volt művek mindenkit érdeklő kommentált nyersanyaga, egy töredékeiben is nagy, olykor legnagyobb regényének látszó félkész anyag. Félkész? mily csúf, mily suta, mily hivatalos szó. Ő jobbat tud: „ákom-bákom anyag” – mint e gyorsírásos naplóvázlatban maga írja, ragyogó találattal. Ákombákom anyag!

A gyorsírás ákombákomjai rengeteg nőkről beírt rögtönzést rejtenek. Kosztolányinak minden más XX. századi írónál különböző képzete volt róluk. Talán Karinthy? találgatjuk, mert Füst Milán zord és naivan átkozódó panaszszava nagyon más dallam. Inkább persze Csáth: érdemes volna elolvasni vagy kommentálni a híres Csáth-naplót az ő szemével. (Olvasta, tudott róla egyáltalán?) Kosztolányi a kurvák szerelmese volt, a tökéletlenségé, a kiszámíthatatlan, az esendő, a bukott nők szerelmese. Ezt igazán innen lehet megérteni vagy inkább átélni vele együtt – ezeket a feljegyzéseket nem biztos, hogy az olvasóknak szánta, még kevésbé hozzátartozóinak vagy barátainak – ezt csak önmagának…

„Csodálatos babák, játékok a nők. Úgy látszik, mégis ez ér legtöbbet az életben. Megunhatatlan.” Különös passzusok sorjáznak a kurvákról. „Utcai nők óriási romantikája” – jegyzi fel. E nagyon töredékes Napló, mint a be nem fejezhető Mostoha a Kosztolányi-életmű fő kincsei közé tartozik. Mindkettő töredék, akaratlanul is híven Esti Kornél énekéhez – ez különös értéket ad nekik.

Ismét belelapozok a levelekbe. Gyakran érezzük magunkat feszélyezve írók magánleveleit olvasva. Itt sokkal kevésbé, mint másutt. Kosztolányi majd minden levélsorát költészetté tudta festeni. „Az író legyen indiszkrét” válaszolta a Nyugat körkérdésére. Ki tudja, tán minden levelét az utókornak szánta, szégyentelenül.

Az indiszkrét mű azonban, ha igazán értékes és jó, el is veszti mérgét. Alkímia: valami mássá alakul „indiszkrétsége”; a szerző és a kulcsfigurák magánléte az írói alkímia folytán megsemmisül. A művek indiszkréciója alapvetően más, mint a magánlevélé. Magánlevél oly ritkán műalkotás. Kosztolányinál is nagyon ritkán, s furcsa mód, mégsem zavar a művi, csinált jellege, egyszerre érzem fikciónak és dokumentumnak.

Minden levelezésbe izgalmas, alattomos erőszak belekukkantani, még zavarba ejtőbb talán, ha írójuk annyira élő, mint Kosztolányi. Mindvégig úgy lapozom leveleit, mintha születés előtti, halálomon túli rokonom volna, mintha engedélyt adott volna az elolvasásukra.

---

…Kosztolányiról sokan és sokat írtak.

Kedvencem Orbán Ottó verse, ezt szeretem mondogatni, nem az irodalomtörténetet lapozni. Ugyanazt érezteti meg, amiről Gyergyai Albert beszélt egy Nyugat-esten. Milyen költő volt? A hangyák szemével (mondja Gyergyai): „jámbor ötvös, szavak céltalan ötvözője, négy fal közt lapuló lázadó, istentelen aszkéta.” A tücskök szemével: „vándormadár, átváltozóművész, bűvész, angolna, megfoghatatlan”.

Nem is tudom, Orbán Ottó versének melyik szakaszát idézzem. Mindet szeretném. De legalább az elsőt, majd az utolsót.

Ingatag
menny alatt
ingatag
létező,
sztoikus
mester és
link alak,
K. Dezső.

(…)

De csiszolt
mondata
felragyog,
lásd, ez ő,
K. Dezső,
K. Dezső,
K. Dezső,
K. Dezső.

Kosztolányi Dezső: Levelek – Naplók
Osiris Kiadó, Bp., 1996, 1129 old., 1980 Ft.

• Kultúra