Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Idén nyáron is vetítik, legalább egy magyar moziban a megunhatatlan Hét mesterlövészt. A filmtörténet egyik leghíresebb westernje, a műfaj „remeke” újrafeldolgozás: a mintául szolgáló eredeti film Kurosawa A hét szamuráj című remekműve, minden idők egyik legnagyszerűbb alkotása. Az amerikai változatot John Sturges rendezte, a kiváló mesterember. A sikerre való tekintettel még három (!) folytatása is készült: Burt Kennedy dolgozata Yul Brynnerrel a főszerepben, kevés sikerrel, majd egy bizonyos Wendkos, később egy bizonyos McCowan bukott bele a vállalkozásba.

Yul Brynnert azért említjük, mert a hét mesterlövészek közül, fényesre borotvált fejével, kék szemével és fekete öltözékével ő volt a legigazibb. De soroljuk fel mindet, akár egy valahai győzhetetlen csodacsapat összeállítását. Brynner, Steve McQueen, Horst Buchholz, Charles Bronson, Robert Vaughn, Brad Dexter, James Coburn. S ne feledjük ádázul gonosz banditavezér ellenfelüket, Eli Wallachot sem, aki olyan megbízható gonosznak bizonyult, hogy Sergio Leone később rábízhatta ugyanezt a figurát A jó, a rossz és a csúfban.

Amikor kellő tisztelettel elbúcsúztattuk az „eurowestern” királyát, Sergio Leonét, halálával immár másodszor, végleg búcsút inthettünk a westernnek. A klasszikus western paradox módon épp az ő fellépésével halt meg először. Sergio Leone, az egykori Cinecitta más dörzsöltjeivel, Tessarival, Corbuccival és az angolos álnevű E. B. Clucherrel valamikor a hatvanas évek közepetájt feltalálta a spagettiwesternt, amely eleinte többé-kevésbé szellemes paródiának látszott csupán. Egyik első feltűnést keltő sikerét (Egy maroknyi dollárért) szintén Kurosawa nyomán készítette. A szamurájfilmek és a western között mindig lappangott valami furcsa kapcsolat, s egy addig közepes rendező, Terence Young, néhány James Bond-film előállítója, a Vörös nap című „bravúrstiklijében” azt is megcsinálta, hogy egy igazi szamurájt játszó nagy japán színészt, Toshiro Mifunét helyezte szamurájkardjával a kezében az amerikai vadnyugatra. Ő aztán majdnem le is kaszabolta a vadnyugat összes revolverhősét…

Hé, barátom, itt van Sabata! – hangzott az egyik spagettiwestern címe (ezt egyébként nem Leone követte el), s a diadalmas rikkantás igazából azt jelentette, hogy ha Sabata itt van, akkor a régi, klasszikus westernhősök csendben elporoszkálhatnak. A művészfilmek nézőtermeibe vagy az archívumokba, mindenesetre a világ nagy bulvármozijaiban nem lesz már rájuk szükség.

A westernt is elérte a klasszikus burleszk sorsa. Végleges, folytathatatlan, önmaga lehetőségeit felélő, nemes és halott műfajjá vált. A folyamat persze lassú volt, és nem a Cinecitta ravasz mesteremberei döntöttek róla: ők csak idejekorán észlelték, hogy itt egy egész műfaj van kimerülőben, és nagy változásokra lesz szükség. A legnagyobbak: Walsh és Hawks nem tudtak újat hozni. John Ford nemes veretűen unalmas utolsó filmje, a Cheyenne ősz (1964) példázta leginkább bánatos hervadással e halódást, meg egy majdnem háromórás, érdektelen lassúságba hanyatló monstre filmeposz, A vadnyugat meghódítása, melyet Fordon kívül két másik rutinos „filmmaker”, Henry Hathaway és George Marshall jegyzett, szintén nem akárkik a szakmában.

Ez utóbbit mintha a hatvanas évek legvégén nálunk is bemutatták volna. Elkésve, persze. Magyarországon akkorra már felnőtt egy fiatal nemzedék, amely nem láthatott westernt. Krakkóba kellett mennünk ilyesféle élményekért. Emlékszem, 1963 nyarán Krakkó legnagyobb mozijában a Vera Cruz című film zsúfolt nézőterén szinte más sem hallatszott, mint magyar szó. Sokan ezért (is) jártak Krakkóba itthonról. Gary Cooper és Burt Lancaster a westernjátszás magasiskoláját mutatták be, és évekkel később büszkén olvastam, hogy a Vera Cruz (Robert Aldrich munkája) szerepel a „12 legjobb western” félhivatalos listáján.

Newman egyik első nagy szerepét, A balkezes lövészt (mely állítólag erősen hatott Cybulski Hamu és gyémántbeli játékára) egy párizsi kismoziban láttam, akár néhány nálunk ismeretlen Gary Cooper- és Kirk Douglas-filmet. A République tér közelében volt egy csak westernt játszó mozi, mindennap másikat vetítettek ott, és éves bérletet lehetett venni. Frissen emigrált barátom nyomorgott ugyan, de mit számított ez ahhoz képest, hogy meglobogtathatta előttem ezt az éves bérletet. Maradtam volna, mégis hazajöttem. Egy idő múlva Romániában lehetett sok westernt látni. Román felirattal különös ízt kapott Az utolsó vonat Gun Hillből minden párbeszéde… – de nem sorolom, a legtöbb magyar westernrajongó tele van hasonló titkos felfedezésekkel. A Filmmúzeum vetített ugyan néha régi, fekete-fehér vadnyugati filmeket, főként az „örök klasszikus” Hatosfogatot, de moziforgalmazásba (talán 1967-ben vagy ’68-ban) először Martin Ritt A hallgatag ember című tisztes és jól megcsinált opusza került (szintén Paul Newmannel a főszerepben).

Igazi tömegsikere, mint szerte Európában, nálunk is Sergio Leone Volt egyszer egy vadnyugatának lett. Szinte új mítoszt teremtett ez a film, éppen akkor, mikor kihűlt már a klasszikus, régifajta western mítosza. A régi western merev, kötelező szabályok szerint készült. Hogy csak egyet mondjunk: a nő e szabályrendben csak mellékszereplő, afféle a cselekményt nem befolyásoló kellék. Nem véletlen, hogy Nicholas Ray remeke, a Johnny Guitar (a vadnyugati filmet is értő Truffaut kedvence), melynek kemény és határozott női mesterlövész hősnője van, magányos és különös hegycsúcsként magaslik ki mindmáig a western-történelemből. Leone kitűnő érzékkel öltöztette új ruhába a westernt. Minden hangot felerősített, főként az irónia hangjait. A gonoszoknak szabad kezet adott. A régi westernben a gonosz sem volt igazán gonosz, inkább kemény, de eltökélt ellenfél, vagy népmesei, kötelező kiosztott szerepet játszó bábalak. Leone gonoszai sötéten, kedvvel, elrémítő kegyetlenséggel ténykednek. Gyerekeket mészárolnak le: ez a förtelem eddig tabu volt. A régi westernben nem lehetett semmiféle pszichológia, nála ambivalens lélektani motívumok is vászonra kerültek. A Volt egyszer egy vadnyugat már nem mondható lesajnálóan „spagettiwesternnek”: igényes megújítási kísérlet inkább: neowestern, talán „nemtelenebb”, talán „elfajzott”, de izgalmasabb, mint a régi.

Érdekes módon a műfaj őshazájában, Hollywoodban is kísérleteket tettek a western átalakítására. Csak a két legérdekesebb rendezőt, Sam Peckinpah-t és Arthur Pennt említjük. Peckinpah, főleg A vad hordával az irracionális, öncélú gonoszságot és kegyetlenséget tette témájává: ez a megközelítés eddig ellentmondott a western minden hagyományának. (A nálunk kevéssé ismert Peckinpah valószínűleg hatott Szomjas György Rosszemberek című érdekes és hagyománytalan „magyar westernjére”.) Arthur Penn, az egyik legsokoldalúbb amerikai rendező, aki korai remeke, a Bonnie és Clyde óta (vagy inkább után) mindig többet ígért, mint amit megvalósított, két rendkívül érdekes felfogású filmmel kívánkozik ide (Kis nagy ember; Missouri fejvadász).

Párhuzamosan folytak tehát a western feltámasztási munkálatai, és ami igazán különös, Sidney Pollack, Penn vagy Peckinpah műfajmegújító hollywoodi produkcióit inkább az ínyenc nézőréteg, az európai Leone westernjeit a nagyközönség becsülte jobban. A Missouri fejvadász például példaadóan eredeti mű, s mégsem vált, miként Leone „alapfilmje”, egy új iskola első darabjává. Pedig Penn is a mítosz újjáteremtésével foglalkozott. Egyrészt „deheroizál”: Nicholson szánalmasan pitiáner lótolvaj benne, akinek egy földre szállt Sátán, egy minden ízében romlott és aberrált szadista az ellenfele (Marlon Brando félelmetesen nagyszabású alakítása). Hasonló ez Leone törekvéseihez, hinnénk, de csak részben, csak kevéssé. Penn, ellentétben a Cinecitta bűvész-mesterével, hitelesen realista környezetrajzról is gondoskodik, mielőtt a két főhős párbaját kibontakoztatná. Leone hol a karikatúráig, hol a kosztümös kalandfilm műfajáig tágítja az egykor oly nemesen zárt westernuniverzumot. Penn rezignáltabb, sőt kiábrándultabb. Az ő „kis nagy embere” leszámolás a westernt tápláló egész (hamis) mítosszal. Minden másképp volt… mormolja az indiánná vált Dustin Hoffmann, s az álindián enyhén megrendítő, de inkább komikus élettörténete után már nem lehet komolyan venni a westernt.

Pedig komolyan szeretnénk venni. A mai moziműsorban minden héten feltűnik valami ostoba álwestern. Bár komolynak álcázzák magukat, ezeknek semmi közük az igazihoz. S a legszomorúbb az, hogy most már nem is kellene külföldre utaznunk a valódi hősökért. Mégsem találjuk őket. Hol a szívdobogtatóan nemes régi westernfilm? Emlékeinkben, képzeletünkben. Nekem például abban az 1963-as krakkói moziban.

• Kultúra