Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Harap Sanyi egy este azt találta ki, hogy a kis Zeke Zoli tulajdonképpen az ő fia. Mert két akácfa van az utcánkban, az egyik a boltnál, a másik mindjárt a Misi presszó mellett, ez az, amelyiknél mindenfélét kitalálnak az emberek. Épp ennél állt, mikor hirtelen eszébe jutott a dolog. Harap Sanyinak felesége van, hat fiúgyermeke, a hetedikkel terhes az asszony, igaz, lányt várnak, de ha fiú lesz, az még jobb, mert már az is nagy szám, hogy hat fia van valakinek, de hogy hét, olyan tán még az országban sincs. És ha nyolc? Na? Az ötödik terhesség körül a fáradt tekintetű orvos lágyan megkérdezte, hogy asszonyom, szokott maga védekezni? Nem lenne jobb? Joli nem értette elsőre, viszont másodszorra sem, hát mért védekezzek én az uram ellen, kérdezte ártatlanul, nem bánt az! Még ugyan szeret! Azt látom, mondta türelmesen az orvos, aztán Harap Sanyival is beszélt, csak fel kell rá húzni, mondta szeretettel, mire, kérdezte Sanyi gyanakvón, aztán mikor a dolgok előrehaladtak, hirtelen felsírt, mint egy gyermek, és úgy, lehúzott nadrággal kiugrott a kötöző ablakán.

Ez a fa sok mindent látott már, a törzsén alig van kéreg, a Misi presszóból elszántan hazafelé tartó vendég először itt talál támaszt, ide kötik a lovat, ha a presszó előtt már nincs hely. Béres szomszéd itt szokta megvakarni a hátát, közben pihen egy kicsit és kiabál. Beszáradt fűrésznyomok, fejszevágások árulkodnak, hogy időről időre valaki megpróbálja kivágni egy szeles, havas éjjelen, mikor zúg a szél, és olyan sötét van, mint a bányában, csakhogy mindig akad, aki idejében lármát csap, nem mintha a fát féltené, hanem hogy mért pont ő? A fa közös, mondta egyszer Dorogi, és ha megtudja, hogy ellopja valamelyik, arra rágyújtja a házat. Neki lehet hinni, mert erős, mint a vas, érettségizett, sörrel itatja a lovát, és olyan szavakat mond, hogy ráció meg evidens. De jobbérzésű ember nem is tudná kivágni, mert neve is van, egyszer, szürkületkor, mikor az emberre a presszóból jövet rátör a farkasvakság. Béres azt találta neki mondani, mikor belement, hogy szerbusz Bélám, és átölelte, te vagy a legrendesebb ember meg én. Bélának az alsó ágait már nem lehet elérni, ez a szerencséje, letördelték már vagy száz éve, most sem válaszolt semmit, de azóta Sudák is köszön neki, Hesz Jancsi is, ha jó kedve van. Vereslaci rugdossa, Mérő Lajos nekitámasztja kopasz fejét és röhög. Innen be lehet látni az egész lejtős legelőt a faluig, a vályoggödröket, ahol kölyökkorában az ember a cigivel, pálinkával és sovány kislányokkal próbálkozik, és úgy gondolja, nem látja senki. Aztán felnő, néha megáll a fánál, nézi, hogy ezek a mai gyerkőcök mit idétlenkednek ott, vakarja a hátát a fa kérgén, és mintha látná az egész életét, ifjúságát, de ezt már nem lehet ép ésszel bírni, okvetlen vissza kell menni a Misibe, a fene megette ezt az egész életet.

Harap Sanyi is odajárt valamikor, de akkor még víz volt a gödrökben, lehetett fürödni, és közben sok minden kiderült. Pucéron csapkodták a vizet, a ruhára vigyázni kellett, a nagyobbak éppen emiatt nem mentek már a vízbe, mikortól változtak vagy csak háttal csúsztak bele a széléről, a víz olyan agyagos-fekete volt, hogy abban nem lehetett látni semmit. Sanyi aranyos kis kölyök, mindig nevet, csikolják, fogják, csodálkoznak rajta, ő meg nem mondja el, hogy már tizenöt éves, és azért. Mert amúgy pont olyan, mint a többi tíz-tizenkét éves, vidám, bátor, nem fárad, és ő is szeret mindenkit. A hangja is inkább bársonyossá mélyül, úgy szól, mint az orgona, mondja neki az izgatott Zekéné, mikor mindenre rájön. Sanyi akkor még nem jön rá semmire, csak arra, hogy jó, főleg a fánk lekvárral, és már menne is vissza a többiekhez, de még nem lehet, aztán meg nem bírná abbahagyni. Utána gyorsan leszaladt a gödörhöz, hogy elmeséljen mindent, na akkor aztán csodálkoztak, nahát, tényleg, és nem hitték el egy szavát sem. Csősz Mari például rögtön meg is próbálta vele, de nem sikerült sehogy, na látod, mondta dühösen, ugye, hogy hazudol!

Az akác ágai néha elszáradtak, aztán egy-két év múlva ismét zöldbe borult, virágzott, de magja nem lett, azt mondták, vén már, azért. Dorogi még emlékezett rá, mikor minden évben kinyílt, magja is hullott. Hesz Jancsi azt mondja, az a sok hányás tette tönkre, amit a tövére okádnak egyesek. Sanyi soha nem hányt, annyit nem tudott inni, nem volt miből. Ha bemegy a Misibe, mégis mindig megkínálják, csak igya már, és menjen, mert büdös, mint a klozet. Harap Sanyi a bőrgyárban dolgozik, ott rossz szag van, sokáig nem megy ki az emberből, de azért nem kellene mondani. Csak nevet, pedig legszívesebben elsírná magát, de majd Bélánál. Még meg tudnék inni valamit, mondja vidáman, aztán Esztike kitesz neki egy sört, hogy csak úgy csattan. Sanyika, kéri türelemmel, ezt már odakint igya meg, jó? Jó, mondja Sanyi, és arra gondol, hogy ennek is alárúgna, mint egy bundasapkának, de inkább kimegy a sörrel a fához, lenéz a legelőre, és itt aztán sírhat is, ha akar.

Bélánál minden eszébe jut az embernek. Béres szomszéd például itt döbben rá, hogy az asszony meg kint ül a klozeton már reggel óta. Nagy haj nincs, béna, nem tud egyedül elindulni, csak lehet, hogy már éhes vagy melege van, télen fázik, akkor meg sietni kell. Hesz Jancsi is itt kezd el sietni, ő nem ér rá, mint a többiek, aztán majd visszafordul, mert kiment a fejéből valami, vagy a kulcsot felejtette az asztalon, hamar megiszik még egy felest, és meg is találja a zsebében. Mérő Lajos azon röhög, hogy miképpen tudná már megint megkacagtatni az asszonyt, ha itthon lenne, vagy úgy megbosszantani, hogy kijönne a sodrából, ütné a hátát, fejét, ő meg elkapná és vinné le magához a pincébe, és adjad neki. Sudák Józsinak itt záródott ki a sérve, annyira erőltette a beszédet, mentőt kellett hívni, addig vízzel locsolták a testét, hogy el ne fertőzzön. Ha többen mennek, megállnak egy kicsit, vizelni kell, mindig akkor jön rá az emberre, ha feláll, a többiek várnak, aztán addig vitatkoznak valamin, míg legtöbbször visszamennek a Misibe, de csak egy sörre, felesre, és aztán már tényleg elég lesz mára. Közben, ha még nappal van, nézik, mit rongyalkodnak odalent ezek a mai gyermekek, hüledeznek, hát hogy nem szégyellik ezek magukat, nahát, és mennek tovább.

Sanyinak is itt jutott eszébe, hogy valamikor ő meg Zekéné, az is csak úgy, hogy éppen arra járt a Zeke fiú, köszönt is neki, csókolom, ő meg sajnálta. A Zeke fiút mindenki sajnálta egy kicsit, mert elváltak a szülei, és már úgy volt, hogy a gyerek nem kell senkinek, az anyja újra férjhez ment a városban, az apjához pedig odaköltözött a faluból Tótné, és már másnap elújságolta mindenkinek, hogy ő mától Zekéné, csak hogy tudják. A fiú mint iskolahagyott gyermek azóta csak szédeleg az utcán, se apja, se anyja, panaszolja Papp Terka mindenütt, borzasztó! Ez persze nem igaz, etetik-ruházzák a fiút rendesen, dolgozik az apjával, lovat hajt, kapál, cigire, sörre is van pénze, diszkóba jár, iszik, verekedik, mint a többiek, de jó mondani, lehet sajnálni, utálni az anyját, apját, akinek ráadásul mindene, de mindene megvan, teherautója, nagy háza, az egész utcában nincs annyi vagyon, és tessék.

Harap Sanyi azonban sajnálni is másként tud. Szinte marokra fogja a szívét valami, szorítja, úgy fáj, hogy jajgatni kell tőle, alig kap levegőt, és sírni tudna, hiszen már biztos, hogy az ő gyermeke, csak éppen nem tehet semmit. És nem hiszi el neki senki. Mért pont a tied, kérdezik, Zekénét a fél utca. És csak itt. A másik fele meg nő. Sarkadi néni azt mondta, nehogy tönkretegye azt a gyermeket ebben a korban, hát normális maga? Hogy talál ki ilyeneket? Nincs magának elég? Nem érti senki, hogy nem arról van szó, hanem ő lenne megint a hős, a kis ember, akinek hét fia van, ha nem nyolc, aki tizenöt évesen gyereket csinált egy férjes asszonynak, és aki most magához veszi azt a kivert árvát. Van annak mindene te, mondta Dorogi is, nem vágyik az tehozzád, annyi mosdatlan, éhes purdé közé, hát van neked eszed? Még pofán is ver, ha ezzel eléállsz! Csak Sudák áll mellette, azt mondja, ő is magához venné, csak halna már meg az asszony. És hogy vért kell venni az apjától, anyjától, tőled is, abból kiderül. Harap Sanyi rettegett a vérvételtől, aztán mikor meghallotta, hogy még csontvelőt is szívnak, koponyaalapot, ideget, szemfenéket, hereizzadmányt, amihez Dorogi még hozzátette, hogy antropológia és bélfodor, akkor betelt a pohár. A gerinccsapolást már nem is hallotta, mert kiszaladt Bélához, és hányt a félelemtől. Drága jó istenem, és drága fiam, én azt nem fogom kibírni, nyögte a fának. Szeressük egymást, csak úgy.

De hát hogy? A fiú most is ott piszkálja a biciklit a Misi előtt, Harap Sanyi a Béla nevű akácfát támasztja, sört nyel, és nagy görcsöket a torkából, aztán véletlenül kimegy a száján, Zoli! Fiam, súgja hozzá olyan halkan, hogy alig hallani, a gyerek mégis megáll, furcsa kis mosolyával odamegy, Harap Sanyi alig bír ránézni. Mintha ő jönne ott, tisztára! Biztos, hogy az övé! Az ő vére, a szeme, az arca! Még a járása is! Mi van, Sanyi bácsi, kérdezi a fiú az apja egykori bársonyos orgonasíphangján. Semmi, zokog egy hang Harap Sanyi testéből, csak olyan furcsa ma minden, a nap is, nézd, mintha valaki tartaná, nem tud lemenni.

• Kultúra