Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Nem vártam én semmiféle ünneplést, sem jutalmat, azt sem, hogy a nyakamba boruljon sírva a művezető, bele is rúgtam volna, ha megpróbálja, de valamivel emberibb lehetett volna az egész. Ezt nem tudom pontosan meghatározni, hogy mit értek ez alatt, de volt ott egy csomó okos ember, mégiscsak kitalálhattak volna valamit, mondjuk egy vidám bográcsozást valahol a szabadban, én még azt is vállaltam volna, hogy főzök, értek hozzá, a seregben szakács voltam. Na, szóval lehet, hogy csak én voltam elszontyolodva, de én úgy láttam, a többiek is csak nyeldekelnek, nemigen fütyörészett senki, nem repestek, hogy na, végre! Megszabadultunk ettől a rohadt gyártól, annyit szidtuk már azelőtt, most itt az alkalom, fel se kell mondani, megy minden magától. Csak az a furcsa, hogy eszébe jut az embernek ilyenkor minden, mint a haldoklónak, hirtelen lepereg előtte az egész, az inasévek, aztán mikor szakmunkás lettél, az a rengeteg ökörködés, elvégre emberek vagyunk, ott szárad a spermánk a vécé falán, mint a köpésünk a kövön, a verejték, ami lecsorgott rólunk a lábrácsra, ott van a lihegésem a levegőben, szóval nem lehet ezt rendesen kifejezni, ott éltünk, a többi csak ráadás volt, alvás otthon, egy kis szórakozás, hetyegés, ez-az, aztán reggel megint a műhelyszag, az a duruzsoló zaj, amit az elszívók meg a légbetáplálók csináltak egész nap, és persze a gépek, a fejem felett például az armatúra állandóan zizegett, biztos volt benne valami érintkezési hiba, vagy a cső volt gyári hibás, a fene tudja, megszoktam, néha álmomban előjön, olyan is van, hogy az utcán megyek, és hallom.

Na, egyszóval ki lettünk rúgva, ezek az új tulajdonosok azzal kezdik, hogy megtizedelik a munkásokat, azoknak bért kell fizetni, tébét, nyugdíjjárulékot meg a fene tudja még mit, általában a takarítónőkkel kezdik, meg azokkal, akiknek jár a pofájuk, ha például szervezkednek, olyan, hogy szakszervezet már csak papíron van, párt sehol, esetleg a parlamentben, azt hiszem, feloszlatták a vöröskeresztet is, egyszóval mindent, ami pénzbe került. Én azért nagyjából egyenesen jöttem ki a kapun, Lecsó, a portás nagyot köszönt: A viszontlátásra! A zsebemben ott voltak a papírok, a táskában semmi, utoljára lophattam volna pedig valami értékesebb dolgot, de mit? Minek? Ma már tudom, hogy mindegy lett volna, csak hozzak valamit, onnan. Akkor is, ha nem használhatom semmire otthon, vagy kint, az utcán eldobom. Nem hoztam. Pedig most nem tapogatták a táskámat, mint szokták, egyszerűen kiengedtek, nyomta Lecsó a gombot, nyílt az ajtó, én ki és vége.

Az elbocsátott légió apránként szédelgett ki a kapun, ahogy a papírokat elkészítették, amivel másnap már jelentkezni kellett a munkaügyi központban, de mi az, hogy mindjárt másnap? Mégsem vagyunk szabadok? Odakint gyülekeztünk, megvártam a többieket, volt, aki be volt rúgva, Szabados sírt, de gondolom, csak azért, mert részeg volt, máskor is sírt már, akkor is, mikor kiváló dolgozó lett, érzékeny ember. Szóval kint gyülekeztünk, ott vetődött fel, hogy másnap irány a munkaügyi központ, de az is, hogy mégiscsak rabszolgák vagyunk, mások mondják meg, hogy mit kell csinálni már másnap. És ráadásul azok, akik kilöktek maguk közül. Gyülevész népség látszatát kelthettük, mert a húszas busz sofőrje nagyon megnézett bennünket, még jó, hogy egyáltalán fel engedett szállni, és az is, hogy a dolgozó bérlet még jó volt, mikor már nem is voltunk dolgozók. De ő ezt nem tudhatta, de azt igen, hogy a dolgozók nem ilyenkor szoktak kijönni a gyárból, hanem majd délután. Fel sem merült a kérdés bennünk, nem beszéltünk róla, hogy ki mit fog csinálni ezután, úgy gondoltuk, megyünk egy másik gyárba majd, én legalábbis úgy gondoltam, és ha minden kötél szakad, irány Pest vagy a Dunántúl, valaki azt mondta, lehet külföldre is menni, na, ha lehet és ha más nincs, akkor irány külföld. Egyelőre azonban a kocsma volt az irány, ezt az egészet le kellett öblíteni valamivel.

Furcsa volt délelőtt inni, nekem egyszerűen nem esett jól. Igaz, nem is nagyon ettem még aznap az idegességtől, éhgyomorra meg nem megy úgy, mint ha az ember telezabálja magát minden földi jóval. Például töltött káposztával, mert azt nagyon szeretem. Töltött káposzta, arra gondoltam, mikor ott tehénkedtem a pultnál, a többiek ki itt, ki ott, asztaloknál vagy mellette ácsorogva, akkor villant belém a gondolat, jó, jó, hogy otthon leszek, alszom, ameddig akarok, de mit eszek például ebédre? Eddig ott volt az üzemi konyha, szidtuk, köpködtük, de mégis volt valami és olcsón. Most mi lesz? Reggelit még csak tudok valahogy csinálni tojásból, szalonnából, este is kerül valami felvágott, de ebédelni azért csak kellene valahol, nem is mondtam még, egyedül élek, így adódott, albérletre nem akartam megnősülni, a munkásszállóra szintén, mikor még volt, később megszüntették azt is, pedig az is jó volt. Nekünk. Az se tetszett pedig, azt mondogattuk, olyan, mint egy nyitott börtön, ahonnan ki lehet menni, de azért általában össze van zárva az ember egy csomó mindenféle emberrel, akik büfögnek, finganak, szarnak, vagy csak egyszerűen büdösek, meg az a duma, az az állandó, mocskolódó, szennyes szöveg, és mindig ugyanaz. Nőket nem volt szabad felvinni, de egy százasért a portás félrenézett, de ki az, aki feljött egy ilyen helyre? Hát olyan. Mondtam az egyiknek például, hogy te, hát mi vagy te egyáltalán, hogy van bátorságod egy csomó kan közé merészkedni? Azt mondta, gyereke van, valamiből el kell tartani azt is. És szerinte nem is olyan borzasztó. Mert aztán ment a parti, már akinek van erre gusztusa, hogy például egy olyan után következzen, aki koszos volt, mint egy malac, a hölgy pedig két menet között nem igyekezett tisztálkodni, nem is tudott volna hol, mert közös fürdőszoba volt a folyosó végén, ha pedig odament, levetkőzött, vége volt.

Ahogy visszaemlékszem, most is viszolygok, undorodom is, mégis, ma már azt mondom, nem volt annyira rossz, ki lehetett bírni, ha eleget ivott az ember, és biztos volt. Fedél volt a fejünk felett, mosták az ágyneműt, takarítottak utánunk, ilyesmi, szóval egy kis nosztalgiával gondolok rá, az az igazság. Aki rabszolgának születik, az könnyen elfogadja a körülményeket, akkor is, ha olyanokkal kerül össze, akik a nívó alatt vannak, habár az igazgató úgy igyekezett bennünket elosztani a hálótermekbe, hogy például akik érettségiztek, azok legyenek egy helyen, a parasztok megint máshol, egy csomóban, a világcsavargók, börtöntöltelékek megint külön. Ha visszagondolok, ismét csak azt kell mondanom, hogy nem volt olyan rossz, sok embernek otthon sem volt olyan dolga, mint a szállón, ott azért lehetett fürödni meleg vízben, aki akart, főzhetett, mert konyha is volt, nekem meg egyszerűen nem volt más lehetőségem, hülye lettem volna albérletbe menni, mikor ott volt a szálló. És most ez is ahhoz tartozik, amit az elején mondtam, hogy végigfutnak az emberben az emlékek, mint a haldoklónál, legalábbis azt mondják, én még nem haldokoltam, úgyhogy nem vagyok benne biztos.

Később aztán otthagytam a többieket, majd találkozunk, mondtam nekik, legkésőbb holnap a hivatalban, utána meg majd csak lesz valahogy, az az igazság, untam már őket, nem akartam berúgni, én nem szoktam inni délelőtt, reggel meg pláne, akkor egész nap hülye az ember, nem is kicsit. Meg egy kicsit magamban akartam maradni a gondolataimmal, gondjaimmal, mert azok aztán lettek hirtelen csőstől. Otthon aztán..., otthon? Az albérleti szobámban alig mentem be, már jött is a házinéni, hogy akkor most már mi lesz, Feri, hallom, felmondtak magának is. De mennyire, mondtam neki vidáman, miközben ő kétségbeesetten nézett rám, azt kérdezte, mi lesz magával? Hogy fog fizetni? Miből? Mondom neki, ne törődjön vele Ilonka néni, amíg fizetek, ne törődjön semmivel, vegye úgy, mintha dolgoznék, legfeljebb többet leszek itthon. Nem jól van ez sehogy se, mondta, ő dolgozó embernek adta ki a szobát, mert csak úgy biztos a lakbér. Nyugodjon meg, mondtam neki, fizetni fogok, ha pedig nem lesz miből, szólni fogok előre, időben. Eddig is volt olyan, hogy összeszaladtak a dolgok és nem tudtam fizetni időben, pedig volt munkahelyem, lehet, hogy ezután is lesz olyan, de a lényeg, hogy bízzon bennem, igyekszem én minél hamarabb elhelyezkedni valahol, ha más nem, elmegyek szemetesnek a közpiszkossági hivatalhoz. Nem nevetett, láttam rajta, hogy legszívesebben kitenne az utcára, neki már csak egy folt voltam itt a lakásban, pókháló vagy valami más, nemkívánatos dolog, de hát nekem akkor is lakni kellett valahol, elvégre az évek során már egy vagyont fizettem neki lakbér gyanánt ezért a lyukért. Jól van, mondta, maga tudja.

Dehogy tudtam. Nem tudtam semmit. Ágyneművel adta a szobát, azt is ő mosta, ha most kitesz, mehetek egy bőrönddel az utcára, még ágyneműm sincs, semmim, két farmer, ingek, dzseki, pólók, két pár cipő, jóformán ennyi a vagyonom. Vagyonom? Ha ez az, akkor igen. Igaz, volt akkoriban úgy negyvenezer forintom nyereménybetétben, mindig lestem, hátha nyerek, sose nyertem, meg van ez csinálva, a magamfajta sose nyer, se lottón, se totón, semmin. Mi csak veszítünk, de azt aztán rendesen. Úgy emlékszem, akkor döglöttem egész nap, nem is ettem, csak feküdtem az ágyon, szívtam a cigarettát és törtem a fejem állandóan, hogy akkor most hogy legyen? Mit csináljak? Azt tudtam, hogy a szakmában sehol nem lehet elhelyezkedni, munkát találni egyáltalán nem lehet sehol, régen voltak azok a táblák a gyárak bejáratánál, hogy Munkásfelvétel! És alatta sorolták, hogy milyen szakmában hány fő kellene, ma már a táblákat is leszerelték, és hallomásból tudom a többiektől, hogy az ember a portánál nem jut tovább, sőt, sok helyen kategorikusan kiírták: Munkásfelvétel nincs! Világos beszéd. Jó, de akkor velem mi lesz? Törjek be valahová és menjek börtönbe? Vagy kórházba? Hát az is kitelik egyszer és akkor ott vagyok megint, ahol a part szakad. Apám, anyám meghaltak, rokonaim pedig csak távoliak vannak, azok is messze, nem gazdagok, nem számíthatok rájuk, különben is most tartsanak el? Egy negyvenéves embert?

Arra is gondoltam, hogy mi lenne, ha megnősülnék, elvennék valami gazdag vénséget, de ehhez még mindig nem volt gyomrom, hamar el is ejtettem még a gondolatot is. Álljak ki koldulni? Ez nem is tűnt olyan rossznak, igaz, nem vagyok nyomorék, de szegény azért még lehetek, nem kell ahhoz ápolatlannak, gusztustalannak lenni, hogy megszánják az embert, csak ki kell találni valami jó megható történetet, mondjuk rákom van, műtétre adjanak, vagy valami hasonlót, na, ezt az ötletet mindenesetre elraktároztam magamban, még jól jöhet. Máig emlékszem, elfogyott a cigarettám, ki kellett mozdulni a vackomból, valahol venni vagy két dobozzal. Itt kezdődött. Mondom magamban, kimegyek az állomásra, az jó messze van, azzal is telik az idő, ott meg az a sok ember, nyüzsgés, nem kell gondolkozni. Kisétáltam gyalog, végig a Piac utcán, közben bámultam a kirakatokat, istenem, mi mindent vehetnék, ha lenne pénzem! Ennivalók, ruhanemű, divat, akkor ékszerek és így tovább. Kint, az állomáson elvegyültem egy kicsit a tömegben, jó volt, kiolvastam a falon a menetrendet, vettem cigarettát, két dobozzal, visszafelé pedig megint gyalog. Ráértem.

Egy fotósbolt előtt, mint a villámcsapás jött az ötlet, fényképezni! Ez az! Hirtelen eszembe jutott, hogy iskolás koromban minden évben jött egy alak, összecsődítette az osztályt, és lefényképezte, a tanár meg megmondta, hogy ha valakinek kell a képből, mennyi pénzt hozzon otthonról. Ezenkívül volt, aki saját magáról még külön képet csináltatott, egyedül vagy a szülő kérte a csemetéje portréját, Évikém nyolcéves, Pistikém harmadikos korában, Ágika a rakott szoknyában, ezek a nagy fülű, meredt arcú, színezett fényképek még talán ma is ott lógnak bizonyos otthonok falán, a miénken nem lógott soha, de az osztályképet megvettük minden évben. Ez lesz az. Akkor már be volt zárva a bolt, de a kirakatba kitett gépeken rajta volt az ár, hát bizony elég drágák voltak, akkor még ahhoz filmet, az előhívás, a kép, szóval minél tovább ácsorogtam a kirakat előtt, annál jobban kezdtem letörni, lehet, hogy nem is olyan jó ötlet? Ha mindent magam csinálnék, talán igen, de ahhoz érteni kellene, meg labor. Sötétkamra, vegyszerek, azt se tudtam, milyenfélék. Csakhogy. Akkoriban kezdett divatba jönni a polaroid. Még szerencse, hogy megláttam egyet, hoppá, mondtam magamban, erről már olvastam valahol, hogy csak film kell hozzá és azonnal kész képet ad. Nem is volt drága a többihez képest, osztottam, szoroztam, amit kaptam végkielégítést, ahhoz nem akartam nyúlni egy darabig legalábbis, gondoltam, azt is berakom nyereménybetétre, hátha. Akkor azonban eldöntöttem, hogy márpedig holnap veszek egy ilyet, filmet hozzá, és gyerünk.

Igen ám, de ez a gép csak egy képet csinál, és mi van, ha egy osztályban harmincan kérnek belőle? Kattintsak harmincszor? Hát persze. Először megkérdezem, ki az, aki kér majd képet az osztályból, felírom, és annyit exponálok. Ez az. Legalábbis úgy gondoltam. Másnap megvettem a fényképezőgépet, hozzá a filmet, az eladó nagyvonalakban elmagyarázta, mi a teendőm, hogy kell kezelni, meg hogy ne fogdossam, mikor kész a kép, várni kell egy kicsit, szellőztetni, így mondta, hogy száradjon, és kész. Csodálatos. Délelőtt azért elmentem a munkaügyi központba, hátha ajánlanak valami rendes munkahelyet, ami mellett még ezt is csinálhatom, hát nem ajánlottak semmit. Senkinek. A többieknek sem, mert ott megint találkoztunk a cimborákkal, még akkor is el voltak kettyenve, de nagyon, még tán jobban, mint előtte való nap, gondolom, otthon megdolgozta őket a család, habár Rudinak, a fiatal hegesztőnek ilyen nem volt, csak anyja meg apja, igaz, az is elég, néha még sok is. Nem szóltam nekik semmit a gépről, meg a terveimről, lehet, hogy nekik is voltak elképzeléseik és ők se szóltak, az ember gyanakvóvá válik, fél, hogy ha van valami, a másik esetleg elhappolja előle. Utána irány a Mozdony, ez egy kocsma ott az iroda közelében, de most is otthagytam őket hamar, mondtam, dolgom van. Szabados megint pityergett egy sort, azt mondta, ne szakadjunk el egymástól, bármikor menjünk fel hozzá, kártyázunk, beszélgetünk, telik az idő, mintha mi sem történt volna.

Csakhogy történt. Én már akkor tudtam, hogy nem fogok hozzájuk felmenni soha, nem hiányzik az érzelgés, ez van és kész, tudomásul kell venni. Szabados öreg volt már, ötvenen jóval túl, neki aztán végleg semmi reménye nem lehetett arra nézve, hogy felveszik valahová, még nekem se, nemhogy neki. Amellett nem csíptem az öreget, háromszobás lakásban laktak ketten a feleségével, családi házban, jó helyen, közel a gyárhoz, egyszer annak idején megpedzettem neki, hogy esetleg hozzájuk költöznék albérletbe, fizetnék is, de azt mondta, nem. Ő nem kerülget senkit a lakásában. Pedig volt neki még az udvaron egy amolyan nyári konyha, egy különálló kis épület is, azt szerettem volna a legjobban megszerezni, de azt mondta, az nem lakás. Pedig megnéztem, egy kis szoba-konyha volt, maga a mennyország, bőven elfértem volna benne, olajradiátorral befűtöttem volna télen, egyszóval jó lett volna. Most már lehet, hogy ideadta volna, de nekem olyan kutya természetem van, hogy ha egyszer nemet mondanak, nem könyörgök. Rudi egyelőre élvezte a szabadságot, azt mondta, lehet, hogy elmegy valami táncosnak. El lehetett neki hinni, korábban népi táncos volt, az ilyenek pedig megtanulhatnak mást is, amellett egy jóképű, jó alakú, dekoratív fiú volt, megyek az éjszakába, mondta, és ivott. Én meg elköszöntem.

Ami pedig történt, az az volt, hogy az első iskolában, ahová nagy dérrel-dúrral bementem, igazolványt kértek, hogy tagja vagyok-e a fotóművészek szövetségének, azt hiszem, így nevezik, mondtam, hogy nem, de van gépem, és tudok fényképezni, mindjárt be is mutattam, csináltam az igazgatóról egy képet, de nem hatotta meg. Bevallotta, hogy nekik megvan a maguk fényképésze, és ne is törjem magam, mert a többi iskolába is az jár, ismerik már a gyerekek is, a szülők is, olcsó, és nem ráz. Hoppá. Ott voltam egy polaroid géppel, még próbálkoztam azért két másik iskolában is, de elhajtottak, mint a magzatot. Olyanokat mondtak még, hogy nagyítás. Keretezés. Na, mondtam magamnak, Frédikém, mert így hívom magamat, így szólítottak a gyárban is, Frédikém akkor most árnyékra vetődtünk, de nagyot. Egyet tehetsz, sürgősen eladod valami baleknak vagy becsapod a zaciba, mert ez nem megy. A múzeum körül csámborogtam, mert nem bírtam már otthon lenni az unalomtól meg a hülye gondolatoktól, a házinéni aggodalmas arcát se bírtam már nézni, mikor félóránként benyitott azzal a kérdéssel, hogy na, van már valami munkahely? A telefonját bezzeg nem engedte használni, pedig jó lett volna körbetelefonálni a gyárakat, hogy mi van? Van munka? Csak ennyit. De azt mondta, drága a telefon, és nincs benne a lakbérben.

Na, szóval szédelegtem a múzeum környékén, mikor láttam, hogy egy fiatal pár fényképezi egymást, háttérben az épület, a szobrok, de hol az egyik, hol a másik kezelte a gépet, így aztán mindig csak egyikőjük volt rajta. Mikor megláttak, a fiú odajött, és megkért, hogy nem lennék szíves? Ideadná a gépet. Ők összeborulnak a szobor előtt, háttérben a múzeum, én meg nyomjam meg a gombot. Előtte nézzek bele, hogy benne is legyenek, és ne mozgassam. Mondtam neki, tudom. Megcsináltam nekik. Köszönték. Aztán előhúztam az enyémet a táskából és megkérdeztem, nem akarnak-e egy azonnalit? Az milyen? Mindjárt meglátjátok, mondtam, na, beállni! Jó kép lett, két csodálkozó szemű fiatal, a gépen csodálkoztak, nem csak úgy bele a vakvilágba, ettől lett jó, kidobattam, szellőztetés és mutattam nekik, kész. Csodálkoztak. Ráadásul színes volt. A fiú azt kérdezte, nekik adnám? Hát persze, mondtam, emlékbe. De a következő már pénzbe kerül. Mennyibe? Háromszáz forint. Szó nélkül elővett egy ötszázast, és a kezembe nyomta, kiderült, nászutasok, és nekik különben sem kell semmi ingyen. Na, ez kellett nekem! El kellett velük menni a szállodába is, ott is fotóztam őket, a Nagytemplom előtt, a Kossuth-szobornál vagy csak úgy, az utcán, ahogy csókolóznak, ölelik egymást, kézenfogva, egymás hátának támaszkodva és így tovább. És fizettek. Minden darab után. A Csapó utcán már vennem kellett két csomag filmet, mert elfogyott.

De ez még semmi, mert a járókelők, csellengők látták, mit csinálok, hogy csak kattintok és jön ki a kép, ez akkor még újdonság volt, akkor már őket is! A gyereket is! Iskolások vettek körül, de nem volt pénzük, mondtam, úgy nem megy, a film drága. Tényleg drága volt. De gyertek holnap vagy egy óra múlva, én itt leszek, csak hozzatok pénzt, és lesz képetek. Nekem már akkor volt. Kaszáltam. Még ebédeltem is a Laposban, ez egy önkiszolgáló étterem volt annak idején a Csapó utcán, mert igyekeztem a belvárosban maradni, lehetőleg a műemlékek környékén és közel a bolthoz is, hogy ha elfogy a film, vehessek gyorsan másikat. Este meg nem győztem számolni a pénzt, aprót, nagyot, többet kerestem egy nap, mint a gyárban egy hónap alatt. Másnapra csináltam egy kis táblát, kitűzőt magamra: Frédi, a fotográfus. És feltűztem egy biztostűvel, hogy el ne tévesszen, aki keres.

Mit mondjak, elmúlt. Kimentem a divatból, rájött más is, hogy lehet ilyen fotómasinát venni a boltban, nem egy csoda. Az is az igazsághoz tartozik, hogy később már pofátlan lettem, erőszakos, kellett a pénz, olyanokat is lekaptam, akik nem akarták. Sőt. Gondolom, valami alkalmi kapcsolat lehetett, de az úr odajött hozzám, és erős kifejezéseket használva a filmet is követelte. Mondom neki, ember, ebben nincs film. Akkor kikapta a kezemből a gépet, és megpróbálta kinyitni, ahogyan ezeket a hagyományos masinákat szokták, de ez egészen más. Akkor a földhöz vágta, engem meg állon. Még meg is taposta a gépet, de ezen már nem volt kedvem röhögni. Na, mondtam magamnak, Frédi, ennek vége, valami mást kell kitalálni, gondolkozni kell. Azóta is azt csinálom.

• Kultúra