Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Rozika lámpát gyújt, ha hazajön, mert már késő van, aztán hamar el is oltja, mert le kell feküdni. A fiú a konyhában alszik, az anyja bent, a szobában, egy-egy szalmazsákon, köztük az ajtó mindig nyitva, lehet, hogy már nem is tudnák bezárni, nem is kell. De lesz majd bútor is most már, újságolja századszor. A villanyt már rég kikapcsolták, nem mintha nem tudnák fizetni, de jobb így, égetik valameddig a lámpát, aztán lefeküsznek. Rozika a városban dolgozik, Dezső egész nap itthon, iskolahagyott nagyfiú, akivel soha nem akar beszélgetni senki. És barátkozni sem, pedig ő mindenkivel szóba áll, de a gyerekek még kicsik, könnyen esnek, törnek, a felnőttek meg isznak, és utána nem tudnak beszélni, legfeljebb mindig ugyanazt: na, hogy vagy? Vagy: mieejzet? Ez azt jelenti, hogy mi a helyzet, de nem kell rá felelni. Már az is jó, ha valakit megfog, hogy el ne essen, az pedig megsimogatja az arcát.

Dezső is bejár néha a városba, ha már nagyon unja magát, van ott egy vak hegedűs ismerőse, az beszélne is hozzá, de soha nem ér rá, állandóan hegedülni kell neki az utcán, pedig nem kap érte szinte semmit, és azt is nekiadja. A múltkor megkérdezte, árva vagy? Ő azt mondta, hogy nem. Az nem hitte el, azt merte mondani, hogy hazudsz, érzem a szagodról. Akkor kirántotta a kezéből a vonót, és rákiáltott: kérjen bocsánatot! Bocsánat, mondta az rögtön. Aztán ő is megkérdezte, hogy honnan tudja, hogy én ugyanaz vagyok, aki tegnap, ha nem lát? Az öreg azt mondta, koldus mellé nem áll senki, csak egy másik. És hogy belső látás. Máskor moziba megy, vagy Sós Katival harapdálják egymás száját, de a lány sem akar bejönni a súrgyéra, mind azt mondja, hogy majd, és utána neki még rosszabb. Ha az anyja hazajön, játszanak.

Lesz bútor, újságolja most az anyja bentről. És az mikor lesz? Ha meglesz rá a pénzünk. Mért nincs pénzünk? Mert ahhoz sok kell, amilyet akarok. Milyet akarsz? Fehér szekrénysor, lesz benne ágy is, kétszemélyes. Asztal, két fotel vagy három, az ablak alatt legyezőpálma, akvárium. Alszol már? Nem. Aludjál. Mindig mást mondasz, ezt is most láttad valakinél. Kinél? Ahol ma voltál kurválkodni. Nana! Mennyi pénzünk van? Nem sok. Egy fehér farmert akarok, nem kell bútor, hányszor mondjam? De kell. Ne ellenkezz Rozi, mondja a fiú, tudod, hogy eljár a kezem, ha rossz vagy. És három rosszaság, egy fenekes. Három fenekes, egy pofon. Három pofon pedig egy korbács a hátadra. Jó lesz? Jó, mondja félálomban az anyja, és ezen nevetnek, nincs is korbács. Rozika aludna már, de a fiú még játszani akar. De mondhatom úgy is, hogy három rosszaság, egy csók. Három csók, egy tapi. Három tapi, egy ujjas. Három ujjas után na, micsoda? Már nincs válasz, a fiú teste még éber, a keze mozog, simogat, egy dugás, nyöszörgi, a feje már alszik.

Rozikának egy ezüstpénz van a nyakában egy láncon, de már alig látni rajta az írást, csak a másik oldalán látszik egy kétfejű madár, más nem. Ezt még ott kapta, ahol minden lány ilyen pénzeket viselt a nyakában, mindig nyár volt, és sütött a nap. Heten voltak testvérek, a fiúk a jobb oldalon aludtak, a lányok balról. Középen volt az árok, abba lógatták a lábukat, ha ettek, és ott volt a tűz, felette a lábas. Az egyik oldalról nem volt szabad átmenni a másikra, csak apának és anyának, de csak átmentek, ha magukban voltak. Ha anya ment át, a fiúk morogtak, ha az apa, akkor a lányok, nem volt hely. Aztán csak kuncogtak, mindenki tudott mindent. Hárman voltak lányok, Rozi a középső, mikor tizenhárom éves lett, a bátyja egyszer azt mondta neki, gyere, mondok valamit. Elmentek Árpiékhoz, és ott azt mondta a bátyja, hogy eladatlak Árpinak, a húgáért. Te most itt maradsz, Viola meg velem jön. Nappal mindenki kint volt az udvaron vagy szanaszét a faluban, dolgoztak, nem zavarta őket senki. A fiú már tizenöt éves volt, mint a bátyja, csak szebb, puha szájú, a nyála édes, az arca mint a holdvilág, göndör, fényes hajában füst és bodzavirág szaga, a szeme égetett, mint a lámpás. Gyere, mondta a lánynak, hadd nézzelek, aztán egy pénzt tett a szájába, hogy ne jajgasson, ezt harapjad.

Este hazament, és pár hét múlva nem kellett már a pénz a foga közé, egy év múlva pedig olyan szép lett, hogy mindenki utána nyúlkált, a nagyobbak igézték, a kisebbek lefogták, csakhogy hozzáérhessenek a kis tökükkel, ő csak nevette, Árpi is. Errefelé a lányok tíz-tizenkét éves korukra már tudják, hogy először fáj és véres, az anyák kifordult szemmel riogatják csemetéjüket, így aztán képzeletben a nászéjszaka valóságos mészárszék, vér és erőszak, az a fiú pedig, aki odakint vár, csupa gyönyörűség, és már nem is először. Rozinak csak Sanyi fájt, mert nem vette le a derékszíját, más nem. Aztán Árpinak kiverték az egyik szemét a börtönben, nem is jött már vissza a telepre, Rozika pedig elment egy fűrészessel, attól egy kereskedő lopta el, aztán valaki más, és így tovább. Az útját szerelem, háborúság és tűz kísérte, volt, aki feleségül vette volna, a másik meg akarta ölni.

A mi utcánkba a cirkusszal érkezett, és olyan volt már, mint egy királynő. A műsor érdekes volt és hosszú, Rozika pedig a társaival azon volt, hogy egy kevés pénzért, kacsáért, tyúkért az az egyszerű ember is férfinak érezhesse magát hátul, a lakókocsikban. Két nap múlva senki nem akart menni dolgozni a faluból. Itt akadt össze Molnár Illéssel, a termetes fuvarossal, aki már a harmadik faluban hallotta hírét a cirkusznak, de csak itt érte utol. Illésnek háza volt Adonyban, Gelsén, és a mi utcánkban is, és mindenki nagyon örült, mikor Rozikát elvette feleségül, mert idehozta hozzánk. Bútorokat hozatott, szőnyeget, függönyt, és sok mindent, amiről azt sem tudtuk, hogy micsoda. Virágokat. Aztán aki tehette, belül is körülnézett, és ott esett le csak az álla, a széles ágyon, fátyolok alatt, a fuvaros gyakran volt távol, itt meg mindig ráért valaki. Később elmondták, ki mit látott, tapasztalt, hogy halk muzsika szól, illatok füstölnek, és azok a képek a falakon! És hogy Rozinak egy pénz van a nyakában, amit olyankor a foga közé harap, de oda nem adná senkinek. Dorogi ki akarta harapni, de nem tudta, a másik ellopta volna, de jó volt így is. Aki ott járt, utána napokig nem látott, nem hallott, és ment neki fűnek-fának.

De akkor ámult csak mindenki igazán, mikor pár év múlva Illés saját kezűleg ürítette ki a lakást az utolsó szegig, még a falról is levert mindent, az aprajából tüzet gyújtott az udvaron, és mielőtt végleg elment, még a kutyát is belevágta a kútba. Rozika ott maradt a pucér lakásban a fiával, mint két veréb. Aztán valahonnan szerzett két szalmazsákot, ládákat asztalnak, széknek, a ruháknak szegeket vert a falba, majd jóra jön minden. Ennek már egy éve. Az eset mindenkit megrázott, csak az asszonyok mosolyogtak, és ebből mindenki sejtette, hogy közülük súghatta meg valaki Molnárnak, hogy bizony az a fiú nem is az övé. Attól kezdve sokan verték a feleségüket, aztán abbamaradt az is.

Rozikának olyan volt a szeme, mint egy csillogó, szürke könnycsepp, sötét árnyékban, a tenger cseppje, mondta Vízhegyi, az akkori orvos, akinek az ősei valaha rosszul fordították magyarra a nevüket, és aki nem bírt szabadulni azoktól a szemektől. De mégis el kellett tőle szakadni, mert már csak ivott, Rozika meg ott ült mellette a szalmazsákon, szájában a pénzzel, és nem csináltak semmit. Később az orvost kórházba vitték, mert haza sem akart menni, egyáltalán sehová sem akart menni, nem is evett, a végén már úgy nézett ki, mint bárki itt az utcában, és mindenki tegezte. Boszorkány az, mondta Papp Terka, aki járatos az ilyen dolgokban, azzal a pénzzel mindenkit megbabonáz, súgta Sarkadiné Piroska néninek, varázsereje van. Ha szájába veszi, olyan szerelem jön rá, hogy na. Az a gyermek meg ott lát mindent, néz mindent, mi lesz abból? Piroska néni azt mondta erre, hogy vannak itt olyan asszonyok, akik vehetnének akármit a szájukba, nem történne velük semmi. Egyébként én is irigylem, tette hozzá, nemcsak maga.

Dezső a Misi presszóba is be szokott nézni, ha van ideje, de most nincs ott senki, Esztikének pedig, aki a pultnál ácsorog, hiába mondaná, hogy neki kóla kellene, így aztán csak beköszön, és már megy át az udvaron, de Misi, a tulaj valahonnan utána kiált, hé! Mieejzet? Jó napot, mondja a fiú, aztán hozzáteszi, hogy szomjas volt, de már nem annyira. Mi kellene, kérdezi az elhízott, veres arcú ember a pinceajtóból, Kóla, mondja a fiú. Gyere, mondja amaz, aztán csendesebben: ne oda menj, ha kell valami, hanem ide, a pincébe, Misi bátyádhoz. A többi is idejár. Dezső pont úgy néz ki, mint az anyja, az a rozsdaszínű haj, az arca, szürke szemek, a férfi szívdobogást kap, ha ránéz. A fiú egymás után issza a kólákat, krémest fal egy tálcáról, és hallgatja, amit ez az ember magyaráz, és aminek az az értelme, hogy hozza el neki az anyja nyakából azt a medált. Pénzt ad érte. Könyörög. Vagy csak megnézi, és visszaadja. Közben magához öleli a fiút, és megcsókolja az arcát, sír. Dezső nem sokat ért az egészből, és ő is majdnem elsírja magát, csak nem tudja, miért, de azért tud még enni a fasírtból, hozzá csokoládét is, aztán megkóstol rá egy kis likőrt, a sör nagyon keserű. Később kihány mindent a kocsma előtt az akácfánál, amit errefelé csak Bélának hívnak, és mivel már esteledik, egy hang megdicséri a homályból. Aztán hirtelen úgy érzi, nemcsak a gyomrát rontotta el, amúgy is elege van mindenből.

Rozi, mondja már otthon az anyjának, elegem van mindenből, add ki a jussom, elmegyek. Mindig ezt szokta mondani, ha elege van mindenből. Az anyja a szalmazsákon ül, és nem válaszol. Ennék valamit, mondja a fiú, nincs semmi? A táskámban, mondja az asszony, az ajtónál. Egy rosszaság, mondja a fiú; nem főztél. Máskor se főzök már ilyenkor, mondja Rozika. Ami pedig a második, teszi hozzá a fiú, mit hoztál? Valami felvágott. Három rosszaság, tudod, hogy utálom. Az anyja halkan nevet bent a félhomályban, grófnak kellett volna születned, mondja aztán. Négy rosszaság, miért nem annak szültél? És kicsoda az apám, he? Ez már annyi rosszaság, hogy nem is lehet számolni! Már ő is fekszik, nemsokára lámpát gyújtanak, vagy azt se. Hol a bútor? Hol a pénz? És a fehér farmerem? Rozi jókedvű, biztos ivott, holnap meg fogsz lepődni, mondja. De én ma szeretnék, makacskodik a fiú, holnap lepődj meg te! Később beszélgetnek még, aztán Dezső átmegy egy üveggel, innál? Honnan van? Kaptam. Egy keveset iszik a fiú is, de nem esik jól, te ne igyál, mondja az anyja. És te mért iszol, kérdi a fiú, ez már annyi rosszaság, hogy ha akarnám, ki se látszanék belőled!

Az anyja nem fél tőle, tudja, hogy soha nem fogja bántani, akkor sem, ha kiabál, ordít, ököllel veri a szalmazsákot, vagy kést fog rá. Aztán mesél neki megint, halkan dünnyögve, énekelve az alkonyról, napról, tűzről, nyárfás rétről, ahol meztelen fürödtek a lányok, neki egy kisfiú hordta a vizet, aztán leült arrébb, és őt nézte. A fiú hallgatja, alig van már a kis üvegben, mikor Rozi elszunnyad. Lefekszik ő is, ráér, gondolja, a keze még éber, de a feje már alszik. Félálomban az apját látja, épp úgy néz ki, mint ő, és nagyon szeretik egymást, ettől sírva fakad, majd meghal, és nem siratja senki, Szipogva ébred, meggyújtja a lámpát, és átmegy az anyjához. A fényben, közelről szinte csúf, mint egy vénség, az arca puffadt, ráncos a nyaka is, rajta az a lánc, kihúzza a ruha alól, és ránt egyet az érmén. A kezében marad. Most már mindenki őt fogja szeretni. Kisiet vele az udvarra, és rávilágít, elöl egy kétfejű madár, a hátulján pontokkal kiverve valami pasla írással: életem. A szájába veszi, és nem érez semmit.

(Utolsó, befejező rész. Megjelent Pozsonyban, az Irodalmi Szemle decemberi számában.)

• Kultúra