Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Álmos és unalmas ez az utca nappal, az is lehet, hogy alszik, éjszaka viszont nyugtalan, van aki kiabál, kutyák ugatnak, zajok neszeznek, ajtók, ablakok nyílnak, csukódnak csendben, néha egy-egy szürke alak imbolyog a kerítés mellett, ha koppan, talált, de nincs jelentősége. A mi fiunk, Dezső is eltűnik nappal, mint a többiek, és ez nem is baj, mert ha itt van, az olyan, mint valami örökös szemrehányás, azért is a mi fiunk, mert senki sem tudja, hogy ki az apja. És milyen szerencsétlen, épp az anyjára ütött, szép, kissé kreol arc, álmodozó szürke szemek, pici orra, füle, szőkésbarna haja mindenkit rögtön az anyjára emlékezteti, az ember azt se tudja, hová nézzen. Ha éppen sört fog a keze, akkor valamikor könnyebb, a kis pohár nem jó, abból kilöttyenhet, ha a gazdája felindul, annyit meg nem ér. Rózsit mindenki szerette, van, aki még ma is, aztán, ahogy szokás, férjhez adtuk az egyik városi emberhez, az meg rájött valamire, és elpakolt. Volt már ilyen, el szokott múlni, ez nem színház, de az a baj, hogy Rózsi sem tud igazságot tenni, csak mosolyog, és szereti a fiát.

Az pedig mostanában a városba jár, mert már nagyfiú, ott adnak neki sört is, mert szépen nőtt fiatalember, pedig még csak tizenhat éves, de olyankor mindig cigarettázik. Ingyen megy a buszon, ha Feri bácsi a sofőr, mert az is a mi utcánkban lakott régen, csak letép egy jegyet a fiúnak, aki ott áll mellette a végállomásig, mesél, magyaráz, addig viszont Feri bácsi meg se bír szólalni; csak nyomja a pedált lángpiros arccal, de hát olyan meleg van most mindenütt, hogy az ember pofája majd leszakad. Mikor beér a busz, kezet fognak, mint a felnőttek, Dezső meg szokta kérdezni, hogy mikor megy majd visszafelé Feri bácsi. Mert akkor mennék én is, jó? Jó, feleli a sofőr, és mond valamit, mindegy, a fiú úgyis megvárja, isten nem ver bottal. Az pedig vidáman elsiet, még integet is, áldja meg érte a jóisten, gondolja a sofőr talpig meghatva, csak tűnne már el, a háta mögött már az egész utastér róluk tanácskozik.

Dezső, ha Debrecenben jár, mindig elmegy az Unió áruház épületéhez, ott valamelyik sarkon hegedül egy szomorú, vak ember, hegedűtok fekszik előtte a járdán, abba dobálják neki a bánatpénzt. Kivéve Dezsőt, ő nem dob semmit, pedig ő is bánatos, csak nézi ezt az idegbeteg forgatagot az üvegfalhoz támaszkodva, nem is szól a vakhoz, és őt sem háborgatja senki. Néha leül a betonra, és arra gondol, hogy például sok pénze van, mondjuk egy zsákkal. És ott, a szájtáti tömeg előtt belevág a tokba a vaknak egy marék ötezrest, csak nyissa már ki a szemét, és fejezze be ezt a száraz nyekergést, mert ebbe bele lehet rokkanni. Aztán nyakon is legyintené az öreget, kicsit fenéken rúgná, kotorjon innen hazafelé, tata, mondaná neki, meg ne lássam ezután, hogy itt koslat azzal a fűrészgéppel, nem szégyelli magát? Aztán úgy, mint máskor, összekotorja a hegedűtokból, ami benne van, és távozik. Két gömb fagylaltot kap érte, még vissza is adnak.

A mi fiunk vidám és eleven, itt még sincs barátja, mert durva és nyers a többiekkel, igaz, utána azonnal meg is kérdezi, haragszol? Képes sírni, ha a másik megsértődik, vagy megveri, na, még mindig, kiabálja olyankor a másik arcába, még mindig haragszol? Harap Sanyi gyerekeit egyenként leengedte a kútba fürödni, máskor a babakocsit huzatta egy kutyával, benne a csecsemő és egy kétkilós kenyér, alig tudták utolérni. Az anyja dolgozik, ő pedig egész nap szanaszét cselleng, mióta az iskolában azt mondták neki, jobb, ha elmegy, idősebb, fejlettebb is a többinél, csak elrontja őket. Ez azután volt, mikor az udvaron egy csapat gyerek előtt összecsípte a térdén a bőrt, beledugta az ujját, hogy végre megértsék, mi az, amire annyira kíváncsiak. Kapott bizonyítványt is, elvégezte, tud mindent, mehet. A tiszteletest még akkor nézte ki magának, mikor az a vízvezeték árkában valami régi dolgokat keresett, ők meg bolondot csináltak belőle. Megsajnálta. Biztos haragszik, gondolta akkor, mert úgy nézett, és este elment hozzá, a lelkészházba, pap bácsi, kérdezte, tetszik miránk haragudni? Kilenc óra lehetett, az idős ember már épp lefeküdni készült, és fogalma sem volt hirtelen, hogy a fiú hogy jött be a bezárt kerti kapun, és mért áll most a nyitott ajtóban, mikor az is be volt zárva. Meg kell egy kicsit emelni, magyarázta a fiú, én be tudok menni mindenhová, ha akarok.

Be is ment, máskor is, úgy havonta, ha rájött, ott szállt le a buszról, aztán addig ténfergett a templom körül, míg meglátta a tiszteletest, vagy csak egyszerűen besétált, és például olyasmit talált ki, hogy ő is szeretne járni a gyülekezetbe, melyik az? Aztán már nem is figyelt rá, hogy mit mond a pap, csak azt a szürkéskék melegítőt nézte a tiszteletesen, nagyon kellett volna neki. Máskor azt mondta, hogy már megint elfelejtette a Miatyánkot, vagy nem is, csak a sorokat téveszti össze, egyszerűen nem tudja megtanulni, pedig a tiszteletes úr már annyit ismételte előtte, és akkor tudta is, de utána! Sose jön ki, hogy most a mindennapi kenyerünk vagy a ne vígy minket a kísértésbe jön előbb. A pap türelmes volt, örült, ha visszament hozzá, hogy pap bácsi, megint elfelejtettem, a kurva életbe! Istenem, gondolta ilyenkor a tiszteletes, lehet, hogy így helyes? Lehet, hogy így akarod? Legalább harmincszor mondta már el a szent imát a fiú előtt, lehetetlen, hogy nem tudja megjegyezni, ez valami égi jel, ami újra és újra visszakényszeríti hozzá ezt az indulatos, fiatal gyermeket, akit állandóan kísért a Rossz, és csakis az, a Jó soha. Hogy van ez, Atyám, tette fel néha a kérdést a tiszteletes a mindenhatónak némi malíciával, miért van az, hogy mindig csak a Rossz kísért? Az utóbbi időben egyre több hézagot fedezett fel az idős ember ebben az egészben, amit teremtésnek szoktak nevezni, a fiút azonban mindig türelemmel fogadta. Unatkozott, az esti imákra sem járt senki, de félt is tőle, úgy villog a szemed, mondta egyszer neki, mint a macskának. Hát persze, mondta az, éjszaka is látok. Aztán kért kölcsön kétszáz forintot, és mire a pap magához tért, távozott.

Az ember észre sem veszi, mikor megy el az esze, a tiszteletes úr egy másik alkalommal a Bibliát magyarázta, a fiunk meg a haját szaggatta egy fésűvel, mert a pap azt mondta neki, hogy ha idejön, legalább mossa meg az arcát, és fésülködjön meg, elvégre ez is templom. Jó, mondta a fiú, adjon egy gereblyét. A tiszteletes fintorogva segített, tele volt az a kazal szalmával, homokkal, hangyák mászkáltak benne, és apró szikrákkal pattogott, mikor hozzáért. Hol alszol te, érdeklődött a fiútól, a szalmán, mondta az büszkén, jöjjön el, és meglátja. Alhat is ott, ha megtetszik, van hely. Anyámmal is alhat, ha bírja a szesz szagát, tette hozzá, és elmesélte, hogy Rózsi, mert úgy hívja, mióta barátok, szóval Rózsi a szobában alszik egy surgyén, ő meg egy másikon a konyhában. A tiszteletesnek rémlett, hogy a surgyé az egy zsákféle, tele szalmával, törekkel. Ágy nincs, kérdezte, heverő, ilyesmi. Az nincs, mondta a fiú, apám elvitt mindent, csak engem hagyott, meg a házat. Az az enyém, toldotta meg, azt csinálok vele, amit akarok, Rózsi is addig van ott, amíg jóban vagyunk. Rózsi nappal a városban dolgozik, az állomást takarítja, este meg túlmunkában az alagsorban szivattyút kezel. Mit csinál, kérdezte a pap, és elöntötte az arcát a vér. Mire gondol, kérdezte a fiú, és tiszta gyermekarcával olyan ártatlanul nézett rá, hogy a tiszteletes belesápadt a szégyenbe. Istenem, rebegte még gondolatban is halkan, hogy lehetek ilyen mocskos? Jól elbeszélgettünk, mondta később, és az órára nézett. A fiú helyeselt, azt mondta, szeret beszélgetni, de nincs kivel. De majd ha a pap elveszi feleségül az anyját, akkor más lesz. Mi lesz más, kérdezte a tiszteletes, mert a többit elengedte a füle mellett. Na, jön akkor, kérdezte a fiunk, mert ő is. Hová? Hát mihozzánk. Félek, tette hozzá nevetve, sötét van!

A tiszteletes úr nem volt egy túlfinomult lélek, de annyit tudott, hogy két ember mindig hat egymásra, így nem zavarta különösebben, hogy a mi fiunk társaságában önkéntelenül is átvette annak kifejező mimikáját, grimaszait, és néha alig tudta visszatartani magát egy magvas káromkodástól. Abban sem látott semmi rendkívülit, hogy akkor most beülnek a Trabantba, és hazaviszi a fiút, ez is szolgálat, még ha szenved is annak a két mocskos cipőnek súlyos szagától, ami a fiú lábán volt. Egy fehér farmert szeretnék, mondta Dezső a kocsiban, meg ezt a melegítőt, ami magán van. Aztán elmesélte azt is, hogy egy vak hegedűst szokott megvágni, ha a városban jár, de az már tudja, bizonygatta élénken, és nem haragszik érte! A múltkor is kopogott a vonóval, hogy vihetem, de még vártam egy kicsit, mert kevés volt! A pap csak bólintott, nem is nagyon figyelt, alattomosak ezek a földutak, világítás sincs, aztán Dezső megfogta a karját, itt vagyunk. Jöjjön már be, mondta, mert Rózsi azt fogja hinni, hogy a kurvákkal csavarogtam! És az baj, kérdezte a pap váratlanul, és azon kapta magát, hogy jókedve van. Kicsi lángok villantak fel előtte a sötétben, kénes szag csapta meg az orrát, mikor kilépett az autóból, isten megbüntet majd, gondolta különös izgalommal és várakozással, de az még soká lesz.

• Kultúra