Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

A mi utcánk alig egy kilométer hosszú földút, a faluba tartó műútból ágazik, valamikor az is földút volt, aztán kikövezték, aszfaltozták, ezt nem. Lehetett volna ez is a falu főutcája, ha nem szegény emberek lakják, akik az utca melletti, egykor belvizes legelőn vertek vályogot, tapasztó földet a házukhoz. Később az egész falu odajárt, a patakból hordták a vizet, gúlákban száradt a vályog, tavasszal, ősszel egy nagy tó lett az egész legelő az esőtől. Ez a feltúrt, gödrös rét választja el a falutól az utcát. Így meséli a helybéli református pap, aki nőtlen, és harminckét éve kutatja a falu eredetét, nyáron a kiszáradt vályoggödrökben mászkál, de nem talál semmit, csak eldobott csikket, papírzsebkendőt, szakadt kotont, csokoládépapírt. A tiszteletes úr pedig biztos benne, hogy itt valahol avarkori sírok vannak, római kori emlékek, szántáskor órákig jár a barázdákban, de soha nem fordít ki az eke semmit, legfeljebb békát, pajort, egérfészket. A tiszteletes úr majdnem kopasz, és sok mindent tud. Azt is tudja, hogy Béres szomszéd hamarosan meg fog halni, mert úgy iszik, mint az állat. Aztán gyorsan elnézést kér, a szája elé kapva a kezét, ő nem mondhat ilyet, de ha már kiszaladt, mindegy. Megmondta Sarkadiné Piroska néninek is, aki saját termésű bort mér boldog-boldogtalannak, hogy most már ne adjon hitelbe Béresnek, mert soha nem látja majd az árát. Ennek vagy hat éve, Béres azóta is hitelbe iszik, és havonta fizet, olyankor kap három deci bort ingyen. Kéthavonta pedig beszalad a paphoz a kicsi lány, hogy jöjjön gyorsan, mert haldoklik az apja. Na és, kérdezi a pap, a múltkor is haldoklott, azelőtt is, nem is tudom, hányszor már, tessék inkább az orvoshoz menni, a jóisten a maga apján már nem segít. A templomba se jártok, kiabálja az úton a Trabantban, te se, apád se, anyátok se járt soha, hát akkor? Én mit csináljak? De hát ő mondta, hogy hívjak papot, visítja a kicsi lány, mert meg fog halni! Az biztos, mondja ilyenkor a tiszteletes, de erről én nem tehetek. És a jóisten se. Minek kell annyit inni?

Béres szomszéd portája egyszerű, kerítés már alig van, az utcaajtót éjszakára dróttal köti be a kicsi lány, nappal semmi értelme, az udvaron nincs semmi, csak gaz, dudva. Na, mi van magával már megint, kiáltja a tiszteletes úr már az ajtóban, nem vett fel palástot se, melegítőben van, ez nem templom. A nagy konyhában tűzhely, asztal, székek, két ágy, az egyiken Béres felesége, Magdika ül rózsaszín hálóingben, a másikon az ember fekszik és jajgat. Sanyikám, szólal meg sokára, gyónni akarok. Mindent meg akarok gyónni. Az öreg tiszteletes általában nyugodt ember, csak néhány dolog tudja felidegesíteni, például az, ha valaki gyónni szeretne. Neki. Akkor katolikus papot tessék hívatni, mondja türelemmel, nálunk ez nem divat. De az sem Sanyi, hanem Géza. Én pedig Márton vagyok. Akkor most hogy legyen? Nem Sanyi? – kérdezi aztán Béres erőlködve –, hát Sanyi hol van? A tiszteletes úr kinyitja a kis fekete könyvet, idefigyeljen, imádkozzunk, ha már idejöttem. A tűzhelyen mosatlan edények, középen egy piros lábasból gőz száll fel, balra a falon egy repedt tükör, mellette hímzett, régi falvédő. A kicsi lány az ajtóban áll, kissé görnyedten, száznyolcvan centi, huszonnégy éves, és kiköpött apja. A másik ajtó a szobába nyílik, ott bent sötét van. Mondja majd utánam, szól a pap, az asszony halkan nevetgél, lábánál vödör, gyógyszeres dobozok. Miatyánk, ki a mennyekben vagy, morogja a tiszteletes, egyáltalán, milyen vallású maga? Tudja a herém, püspök úr, mondja a sovány ember, hát nem mindegy? Nem egy isten van? Akkor engem becsaptak!

Béres hosszú, csontos, nagyorrú, görbére kopott ember, a napot reggelente két deci pálinkával indítja, hogy meg tudjon borotválkozni, mondja, majd átlép Piroska nénihez, aki tölt neki két és fél liter bort egy üveg műanyag flakonba, valamint kétszer három decit pohárba. Aztán beír három litert a kis fekete füzetbe, ami Béresnek egy deci tiszta haszon. Ha mások is vannak, valaki mindig fizet neki még egy pohárral, és rászól, ne kiabálj, igyál inkább, és menj haza. Béres olyan hangosan beszél, hogy hallja az egész utca, a kutyák ugatnak, otthon a malac bemenekül az ólba, ijedt verebek röppennek fel a fákról, Hesz Jancsi pedig előbb-utóbb átkiabál a szomszédból, hogy fogd már be a pofád, mit üvöltözöl, süket vagy? Az nagyon jó, hogy Hesz Jancsi a szomszédban lakik, mert Bérest legalább észreveszi, felsegíti a földről, behúzza az utcáról, ha kell, van úgy, hogy többször is egy nap, aztán leereszti a házajtó elé, és otthagyja. Mert a kicsi lány nem bírja azt a nagy, sovány testet. Most már nem is borotválja, mert nem lehet, az apja mindig kiabál közben, mozog az arca, feje, csuklik, olyan is van, hogy hány.

Béres világéletében napszámos volt, kubikolt, vályogot vetett, földet vágott, aztán járta a nagy építkezéseket, Palkonyán, Pentelén, Barcikán, dolgozott bányában is, szenet, uránércet vájt, lapátolt, mégse lett semmije. Aztán megnősült, abbahagyta a vonatozást, Debrecenbe ment dolgozni. Attól kezdve ketten jártak műszak után és vasárnap napszámba a feleségével. Kis tarisznyában szalonna, kenyér, egy ötliteres bádogban víz, két kapa. Ha kellett, mindennap. Reggel megittak egy-egy deci pálinkát, aztán elnyelték az öt liter vizet egész nap, ahol borral kínált a gazda, azt is, de többet nem. Napközben falatoztak egy kis szalonnát, főtt étel csak este volt, az se mindig. Magdika egy lányt szült, mikor kellett, aztán abbahagyta, azt mondták, elég ez nekünk, de ezt kitaníttatjuk. Ez nem lesz napszámos. Magdika anyjánál laktak a nádfedelű kis öreg házhoz toldott szoba-konyhában. Ők ketten aludtak egy ágyban, a gyerek a teknőben, később pedig két széket összefordítottak éjszakára, és azon. Mikor még apró volt, és beteg lett, ő feküdt az anyja mellé, Béres olyankor kint hált a színben, nyáron inkább a góréban, ha nagyon hideg volt, arrébb rúgta a malacot, és befeküdt mellé a szalmába. Imádkozunk alvás előtt, kiabálta, ha megkérdezték, hogy mit csinálnak ott ketten. Aztán mit, kérdezte egyszer a tiszteletes úr, hadd halljam! Hogy mit, kérdezte vissza Béres, mondjam? Ne, ne mondja, kiáltott rá a pap, szégyellhetne magát! Ezekért veri magát az isten!

Béres egyáltalán nem szégyellte magát, az ilyesmi nem volt szégyen a mi utcánkban, ha a gyerekek oda nőttek, máshol is kiszorult valaki az istállóba; sütőházba, csűrbe, padlásra, kazalba. Én úgy vagyok véle, mondta egyszer Béres, hogy szégyellje magát az úristen, ha hagyja. Majd jóra jön minden, magyarázta később fűnek-fának, ha meghal a vénasszony, akkor a miénk lesz minden, mert mi tartjuk. Akkor mi maradunk hátul, a gyerek meg az utca felől, mint egy grófnő. Csakhogy a vénasszony nem akart meghalni, nyolcvanévesen még seperte az udvart, futott a tyúk után a késsel, vasárnap ebédre húslevest főzött, úszott a tetején a toll, volt abban ecet is, szappan, hajtű, mikor mi, az öregasszony már nem volt normális. Aztán végre leesett a lábáról, akkor már jobb lett, nem kellett rá annyira vigyázni, Béres napjában kétszer megetette, egyszer lemosta, kicserélte alatta a nejlont, és kész. Kezdetben az asszony csinálta, de nem bírt vele, a kicsi lány meg tanult, így aztán Béresre maradt minden. Adjad csak, mondta Magdikának, eredj innen. Felkapta az öregasszonyt, beletette a lavórba, aztán vissza az ágyba, csak úgy nyekkent. Elrendezte hamar, levágta a körmét, kirántotta a műfogsort a szájából, nehogy lenyelje, csak akkor tette neki vissza, mikor evett. Nemsokára a hajából is levágott, nem kell ez a konty már itt magának, kiabálta, úgyse tudja befonni. Ami a szemébe lógott, azt is levágta. Jobb lenne már, ha meghalna, mondogatta a felesége, tegyük ki a színbe, úgyse tud magáról. Béres azt mondta, nem kell, hadd éljen mindenki, ha már megszületett.

Azt mondják itt az utcában, hogy Béres tulajdonképpen akkor kezdett inni, mikor a felesége is beteg lett, egy reggel nem tudott felkelni, visszaesett az ágyba, a feje meg lógott a nyakán, és csak nevetett. Aztán elvitte a mentő. Estére Béres nagyon berúgott, Hesz Jancsi húzta be az útról, eredj, hívjad az orvost, mondta a kicsi lánynak, szaladj! A papot hívjad nekem, kiabálta Béres, nem kell orvos, meg fogok halni! Sírásót! Mindenkit! A kicsi lány kihívta mindkettőt, sírásót nem talált. Béres addigra jobban lett, hozott egy üveg bort Sarkadinétól, azt iszogatta, és régi nótákat énekelt. Két hét múlva meghozták a feleségét, egy hónapra rá meghalt az anyósa. Váltás, mondta Béres, mikor a kihűlt testet meglátta, aztán letette az öregasszonyt a földre, és átment Magdikáért. Te lettél a grófnő, mondta neki, az anyád istenit, nem a kicsi lány itt a szobában! Újat kezdünk! Én szeretem a feleségemet, mondta egyszer a Misi presszóban a többieknek, higgyétek el. Most, hogy beteg, még jobban. Olyan, mint egy gyermek. Viszek „neki bort, hadd igyon, aztán danolunk. Éjszaka, ha felébredek, akkor kimegyek az udvarra, és beszélgetek. Hangosan. Csak az a bajom, hogy nem tudom rendesen elmondani, ami bánt. A pap se kíváncsi rá, senki. Pedig még a Duna is kiöntene, ha beleeresztenék. Akkor aztán kiabálok, legalább hallja mindenki.

• Kultúra