Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Kiss szomszéd egy reggel azzal a hírrel lepte meg Kocsis bácsit, hogy deres már a határ. És ezt viccnek szánta a szerencsétlen, mivelhogy neki már minden szál haja ősz, Kocsisnak pedig alig van valami a sapka alatt, és az utca is csupa fehér, azt a néhány elszáradt giz-gazt, a kerítések léceit mintha lisztpor lepte volna be. Kocsis hirtelen nem szólt rá semmit, és mire valami eszébe jutott volna, a másik már elhajtott mellette. Az öregnek rosszkedve volt már ébredés óta valami rémes álom miatt, amire ráadásul képtelen volt visszaemlékezni, csak a rongy érzés vagy valami félelem, szorítás maradt vissza belőle. És akkor jön ez a paplanszájú azzal, hogy deres már. Na és. Télen meg havas lesz, és akkor? Újabban ki nem állhatta Kiss szomszédot és a többieket sem, és az sem érdekelte, hogy miért.

Kocsis a menyével élt együtt, puszta részvétből, miután a fia meghalt, és amiatt is, mert Margitnak a feneke járás közben becsípte a ruhát, azt pedig mindenki tudja, hogy az igazi, szegrevaló nőt erről lehet megismerni. Nem is csalódott. De gondoskodott a fia lányáról, Esztikéről is a maga módján, és mikor már nem bírt a lány természetével, fájó szívvel férjhez adta Tarcsaihoz, pedig már Esztikének is becsípődött járás közben a fenekén a ruha, és tudott mást is. Kocsisnak viszont nem lett másik gyereke Margittól, hiába teszi a dolgát szorgalmasan, mégse. Ha eszébe jut, háborog az asszonnyal, néha megpofozza, de az sem segít, sőt, az még morcosabb lesz, és éjjel befelé fordul. Ezen persze tud segíteni egyetlen mozdulattal, Margit hiába kapálózik, szorítja a száját, a lábát feszíti, nem bírja soká. Kocsis gatya nélkül alszik, csak egy atléta van rajta, nyáron még az sem, olyan a vére, hogy soha nem fázik, meg aztán minek az a sok gönc az emberen éjszaka egy asszony mellett, szokta mondani, ha szóba kerül. És ha közé tud feküdni Margitnak, akkor már nincs mese, csak úgy kopog a nő feje az ágy végénél, Kocsis kilencvenegy kiló, az asszony hatvan, moccanni sem tud ekkora súly alatt, csak sóhajtozik. Kocsis nem tudja, hogy sokáig tart, de hiába, rég elapadt már belőle az élet, aztán áthajol a nő válla fölött, és verejtékét a párnába keni az arcáról. Akkor már jó.

Margit tizennyolc éves volt, mikor férjhez ment a Kocsis fiúhoz, akivel igyekeztek szeretni egymást, ahogy kell. János finom ember volt, gyengéd, halk és beteges, mint az anyja, aki már akkor is többet feküdt, mint járt, mikor ő odakerült hozzájuk a tanyára. Ezt a házat kapták hozományul, a szülők a tanyán maradtak harminc hold földdel megverve. Oda járt ki segíteni, és így esett, hogy egyszer csak az apósa karjában találta magát, majd lent, a szénán, mert a munkát már a férfi is egyhangúnak találta, és mire magához tért, az jutott eszébe, hogy a vonat gázolhatja így el az embert, és az is nagyon jó lehet, mert szüléskor érzett ehhez fogható feszülést a hasában. Kocsis akkor még fiatal volt, arcra is mutatós, büszke tartású, vastag hangú, és még mindig nem eresztette el, inkább ocsmányságokat lihegett a fülébe, ő meg áhítattal nézte maga fölött azt a terpeszkedő, nyers, állati szépséget a férfi meztelenségében, mint egy üzekedő barom, gondolta hálás örömmel abban a roppant kapocsban, ilyet még soha nem látott, nem érzett. Aztán kezdték elölről, és nem csoda, hogy az elkövetkező néhány napban másra szinte nem is volt idő. Margit már nem is ment haza, minek? A férje a városban dolgozott, az anyós betegen feküdt a sütőházban, aztán már azzal sem törődtek, hogy tudják-e vagy nem, azzal sem, hogy szerencsétlen Jánost később összetörte az elszabadult ló, százmétereken vonszolva a férfit maga után, árkon-bokron, hogy az anyós a szekér mellett kornyadozik, mikor dobálják le a súlyos kévéket, alig élt, mikor kivájták a rakás alól. De azzal sem, ha az üvegajtó mögött ácsorgott, míg ők bent, az ágyon dulakodtak. Aztán végre meg tudott halni János, az orvos meg kiabált, hogy későn hívták, egy hete fekszik itt, miért nem szóltak? Ellett a tehén, mondta akkor Kocsis, azt nem lehet otthagyni, és nem szokás itt rohangálni az orvos után, ha valaki elesik. Egy hónap múlva pedig az anyós ugrott egy nagyot a kútba, este húzták ki, mikor itatni akartak, megakadt benne a veder. A búcsúlevelet elégették, nem tudták elolvasni.

Nagy erejű ember volt Kocsis, nemigen mertek rosszat szólni rá, csak a háta mögött pusmogott az utca, hogy a menyével él, mint férj és feleség, és a gyermek is ott van, abban a fertőben, amiben más asszonyok is oly nagy örömet leltek néha. Van miből, kiabált a férfi, ha valamelyikük szóvá tette, Harap Sanyi felesége azonban csak egyszer próbálta ki, és azt mondta, soha többé, olyan az, mint az állat. Rózsika az ezüstmedált nyelte le közben a nyakából, a láncánál fogva húzták ki a torkából később, de mesélték azt is, hogy annak idején Esztikét, a saját unokáját is betörte, azóta az sem tud magán uralkodni. Kocsis akkor már beköltözött Margithoz az utcánkba, és éltek dolgosan, tehetősen. Nekik volt először tévé, hűtőszekrény, meg minden, ami kell. Margit pedig halk volt, észrevétlen, nem járt sehová, nem barátkozott senkivel, de Kocsis sem, megitta a magáét a veje kocsmájában, ingyen, és ment dolgára. Nem szerették ott, durva volt, nagyokat mondó és gazdag. De hiába minden, gyereke még sincs, pedig látszik Margiton, hogy csinálják, a nyakán, száján, reggelente a járása is olyan.

Papp Terka, Hesz Jancsi állandó jellegű anyósa azt mondja, Margit azért nem fogan, mert Kocsisnak túl nagy, mindig tönkreteszi, amit azelőtt csinált, ő már szólt Margitnak, hogy fogja marokra neki, tőben, hogy ne tudjon annyira bejárni. Papp Terka már régóta özvegy és elhagyatott, nem bánná, ha Kocsis bácsi kísérletet tenne vele, meg is mondta Sarkadiné Piroska néninek, hogy csak egy ember van az utcában, akinek ő a paplanát felhajtaná, és az Kocsis. Bort ivott hozzá, három decit, mint a férfiak, mert gyengeség volt rajta, meleghullámok jöttek rá, aztán már csitult valamelyest, a következő pohárnál pedig szinte teljesen megszűnt, akkor került szóba, hogy Kocsisnak nincs gyereke Margittól, és a paplan is, Papp Terka abban bízott, hogy Sarkadiné elmondja majd ezt a dolgot Kocsisnak, ahogy ez errefelé szokás, és ha belegondolt, mi minden történhet azután, megint melegségek jöttek rá, még a bőre is viszketett, amire megint inni kellett három deci bort. Sok lesz az, Terike, csillapította Piroska néni, a végén még valami bolondságot csinál részegen, nem hiányzik az már magának. Micsoda, kérdezte Papp Terka harciasan, aztán kimondta nyíltan, hogy ő még vérzik, ha hiszi Piroska néni, ha nem. Én a borra gondoltam, hogy sok lesz, mondta az idős asszony türelmesen, ha pedig vérzik valamije, nézesse meg az orvossal, az már nem lehet normális.

Kocsis annak idején nem vette feleségül Margitot, mert akkor a vagyon megoszlik, Margit mégiscsak idegen volt a családban, így meg Esztikére marad majd minden. De már rég megbánta, mert tulajdon unokája a férjével olyan leleménnyel csalt a Misi presszóban, hogy még neki is elállt a lélegzete. Már több van nekik, mint neki, Esztike pedig inkább a Tarcsai felesége már, neki semmi köze hozzá, így aztán neki nincs senkije. Na, ettől már lehet rosszat álmodni. Mert más az, ha van még egy fia az embernek. Vehetne neki autót, gépet, száz hektár földet is, házat és mindent, csak adhatna már. Úgy adna már. És néha megállna mellette az utcán vagy a kocsmában, a vállára tehetné a kezét, és azt mondhatná: a fiam. Elpróbálta már ezt azzal az égetnivaló Dezsővel, Ács Jóskával, de csak vigyorogtak, húzták el magukat tőle, persze, mert a más magja mind. Kocsis bácsi nem érzelgős, de ha ezek a dolgok eszébe jutnak, olyan irigység és sóvárgás fogja el, hogy majd leesik a szekérről. Ilyenkor hátratolja a sapkáját egészen, a homloka vörösen fénylik, az arca meg fehér, nem lát, nem hall, azt se tudja, merre megy vele a ló, és szólni sem szabad hozzá. Papp Terka próbálta meg egyszer, mert valakinek el kell kezdeni, de csak addig jutott, hogy na, merre megy öregúr, olyan búbánatos képpel? És még nevetett is hozzá. Kocsis lenézett rá, mint egy hüllőre, aztán suhant egyet az ostor. Papp Terkán könnyű, mintás otthonka volt, azon sárga pulóver, ezeket már nem lehetett megvarrni többé, mert szétrongyolódtak, Kocsis bácsi vékony szálú dróttal erősíti az ostora szíját. Micsoda ember, mondta otthon Terka elégedetten, mikor ecetes ronggyal sziszegve borogatta csontos vállán, mellén a megkékült, fájdalmas hurkákat, istenem, jóatyám.

Végül azt találta ki Kocsis, hogy menjenek ki a tanyára, és úgy, mint először, a szénában. Eledelt pakoltak örömmel, italt, ha nem tudnák abbahagyni, de elkezdeni sem tudták. Szemét volt mindenütt, üres üvegek, mocsok, ürülék, bűz, feltépett ajtók, valahonnan egy férges kutya mászott elő, csipás szeméből szivárgott a könny, Kocsis arrébb rúgta, nehogy hozzáérjen. Margit pedig egy kis lágy, átlátszó valamit lelt a földön, olyan volt, mint egy gumikesztyű ujja. Egy léggömb, mondta meglepve, bele is fújt, aztán eldobta, lyukas volt, ragadt. Kint a beteg kutya vonított kínjában a szemerkélő esőben, menjünk, mondta később az öreg mogorván, ide járnak hágni ezek a kölykök. Vagy várjunk még? És mire?

• Kultúra