Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Az utca elején hajdanában egy fogadó állt, de ma már senki sem emlékszik azokra az időkre, a falusi tiszteletes, aki úgyszólván mindent tud a falu történetéről, azt állítja, hogy egy nagy szekérbeálló volt a mostani buszmegálló helyén, féleresszel, mögötte pedig a kocsma. Betyárok, zsiványok búvóhelye volt, rablók, betörők jártak erre, akárcsak ma, tenné hozzá, ha merné, arra célozva, hogy a helyére épült Misi presszó is egy erkölcsi fertő, és a tulajdonos, Tarcsai is megéri a pénzét. Az egykori épület többször leégett, aztán már nem is építették újjá, az is lehet, hogy kihaltak belőle vagy megölték őket, errefelé minden lehetséges. A romokat pedig lassan széthordta a nép. A nagy telket elvadult orgonabokrok nőtték be, később a buszmegállót is úgy nevezte el a Volán, hogy Orgonás megálló. A tisztelendő úr leletek hiányában merészen feltételez, azt állítja például, hogy a mi utcánk is úgy lett utca, hogy valaki kereste a kocsmát, de már nem találta, aztán ment tovább a sötétben a lova, ökre orra után, az útról letérve, a többi meg utána, mint a háborodott, utat vágtak, kész. Mert ez a fajta nép, meséli csüggedten a pap, a szesz után a Földről is lemenne.

Mikor megjelent a Vízmű egy szál erőgéppel, és egy fabódéval az utca elején, hogy itt most majd vizet fognak vezetni, mindenki úgy emlékszik, hogy Tarcsai már akkor benne volt a kopott faalkotmányban, mikor az még az autón állt. Mindenesetre akkor látták először, mikor kijött belőle, és elküldte a papot a büdös francba, de akkor már a gép húzott vagy húsz méter árkot és eltelt három nap. A pap kikérte magának, a gyerekek pedig nevettek. Inkább a gyerekekre vigyázna, mondta a tiszteletes felindult hangon. Szünidő volt, a fél faluból odasereglett egy csomó magára hagyott iskolás, később csak az utcabeliekből maradtak néhányan, a többiek elunták az egészet. Tarcsai nem sokat törődött az ott lézengő gyerekekkel, igaz, a felnőttekkel sem, a fiúknak csak annyit mondott a bódé előtt, hogy fiúk, aki ide beteszi a lábát, annak letépem a száját, mint egy farzsebet, világos? Na, hess innen.

A tiszteletes úr akkoriban mindennap megjelent itt, kihasználva, hogy árkot ásnak a vízvezetéknek végig az utca hosszában, a tiszteletes úr ugyanis mindenütt megjelent, ahol a föld alá mentek, házalapozásnál, pinceásásnál, de még szántáskor is ott csetlett-botlott a barázdákban leletek után kutatva. Közben szóba állt ezzel is, azzal is, az elején még istenes könyveket is hozott magával, bibliákat, ezzel azonban hamarosan felhagyott, egy napon ugyanis a markoló egy zsoltároskönyvet fordított ki a földből, épp olyat, amilyet az előző nap ajándékozott valakinek. Lehet, hogy az egyik gyerek ejtette el, gondolta idegesen, amikor megtisztogatta, nem, nem, hajtogatta később is, ez nem lehet. Aztán talált döglött tyúkot, lyukas lábast, krumplihéjat, mindenféle házi piszkot, és akkor jött rá, hogy a lakók beledobálnak mindent az árokba, túrnak rá egy kis földet, és annyi. Borzalom, mondta este, lefekvéskor, de másnap mégiscsak szólt Tarcsainak, akit mindenki mérnök úrnak szólított, pedig csak munkavezető volt. Mérnök úr, a lakók meg az árokba hordják a szemetet. Igen, kérdezte minden érdeklődés nélkül Tarcsai, aki szerette, ha mérnök úrnak szólítják, és mi a baj, ha szabad kérdeznem? A pap nem értette, de hát már ki van ásva! A nagy, fekete ember csak nézett rá: és? Áruló vagyok, gondolta a tiszteletes szégyenkezve, egy Júdás, de mozdult benne a dac is. Engem meg összeteremtett a múltkor, mondta remegő hangon, és megrendült a szája. Nem teremtettem én össze magát, mondta Tarcsai, csak annyit szóltam, hogy takarodjon innen a büdös francba, emlékszik? Emlékszem, mondta az idős ember. Na látja, mondta rá a férfi, most se tudok mást mondani magának.

Esztike, Kocsis bácsi lánya egy felhőtlen délután pillantotta meg először Tarcsait a pletykákból már ismert módon, és bele is szeretett, nála ez nem tartott sokáig. Látta ő már máskor is a testes, fekete, harminc körüli férfit, de nem is vette figyelembe, nem volt rajta semmi különös. Különben is akkor még Zsoltival járt, az autószerelő fiával, olyankor másokra szinte rá se nézett. Csakhogy Zsolti épp akkoriban javasolta neki, hogy most már aludjon otthon inkább, neki ebből elég volt. Esztike nem értette, hogy lehet ebből elege valakinek, ha egyszer munkanélküliek mindketten, ráérnek, de ha nem, hát nem. Igaz, Esztike néha az autószerelőnek is tett egy kis szívességet, ha a fia nem volt otthon, a felesége meg számítógéppel adót csalt a kis irodában, de ahhoz még csak le se kellett vetkőzni. Olyan is előfordult, hogy a segéden is megesett a szíve, ha már annyira akarta, nincs abban semmi. Miután az autószerelő ideges felesége kitiltotta a műhelyből, hirtelen sok szabadideje lett. El-elment a kertbe Dorogival, járt Vereslacinál, Pintérnél, Sudákkal nem jött össze, mert az apai nagyapja, Kocsis bácsi megelégelte a dolgot és azt mondta, na, lányom, elég volt. Szorítsd össze, mert innen ki nem mész egy darabig.

Kocsis bácsinak akkor már voltak elképzelései, mindenekelőtt megvonta a kimenőt a lánytól, egyesek szerint bezárta, azt is mesélik, hogy megkötötte egy tehénlánccal, ebből annyi igaz, hogy Esztikét hetekig nem lehetett látni az utcán, pedig sokan szerették volna. Kocsis bácsi nem ment messzire, csak a kert végébe, a kerítést szegélyező bokrok mögé, és figyelte az utcán a járókelőket, akik többnyire ugyanazok voltak, néhány rosszéletű, tekergő, iszákos, munkátlan ember, amit tudott róluk addig is. Ott volt viszont Tarcsai és a pap. Az öreget nem érdekelte, hogy a tiszteletes már vagy harminc éve nős, és lehet, hogy Tarcsai is az, úgy gondolta, ezeket a dolgokat mindig meg lehet oldani valahogy. Aztán egy este megmutatta a munkavezetőt a lányának, és azt mondta neki, induljál. A többi a te dolgod. A munkavezető, aki a kisdolgát végezte a bódé mögött, éppen Kocsisék kerítése tövében, nem is sejtette, hogy már minden eldőlt. Ha tudja, az se érdekelte volna, általában kevés dolog érdekelte a világból. Esztike viszont nemsokára frissen illatozva kisétált a buszmegállóba, hogy megnézze a menetrendet, jövetben pedig, csak úgy, belépett a bódéba, nem is köszönt, hanem azt mondta, hogy az apám azt üzeni magának, hogy ne a mi kertünk végébe járjon vécére. A férfi az ágyon ült és sört ivott. Nocsak, mondta később, maga ki a fene? Esztike elmondta. Azt is, hogy az ő apja tulajdonképpen a nagyapja, mert az apja, a nagyapja fia meghalt, a nagyapja meg azóta az anyjával él. Tarcsai gondolkozott egy darabig, aztán azt mondta, nem nagyon érti az egészet, de neki meg egy Zaporozsec autója volt, és azt szerette volna, ha ellopja valaki, a biztosító meg majd fizet, ezért kint hagyta az utcán. De mért nem ül le? Esztike megpróbálta még egyszer elmagyarázni az egészet, de Tarcsai továbbra is az autóról beszélt, hogy direkt nyitva hagyta az ajtaját egy ujjnyira, hogy lássák, sőt, utána még betett az utastérbe egy akkumulátort, mégse lopta el senki. Érti ezt maga? Esztike nem értette. Na látja, mondta Tarcsai, így vagyok én is a maga családjával, nem csukná be az ajtót? Akkor meleg lesz, mondta a lány. Le fogunk vetkőzni, mondta Tarcsai, akkor majd nem. És tényleg.

Esztike később megtudta, hogy Tarcsai nem sokat figurázik a szerelemben, és hogy még csak nem is munkavezető, hanem olyan őrféle, de ha már ott van, azt a kis papírmunkát is elvégzi. És hogy agglegény, albérletben lakott eddig Debrecenben, de erre az időre felmondta, úgyhogy tulajdonképpen itt is lakik a bódéban. Volt már csoportvezető is, de mindig mindenféle idétlen problémákkal zaklatták, így aztán lemondta az egészet. Esztike pedig azt mondta neki, hogy azt az autóügyet nem úgy kellett volna csinálni. Neki volt egy biztosítós ismerőse, akitől tudja, hogy az a biztos, ha az ember saját maga lopja el az autóját, és elássa, jó mélyen. Akkor már éjfél körül lehetett, Tarcsai egy picit kilökte az ajtót, hadd jöjjön egy kis levegő. Elásni, kérdezte aztán arányt, hát mekkora gödör kell annak? És hol? Esztike csak nevette, aztán elmesélte, hogy már nincs maradása otthon, mert a nagyapja állandóan zaklatja nemileg, és mert ő nem enged neki, bosszúból férjhez akarja adni a paphoz. Tarcsai azt mondta, hogy az nagy hiba lenne, majd ismét a Zaporozsecről mesélt valamit. Hajnaltájban együtt mentek ki vizelni a bódé mögé, akkor a lány elárulta a férfinak, hogy ilyen nagy gödröket házépítésnél szoktak ásni, és hogy Tarcsai nem is sejti, hány autó van bedolgozva az alapba, amiről nem tud senki, csak a tulaj, meg a biztosítós, esetleg egy rendőr, aki nem találja.

Tarcsai egy kissé már kábult volt a sörtől és attól a sok szeretettől, amit Esztikével műveltek, így aztán a többire csak homályosan emlékezett másnap. Hogy például ők ketten építenek ide egy házat, a telek megvan, az apjáé, és nyitnak egy szép kocsmát, és a Zaporozsecnek is biztos helye lesz, a biztosító meg fizet. Eldőlt minden. Az ajtó viszont nyitva maradt, ők egymás hegyen-hátán odabent, meztelenül, álomban. Az első ember, aki arra járt, behajtotta az ajtót. A következő kinyitotta. Aztán megint be. Aztán ki. Később szél támadt, és némi csődület, de elmúlt az is.

• Kultúra