Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

1968 forró tavaszán és nyarán minden meccsen kint voltam, ahova csak eljuthattam Pesten és Budán. Volt tévémeccs is: Szentmihályi iszonyú hibája, Solymosi Pixi bődületes öngólja és az egész csapat gyenge játéka miatt, bár a pesti győzelem után esélyesek voltunk a továbbjutásra, a magyar válogatott Moszkvában 3-0-ra kikapott, és kiesett az Európa-bajnokságból. Mindenki bundáról beszélt. Gyakorló tanárként órákat adtam egy csepeli általános iskolában. Itt nem sokkal később találkozóra hívták a Csepel egyetlen (tartalék) válogatottját, a gyors Kalmárt, aki általában Újpesten szokta egymaga megverni az akkor nagyon erős Újpesti Dózsát. (Moszkvában a kispadon ült.) A hetedik-nyolcadik osztályos gyerekek gúnyosan kiröhögték, amikor szemtanúként magyarázta, hogy semmiféle bunda nem volt. „Olyan Magyarországon lenne jó élni – gondoltam búsan hazafelé a csepeli HÉV-en –, ahol mondjuk 6-0-ra kapunk ki az oroszoktól, senki nem hiszi, hogy bunda volt a meccs…” Minden kívánságunk teljesül egyszer, csak akkor már semmi értelme…

Ma is fülemben van még az egyik kis pályán a meccs után még sokáig szóló híres Petula Clark-szám. Furcsa semmiségek maradnak meg az emlékezetben, a vereségek ízei és dallamai.

Koreai futballról először 1954-ben hallhattunk, amikor Puskásék játszadozva elpáholták őket. Tizenkét évvel később azonban talán minden idők legnagyobb futballmeglepetéseként az angliai világbajnokságon legyőzték és kiverték a nagy favorit olasz csapatot, sőt – tessék ellenőrizni, ha nehezen hihető – az olaszok kiverése után az Eusebio és Coluna vezérelte portugál válogatott ellen húsz perc alatt 3-0-ra vezettek, s a játékvezetőnek három tizenegyessel is meg kellett segítenie Portugáliát, hogy helyreálljon az európai világrend.

Hogyne rohantam volna hát ’68 augusztusában az újpesti stadionban megrendezett „baráti hadseregek tornájára”, ahol a világbíró – és Prágát épp megszállni készülő – szovjet hadsereget bizonyos, talán a CSZKA-ra épülő vegyes csapat képviselte (természetesen nem legjobb játékosaikkal), s ellenfélként a döntőben egy teljesen ismeretlen észak-koreai hadsereg-bajnok futott ki a gyepre. Mintha „Ariran” lett volna ennek a csapatnak a neve. De a szót csak akkor ismertem fel, mikor a koreai játékosok váratlanul himnuszként énekelték el, s velük énekelt néhány tucat itt élő koreai a nézőtéren. Ezt a dalt hallottam már. Néhány évig koreai gyerekekkel jártam iskolába. Mondanom sem kell, mikor a nyolc-tízezer néző ámulva látta, hogy az esélytelenebb koreai csapat csak egyféle stílust ismer, vagyis a védekezés nélküli, tízemberes támadást, vadul szurkolni kezdett nekik. A koreaiak bámulatos akrobatamutatványokat végeztek, rettenetes magasra ugrottak, s különösen szerették a levegőben tartani a labdát. Ők maguk is nagyrészt a levegőben tartózkodtak. Nálunk a lapos passzok álltak nagy becsben, de ezt most boldog mámorban elfeledtük. Leírhatatlan izgalomba lovalltuk magunkat. Néhány önkívületben leledző nézőnek sebtében megtanítottam az „Arirant”, és együtt énekeltük a koreaiakkal. Minden orosz megmozdulást hangosan pfujoltunk. „Menjetek Prágába, ott még jobban szeretnek titeket!” kiáltottam naiv haraggal, óvodásán nekivadult hátulgombolósként. A koreai játékosok szálltak, szökelltek a magasban, különös stílusukkal teljesen megzavarták a láthatóan képzettebb szovjet labdarúgókat. És az „Ariran” megnyerte az 1968-as hadseregtornát. Augusztus közepén járhattunk akkor.

Az észak-koreai futball helyét azóta átvette a dél-koreai. Akkori legjobb csatáruk már a tizenkét évvel ezelőtti vb idején is a nyugatnémet bajnokságban focizott, most is beférne oda néhányuk. Egymás után harmadik világbajnokságukon vesznek részt, s játékuk, akár a kissé hasonló stílusú arab csapatoké, Marokkóé, vagy Szaúd-Arábiáé, boldogító felüdülés a talpig vasba és fegyelembe öltözött európai ember-gépezetek egyhangú csikorgása és földrengést keltő dübörgése közben. Zsenijeik távollétében is becsülöm a holland, a német, sőt még a norvég robotembereket is, a konokul munkálkodó ír futball előtt kalaplevéve állok, de nézni az arab, a koreai és a mexikói futballistákat szeretem inkább. Amikor ezt a cikket írom, Korea a szuperesélyes németek ellen épp vesztésre áll. De mivel a spanyoloknak pár napja öt perc alatt bevarrtak két gyönyörű gólt, most sem teljesen esélytelenek. Védekezni továbbra sem tudnak, talán nem is akarnak. Támadni fognak hát, felidézik a futball játékos hőskorát.

Sajnos, nem az „Ariran” a hivatalos koreai himnusz. Se Dél-, se Észak-Koreában. De ha Germánia dölyföseit megleckéztetik, góljaiknál én azt a régi dalt dúdolom majd. S akkor is tapsolok nekik, ha szépen vesztenek. Védekezés nélkül.

• Kultúra