Skip to main content

Ariran

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Magánytudósítónk, Bikácsy Gergely jelenti a vb-ről


1968 forró tavaszán és nyarán minden meccsen kint voltam, ahova csak eljuthattam Pesten és Budán. Volt tévémeccs is: Szentmihályi iszonyú hibája, Solymosi Pixi bődületes öngólja és az egész csapat gyenge játéka miatt, bár a pesti győzelem után esélyesek voltunk a továbbjutásra, a magyar válogatott Moszkvában 3-0-ra kikapott, és kiesett az Európa-bajnokságból. Mindenki bundáról beszélt. Gyakorló tanárként órákat adtam egy csepeli általános iskolában. Itt nem sokkal később találkozóra hívták a Csepel egyetlen (tartalék) válogatottját, a gyors Kalmárt, aki általában Újpesten szokta egymaga megverni az akkor nagyon erős Újpesti Dózsát. (Moszkvában a kispadon ült.) A hetedik-nyolcadik osztályos gyerekek gúnyosan kiröhögték, amikor szemtanúként magyarázta, hogy semmiféle bunda nem volt. „Olyan Magyarországon lenne jó élni – gondoltam búsan hazafelé a csepeli HÉV-en –, ahol mondjuk 6-0-ra kapunk ki az oroszoktól, senki nem hiszi, hogy bunda volt a meccs…” Minden kívánságunk teljesül egyszer, csak akkor már semmi értelme…

Ma is fülemben van még az egyik kis pályán a meccs után még sokáig szóló híres Petula Clark-szám. Furcsa semmiségek maradnak meg az emlékezetben, a vereségek ízei és dallamai.

Koreai futballról először 1954-ben hallhattunk, amikor Puskásék játszadozva elpáholták őket. Tizenkét évvel később azonban talán minden idők legnagyobb futballmeglepetéseként az angliai világbajnokságon legyőzték és kiverték a nagy favorit olasz csapatot, sőt – tessék ellenőrizni, ha nehezen hihető – az olaszok kiverése után az Eusebio és Coluna vezérelte portugál válogatott ellen húsz perc alatt 3-0-ra vezettek, s a játékvezetőnek három tizenegyessel is meg kellett segítenie Portugáliát, hogy helyreálljon az európai világrend.

Hogyne rohantam volna hát ’68 augusztusában az újpesti stadionban megrendezett „baráti hadseregek tornájára”, ahol a világbíró – és Prágát épp megszállni készülő – szovjet hadsereget bizonyos, talán a CSZKA-ra épülő vegyes csapat képviselte (természetesen nem legjobb játékosaikkal), s ellenfélként a döntőben egy teljesen ismeretlen észak-koreai hadsereg-bajnok futott ki a gyepre. Mintha „Ariran” lett volna ennek a csapatnak a neve. De a szót csak akkor ismertem fel, mikor a koreai játékosok váratlanul himnuszként énekelték el, s velük énekelt néhány tucat itt élő koreai a nézőtéren. Ezt a dalt hallottam már. Néhány évig koreai gyerekekkel jártam iskolába. Mondanom sem kell, mikor a nyolc-tízezer néző ámulva látta, hogy az esélytelenebb koreai csapat csak egyféle stílust ismer, vagyis a védekezés nélküli, tízemberes támadást, vadul szurkolni kezdett nekik. A koreaiak bámulatos akrobatamutatványokat végeztek, rettenetes magasra ugrottak, s különösen szerették a levegőben tartani a labdát. Ők maguk is nagyrészt a levegőben tartózkodtak. Nálunk a lapos passzok álltak nagy becsben, de ezt most boldog mámorban elfeledtük. Leírhatatlan izgalomba lovalltuk magunkat. Néhány önkívületben leledző nézőnek sebtében megtanítottam az „Arirant”, és együtt énekeltük a koreaiakkal. Minden orosz megmozdulást hangosan pfujoltunk. „Menjetek Prágába, ott még jobban szeretnek titeket!” kiáltottam naiv haraggal, óvodásán nekivadult hátulgombolósként. A koreai játékosok szálltak, szökelltek a magasban, különös stílusukkal teljesen megzavarták a láthatóan képzettebb szovjet labdarúgókat. És az „Ariran” megnyerte az 1968-as hadseregtornát. Augusztus közepén járhattunk akkor.

Az észak-koreai futball helyét azóta átvette a dél-koreai. Akkori legjobb csatáruk már a tizenkét évvel ezelőtti vb idején is a nyugatnémet bajnokságban focizott, most is beférne oda néhányuk. Egymás után harmadik világbajnokságukon vesznek részt, s játékuk, akár a kissé hasonló stílusú arab csapatoké, Marokkóé, vagy Szaúd-Arábiáé, boldogító felüdülés a talpig vasba és fegyelembe öltözött európai ember-gépezetek egyhangú csikorgása és földrengést keltő dübörgése közben. Zsenijeik távollétében is becsülöm a holland, a német, sőt még a norvég robotembereket is, a konokul munkálkodó ír futball előtt kalaplevéve állok, de nézni az arab, a koreai és a mexikói futballistákat szeretem inkább. Amikor ezt a cikket írom, Korea a szuperesélyes németek ellen épp vesztésre áll. De mivel a spanyoloknak pár napja öt perc alatt bevarrtak két gyönyörű gólt, most sem teljesen esélytelenek. Védekezni továbbra sem tudnak, talán nem is akarnak. Támadni fognak hát, felidézik a futball játékos hőskorát.

Sajnos, nem az „Ariran” a hivatalos koreai himnusz. Se Dél-, se Észak-Koreában. De ha Germánia dölyföseit megleckéztetik, góljaiknál én azt a régi dalt dúdolom majd. S akkor is tapsolok nekik, ha szépen vesztenek. Védekezés nélkül.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon