Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Bak Imre festészete a nyolcvanas évek elején – három korábbi, egymástól világosan elkülöníthető periódus után – stilárisan és szellemileg tágasabbá, jegyeit és motívumait illetően gazdagabbá, egyszersmind könnyedebbé is vált, a szónak nem a frivolitásra rímelő hangulatával, inkább a szabadság „illatának” felsejlésével és megsejtetésével.

A képeket élesen kontúrozott formák garmadája özönlötte el, s ezek az elemek, jelek, jelvények, emblémák és emblematikusnak szánt, később, képről képre és évről évre haladva Bak Imre „személyes tulajdonaként” motívummá lett absztrakt, máskor kvázi absztrakt „figurák” a fedett, azonos intenzitású színmezőkön vagy éppen a hófehér, a végtelent vizionáló alapon az egyenrangú gondolati síkok rétegzettségét, a szellemnek a mellérendeltségen nyugvó megépítettségét jelenítették meg. A nyolcvanas évek posztmodern-értelmezésének tapasztalataiból, a Bak Imre által mintának vagy modellértékűnek tartott gondolatrendszerekből és az elődként tisztelt és vállalt mesterek életművéből válogatott és kiszálazott motívumok egyenértékűvé lettek az európai kultúra vizuális „nyomaival a toposzokkal, szimbólumokkal, allegóriákkal, melyek az idők kezdetei óta alapvetően határozták meg a képi gondolkodás kánonjait. A korábbi korszakból megőrzött kereszt, a labirintus vagy az alfa és ómega a szecesszió dekoratív-mértanias mustráival elsősorban Klimttől), a futurista design felszabadult és sarkos geometrizmusával (Balla és mindenekelőtt Depero nyomán), az idollá növekvő Kandinszkij késői korszakának szürrealisztikus, szerkesztett absztrakciójával, az Európai Iskola és az Elvont Művészek Csoportjának (főként Korniss és Losonczy) idiomatikus formaelemeivel, valamint a kortárs posztmodern építészet, a dekonstrukció előtti utolsó optimista állomás gátlástalan és eufórikus idézőtechnikájának citátum-törmelékeivel vegyülnek, vagyis képeznek elegyet, melyben a befoglaló formán belül minden azonos értékű.

Bak soha nem fedte vagy tagadta el módszerét, sőt mindannyiszor hangsúlyozta is – képei és írásai révén –, hogy festményeinek jelkavalkádja, a szuper-nagy-motívum-karnevál célzatos és rendszeres munka eredménye, s azt sem, hogy a jellé növő „mesterséges”, tehát idézet jellegű képzőművészeti és építészeti motívumok éppoly fontosak, mint az eredeti „naturális”, történeti jelek, szimbólumok, s hogy mindezek – tehát a „csináltak” és az „öröktől valók” – végeredményben egyenragúak a szemében. Kifejeződik mindez a traktálásban is: az elemek szabadon, mindenfajta hierarchiától mentesen, pontosabban tagadva az alá-fölérendeltség kötöttségét, lebegnek a képtérben, miközben Bak – furcsa és látens, de következetes „konzervativizmussal” – megőrizte a centrális kompozíció nyomát (talán a hagyományos rend vágyát?). A vásznakon ugyanis a korábbi korszakokból, a hatvanas–hetvenes évek hard edge, majd – jobb híján – „szemiotikusnak” nevezhető képeiről megmentett-átvett axonometrikus tömbök (melyek a nyolcvanas évek prizmáján, de meg ma is feltűnően emlékeztetnek épületsémákra, szögletesek, szinte bauhausosak a posztmoderniában) szervezik maguk köré és maguk közé a szétáramlani vágyó jeleket.

A kilencvenes évek elejére éppen ezek az építészeti formák, a ’68 körüli képekről származó gerenda vagy plasztikus sarokmotívumok lesznek ismét igen hangsúlyossá – abban az időben Bak szinte idiómaként használta őket – s szerepük „felértékelődésével”, kompozíciószervező erejük növekedésével párhuzamosan a sok apró jel megfogyatkozik; a képtér egyre tisztábbá válik, s a klasszikus-klasszicista szimmetrikus szerkesztésmód, ha nem is egy valóban új korszak indulását, de mindenesetre a pálya lényegi módosulását jelzi. Egyrészt a régi motívumok átértékelése révén (mondjuk úgy: átstilizálásával), másrészt a szigorú, centrális komponálással, mely jócskán felerősíti a térillúzió hatását. S igaz ez fordítva is: a forszírozott-hangsúlyozott középpont konceptualitása maga is megerősödik az illuzionisztikus perspektíva révén. Újra megjelenik a sorozat-elv is egy sajátos „pszeudo”-szerialitás burkában: ha mozgást vagy módosulást nem is tartalmaznak a képtáblák abban a formában, amint azt a hetvenes években tapasztaltuk, az egység, kettősség és hármasság spirituális értéke és érvénye, szimbolikája igen fontossá lesz. Kivilágosodnak a színek is, az értékek kiegyenlítődése, a pasztelles, de mégis valami fanyarságot megőrző színharmónia öntudatos és szinte teljes nyugalmat sugároz.

Mintahogy – azt hiszem – a ’93–94-ben készült képeknek éppen ez a lényegük. Bak Imrének a nyolcvanas évek második felében megteremtett absztrakt allegorizmusa egyfajta kettősségen épült fel és kapott tartalmat: Bak a megtalálás és megcsinálás eufóriáját a művészet-mint-teremtés, a művészet-mint-mítosz, a mítosz-mint-forma gondolati sémájára terítette rá, vagy mondjuk másként, a posztmodernbe oltott posztkonceptualizmust díszítette fel a felszabadultság vágyával. A vágy mára kielégült, nyugalommá és biztonsággá szilárdult, ha másutt nem is, de legalább belül, a tudat, az Én síkján.

Bak Imre új képei a Fővárosi Képtárban (május 27.–július 3.) és a Műcsarnokban (június 23.–július 10.) láthatók.

• Kultúra