Skip to main content

A mi utcánk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
19. Hőség


Nagy Jenő nem sokkal a nagy eső után az MDF helyi szervezetétől egy pompás tolószéket kapott ajándékba. Az átadáson nem jelent meg senki, Dorogival küldték, aki aztán sokáig nem tudott mit kezdeni vele, mert Nagy Jenő kijelentette, hogy neki ugyan nem kell, ne is vegye le a szekérről, köszöni szépen. Nem és nem. Dorogi nem sietett visszavinni, és ez lett a veszte, mert másnap már üzentek, vigye vissza, Nagy Jenő karhatalmista volt, úgy sebesült meg, és örüljön, ha nem állítják bíróság elé, nemhogy tolószék. A dac indulatokat szül, ha Nagy Jenő szó nélkül elfogadja az elmés szerkezetet, és egyszerűen otthagyja az utcán, két perc múlva ellopják, és mindenki megnyugszik. Ő viszont nyeregben érezte magát, Sárika betolta a biciklin a Községházba, ahol értelmesen előadta, az élete során körülbelül századszor, sebesülése történetét: azt se tudja, hol, valami nagy kavarodásban megbotlott, és legurult egy lépcsőn, közben a fegyvere elsült, miáltal a saját hasát, gerincét találat érte a saját fegyverétől, akkor most mi van? Na, ezt kérdezte az illetékes is a telefonban, ott előtte vagy tucatnyi helyről, közben papírokkal legyezte magát. Később sóhajtott, és azt mondta, tudja mit? Vigye azt a tolószéket, ahová akarja, és tagadja le, hogy megsebesült, mert ez olyan bonyolult, hogy bele lehet háborodni.

Nagy Jenő azonban, ha már ott volt, kifejtette, hogy a tolószék különben is használt, az öreg Koda pusztult ki belőle, és egyáltalán mire fel ad neki az MDF tolószéket? Tud ő menni, csak lassabban, nagyobb hely kell neki a lépéshez, ő nem szerencsétlen, sőt szerencsés, mert így találkozhattak a kórházban Sárikával, akit anélkül soha nem ismerhetett volna meg. Úgy jó tehát minden, ahogy van. De ha már mindenképpen adnak, akkor adjanak kettőt, Sárikának is egyet, neki is fáj a lába. És mi van, ha elromlik? Még ilyet! Ezt már Doroginak magyarázta kint az utcán, mert közben kitessékelték az irodából. Na, mi lesz akkor, kérdezte Dorogi, kell vagy nem kell? Nem kell, mondta Sárika büszkén, és felsegítette Jenőt a bicikli vázára, induljunk, édes. És én mit csináljak ezzel a székkel, kérdezte Dorogi fent az irodában, ennek nem kell! Vigye csak ki nekik, mondta az illető, kezdetben mindenki idegenkedik tőle. És ha be sem enged, hová tegyem? Na! Ezt már a lovának mondta később, az utcán, az pedig vadul megindult a Misi presszó felé.

Nem tudom ezt az állatot leszoktatni az italról, mondta a nagydarab, piros arcú ember, mikor odaértek a helyszínre, melyiket, kérdezte Misi, a tulaj, vagyunk itt egypáran, ha begyűlünk. Dorogi haza akarta vinni ezt a bénaszéket, csakhogy a ló már irányban állt, most minek forogjon? És itt legalább lehet találkozni olyanokkal, akikkel megoszthatja az ember a gondjait. Mert gondok azok vannak. Neki például ez a tolószék, Misinek meg más. A múltkor bekapta az üveget is, folytatta Dorogi ott, ahol abbahagyta, annyira ihatnék volt, és még nem jött ki belőle. Pedig az betétes, mondta Misi kedvetlenül, mert még korán volt, a kocsma is üres, és sört kell felhordani a pincéből. Soha nem értette, hogy miért nem lehet azt ott, a helyszínen meginni, ő már próbálta jó párszor, és sikerült. Ahogy elnézte, a fiúknak is mindegy lett volna, sőt, van abban valami megnyugtató, ha az embert egy halom ital veszi körül. Olyan az, mint a család melege, helyeselt Sudák ábrándos arccal, mert ő is próbálta már, mikor tévedésből Vereslaci hált a nejével, őt meg a pincébe, a ládák közé zárták.

A mi utcánk egy domb délre néző lejtőjén nyúlik végig, egész nap veri a hőség, szárít, szikkaszt mindent a meleg, a kutakban alig van víz, apró kertek senyvednek a házak előtt, néha napokig meg se moccan a levegő, máskor eszelős forgószél kavar sivatagi port az ember szemébe, szájába, bőrébe. Meg lehet itt dögleni, mondta a sovány Papp Terka, aki Hesz Jancsi anyósa is egyben, és köpött egyet. Nem szokott ő kocsmába járni, csak most benézett, Dorogit kereste. Szerencséje volt. Mit akar maga éntőlem, kérdezte egy feles múlva az asszonytól, vigyem ki a temetőbe? A görbe, sovány asszonyon könnyű otthonka lógott, pulóver, a lábán gumicsizma, most csak mosolygott, és azt mondta, inkább négyszemközt. Dorogi kért még egy felest. Iszik valamit, kérdezte. Dehogy, pironkodott Terka, esetleg majd a magáéból egy kortyot. Abból nem, az a lovamé, az meg nem iszik senki után.

Dorogi a Polgármesteri Hivatalnak is szolgált, ha volt valami fuvar, mint most ez a szék, ő hordta ki a nyugdíjasoknak a tüzelőt, nyáron a halottakat a temetőbe, mert a halottaskocsi olyankor dinnyézett Aradványban. Na, mi a bánat, kérdezte Terkát odakint. Terka nem is tudta, hogy fejezze ki magát, hosszúra is sikeredett nagyon, a lényege az volt, hogy neki kellene az a tolószék. Sárikáéknak úgyse kell, neki jó lenne. Aztán mire, kérdezte Dorogi, hát tud maga járni. Igen, de meddig? Ha leesik a lábáról, senkire sem számíthat, a vejével is úgy vannak, a lányával is, hogy már alig mer hazamenni. Még a piacra is járhatna vele. Mondta volna még sokáig, de Hesz Jancsi épp feléjük tartott kék munkaruhában. Ó, sóhajtott Papp Terka, ne szóljon már ennek az állatnak, majd visszatérünk rá, megfizetek én magának, tette hozzá, és mosolyogva ellejtett a buszmegálló felé. Dorogi nyitva felejtett szájjal bámult utána. Nem is az, hogy kellene neki a tolószék, hanem hogy fizetni akar, az ugyanis még nem fordult elő, még az sem, hogy a szájára vette volna, és nem szakadt le az ég.

A tolószéket Hesz Jancsi is megnézte, sőt Misi is kijött, le is vették a szekérről, aztán lassan beindult minden, jött Béres is, azt mondta, látni se bírja, ült benne eleget a kórházban, mikor a hasnyálat kivették belőle, de az asszonynak jó lenne, ha kivágnák az alját, és egy vedret tennének alá. Eladó? Aztán jött Mérő Lajos, Vereslaci, és lassan kitört a láz. Vereslaci mindenhez ért, röviden elmagyarázta a tolószék működését, összecsukható, mondta, de nem engedték, hogy megmutassa. Hátul két nagy kerék, elöl a két kicsi, tudjátok, így könnyebb tolni, mert olyan, mintha mindig lejtőn menne lefelé. Na, eredj már, mondták a többiek, akkor el sem lehetne engedni, és az összes ápoló egész nap a betegeket kergetné az udvaron egy nagy lepkefogóval! Nem úgy, próbálkozott volna a Veres fiú, de nem volt több dobása. Hesz Jancsi azt magyarázta, hogy motort is lehetne rá szerelni, legjobb a dízel, izzítós, ami télen is indul. A karosszériát meg lehetne erősíteni, vázat, ilyesmit, még tán rendszámot is adnának rá. Két óra sem múlt el, és már mindenkinek kellett volna a tolószék, és úgyszólván mindenki be volt rúgva.

Hogy kinek az ötlete volt, később már nem lehetett kideríteni, de Dorogi rálett, hogy vigyék ki a tolószéket az utcára, fogják elé a Palkót, és csapjanak egy kört. Esztike a pultnál már úgyis sokallta a felhajtást a szék körül, pedig akkor Sudák még ott sem volt. Sudáknak nem volt mostanában hitele, mert legutóbb vonakodva fizetett, azt állította, hogy Esztike többet ír, mint amennyit ő iszik. Ez nem volt igaz, Esztike ugyanis nem írt semmit, vonalakat húzott, csak ő tudta, hová. Sudák akkor csapódott hozzájuk, mikor elhúztak a háza előtt, és azonnal meglátta a pillanat nagyszerűségét, berontott a házba, megitta a maradék liternyi bort, és adott egy pofont Katókának, aki ebben meg akarta akadályozni. Uraim, mondta, mikor kiment hozzájuk, nagyszerű! És meghajolt. Később kiderült, neki is kellene a tolószék, de akkor már a boltnál jártak, a bátrabbak itt is begyűrtek egy felest, az asszonyokat pedig megnyugtatták, csak bejáratják a szerkezetet, így nem lehet használni. Sarkadi nénit is kihívták, nézze meg, de Piroska néni azt mondta, elment maguknak az eszük, Pistám, hát mire való ez? Van, aki rászorulna, maguk meg itt hülyéskednek vele! Meg ne verje az isten magukat ezért!

Piroska néni néha olyanokat tud mondani, amivel az élettől is elveszi az ember kedvét, de legalábbis csend lesz utána. Na, akkor elég, mondta Dorogi, mikor az elmúlt. Gyerünk vissza. Aztán Vida Sanyiék előtt megrántotta a gyeplőt, állj! Mi van, kérdezte Hesz Jancsi, Dorogi azt mondta, semmi, ki jön be? Én nem, mondta Jancsi, de ment Béres, Mérő Lajos is, Vereslaci is. Úgy tessék elképzelni, magyarázta később Hesz Jancsi Piroska néninek, hogy akkor már a fél utcának kellett volna a tolószék, főleg az öregeknek, Harap Sanyi sírt, ígértek pénzt, Kiss néni egy kotlóalja csirkét, Pintér bármelyik hordó bort, pálinkát, de akkorra már kihozták azt a szerencsétlent, hogy visszük a Misibe. A Vida bácsi fiát, aki tüdőbajos. Rákos az, mondta Piroska néni. Hát az olyan, mint Jézus, mikor a keresztről levették, de már nem féltünk tőle, emeltük, tettük-vettük. Fogtuk a kezét, ki ne essen, egyszer fordult ki csak. Mentünk lassan a lóval a Misi felé, mutattuk neki, ott a megálló, amarra a temető, itt ez lakik, ott az, de az csak a lovat nézte, pedig már évek óta ki nem jött a lakásból. Mikor a ló elfingotta magát, már elnézést, nevetett, Dorogi meg azt mondja, halljátok, most indult be az injektor. Az apja ott sírt hátul, mi meg a szánkat harapdáltuk.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon