Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Mielőtt Széchy Bea elment volna az országból (1986-ban), varrott-festett, többrétegű papírmunkákat készített, melyek többnyire dobozolva, dobozba zárva (mint az óra közhelyes-lírai költői képe) rögzítettek jeleneteket, csoport-fotográfia parafrázisokat; emlékeket, történeteket, nosztalgikus pillanatokat fanyaran, ironikusan, egyszersmind nagyon józan módon. E képek érzékenyek voltak, jelentésteliek, s a narrativitást, az irodalmiságot-irodalmiasságot igen finoman kezelték. Nem csusszantak át a történetmondás, az anekdota lapályára, megőrizték érzéki és szellemes vizualitásukat még akkor is, ha az ábrázolt szituáció esetleg mesére is csábított volna. Távozta óta első jelentősebb kiállításán Széchy most sem esik a mondás csapdájába, ám az tagadhatatlan, hogy új munkái beszédesebbek, mint a régiek, pontosabban valami szomorú lamentáció érződik rajtuk, a kibeszélés iránti vágy, a szó édessége utáni sóvárgás.

Meg persze ismét vagy még mindig az idővel való foglalatosság, bíbelődés – talán automatizmussá, talán mániává lett – szokása, a múlt sodorgatása, az órák, évek múlásának, távolságának fájdalmas méricskélése. A tárlat – hangsúlyosan és jelentést sugallóan – a kirakatba helyezett önéletrajzzal „vezeti be” önmagát: befőttes üvegek tucatjaiban Széchy Beához szóló levelek pihennek, alig is olvashatóan, de félreérthetetlenül dokumentálva itt-nem-létét, elmentét, távoztát, mondjuk ki, azt, amire valószínűleg vágyik: tételezett, egyszersmind sokak számára valóságos hiányát. A „befőzött”, bezárt, üvegezett levelek – mint régen a dobozok – a múlttá vált jelent tartják magukban, emlékké szépítve és esztétizálva az öntörténetet, és persze elő is tárják, meg is mutatják, el is mesélik, fogyaszthatóvá is teszik, majdnem. Épp olyanok, mint az átlag humán értelmiségi lakások ablakközeiben, könyvespolcain, stelázsiain, komódjain, almáriumi márványlapjain sorakozó, kagylókkal-lomokkal töltött patika-edények, dunsztos-üvegek, melyeket mindig csak a nők töltenek fel és őriznek meg még akkor is, azon túl is, amikor és ha már a mindent belepő por hályogossá tette a tartók falát, ha már minden szürke és kiszálazhatatlan. Úgy állnak ezek sorba és egymáson, mint valami szomorú, a spájz és a wunderkammer keresztezéséből származó mutáns-gúla az érzékek és emlékek cirkuszában: az exhibicionizmus és a zárkózás, a kitárulni vágyás és a szégyenlős bujdoklás kettősségét alig viselve.

Kint – bent a kiállítás címe; a dunsztolt levelek valószínűleg – mert kint vannak a kirakatban, de meg bent feszengenek az üvegekben – egyszerre jelenítik meg a topográfiai és érzelmi kettősséget. A falakon – tehát tényleg bent – látható művek viszont már nem ennyire „dialektikusak”, inkább a külsővé tett, eltávolított idea-világról beszélnek, s ily módon, ilyen értelemben feltétlenül művek, műtárgyak, nem pedig az életrajz, a magánmitológia átesztétizált vizuális morzsái.

Viaszba-festékbe merevített, szét- és összehajtogatott lapú könyvek sorjáznak a falakon, elszobrosodott, domborművé változott szövegkonzervek, melyek az üvegbe zárt írásokkal ellentétben jelentésüket egészen elveszítették. Nem transzparens fal őrzi őket, hanem szinte teljesen átlátszatlan, de meg ha olvashatóak is lennének, annak sem lenne sok értelme, hiszen a Széchy válogatta opuszoknak sem hozzá igazán – egy-két, még gyerekkorából, a szülői könyvtárból származó kötet kivételével – nincs köze, sem a könyveknek egymáshoz, mert nem adnak ki önálló, belső, megfogalmazható történetet egymás mellettiségük, összeválogatottságuk révén. Inkább a véletlen dolgozott itt, a hozzáférés esetlegessége. Széchy Bea szándéka és eljárása alapvetően különbözik például Lakner Lászlóétól (könyvtárgyainak nagy válogatását láthattuk tavasszal a Goethe Intézetben), aki számára a jelentés és a jelentett, a csinálás és a csinált, a történés és a történet a konceptuális pszeudokönyvek révén egészen más dimenzióban nyilatkozik meg.

Széchy kezén a könyvek objektekké lettek, szoborrá tehát, mint mondtuk, s megformáltságukon túli jelentést csak eredetük, a könyv-mint-szimbólum, a könyv-mint-metafora ad, a dolog inkább arról szól tehát, mivé lesz valami, nem pedig a metamorfózis processzusáról, a kezdő és végpont közötti útról. Olyasmi ez, mint annak a francia könyvlaphajtogató nőnek, Brig Laugiernak az esete, akiről januárban Forgács András írt lelkesen a Balkonban. Madame Laugier végül is háromdimenziós ornamenssé „képezi át” a könyveket, dekoratívvá hajtogatva a lapokat s híressé téve magát országszerte, szelíd és látványos eredményt szülő agresszivitásával. Széchy Bea is hasonlóképpen jár el a könyvoldalakkal: mintává rétegeli azokat, majd viasszal és festékkel „vakítja” meg az írást (Laugier idáig nem megy el), hogy csak valami sejtelmes, szürke „écriture” maradjon, szövegimitáció, utalás ideára és gondolatra, de éppen csak a vízió szintjén, jelentésektől már teljesen megfosztva. A tárgyak végül is szépek – ha ennek a szónak van még valami értelme –, de végzetesen kicsik (épp akkorák, mint a könyvek, vagyis önmaguk, vagyis dimenzióváltás még sincs, csak a tautológia árnyéka), s kicsiségük, „azonosságuk” által megnyilatkozik az igazi baj: iparművészivé, gadzsetté, ajándékká lesznek, falravalóvá válnak. Mert szoborként olyanok, mint valami posztmodern ornamenstöredék, konceptként pedig hallgatnak.

• Kultúra