Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ebben az utcában mindenki tud mindent, sőt, még annál is többet, csak a papról nem tudják, hogy mi baja lehet. A tiszteletes úr nem lakik az utcában, de a jelenléte egyre gyakoribb, barátságos nép lakik errefelé, és az a szerencséje, hogy a Trabanttal jön, mert ha gyalog járna, nem úszná meg az utca végéig józanon. Végső Márton tiszteletes szerint olyanok itt az emberek, mint a cigányok, mely megjegyzése egy nemhivatalos beszélgetésen hangzott el a Misi presszó előtt, mikor a Vida fiút temették, és meg kellett állni a halottszállító szekérnek a kocsmánál, mert ott mindig meg szoktak állni. A pap ideges volt, hogy most azért nem kellene, kegyeletről beszélt, szülői fájdalomról, illetlenségről. Aztán kiszaladt a száján az, ami. Az emberek közben fogyasztottak, és máshol ezért megpofozták volna, itt viszont nem törődtek vele, elvégre lehet, hogy igaza van. Van itt mindenkiben egy vágás, mondta Dorogi, tán még magában is, és akkor?

A pap néha erre fordul a Trabantjával, beszélget az emberekkel, azt szeretné elérni, hogy ültessenek fákat az udvarra, utcára, olvassák a Bibliát, és járjanak templomba. Ismerik, sok időt töltött itt annak idején, mikor a vizet hozták, és a fásításba is belemennének, pedig van már kettő is az utcában, de a Bibliával nemigen boldogulnak. Apró a betű benne, kiabálta Béres szomszéd, ő mindent megpróbált, de hiába, ha nem tud olvasni. Templomba pedig amiatt nem járhattak, mert a legtöbbnek nem volt ruhája. Sok időbe telt, míg a pap előtt ez megvilágosodott, mert meg kellett várni, míg Béres annyira kijózanodik, hogy ezt megfogalmazza. Béres szomszéd mindenről őszintén szokott beszélni, és hangosan. És miben menjünk, püspök úr, kérdezte a tiszteletestül, ebben a gumicsizmában? Hát nincs itt ruhája senkinek, csak ami rajta van, hát hogy néznénk ott ki a többi között? Azt mondja, hogy itt nincs ünneplőruhájuk az embereknek, kérdezte a pap megütközve. És honnan lenne, tessék mondani? Akinek volt, eladta, mihelyst megszorult, én is, más is. Csak nem mondják.

Na, ezzel nem is lehet dicsekedni, gondolta a tiszteletes, és szomorúság járta át, istenem, gondolta, mikor lesz már rend és igazság ebben a világban? Mert itt az emberek nemcsak a jobb ruhájukat, hanem a bútort is eladogatják apránként, ahogy azt később tapasztalta, és mindent, ami eladható. Ezzel szemben állt viszont az a számára felfoghatatlan mennyiségű szesz, amit némelyek elfogyasztottak a Misi presszóban, házaknál, a boltban és egyáltalán úton-útfélen, arra van pénz? A magyarázatot erre is Béres adta meg kissé körülményesen, mert akkor már nehezére esett az összetett szájmozgás, és amiből a pap már otthon vont mérleget. Béres azt magyarázta, hogy berúgni tényleg sok pénz, de ha vigyáz az ember, hogy ne józanodjon ki egy percre sem, akkor úgyszólván csak szinten kell tartani magát, és ahhoz már nem kell sok, egy-két sör, két-három féldeci is elég. Csak este kell egy kis erősítés, hogy el tudjon aludni. És aztán? Ha itt egyszer mindenki kijózanodna, maga nem győzne temetni bennünket. Fogadjunk. Menne mind neki a vonatnak, kötélnek, ugrálna a kútba. Nagy itt a keserűség, tette hozzá egy vigyorral, mert a szája váratlanul úgy kanyarodott.

A tiszteletes korábban a falu őskorát kutatva gödrökben, barázdákban vájkált, mostanában viszont egyre kevésbé érdeklik a csontok, régi tárgyak, amikre amúgy sem talált eddig, sokkal inkább a jelen az, ami fogva tartja. De nagyon. Néha megáll a Misi presszónál, aztán lassan továbbhajt az utcán, mint aki keres valamit. Ezt aztán végképp nem érti senki. Mert az rendben van, hogy Rózsikához jönne, és úgy szeretné, hogy ne lássa senki, de minek ez a nagy felhajtás? Ezt úgy szokták csinálni, hogy az ember a Misiben legyűr valamit, le is kíséri, aztán Sarkadi néninél még felmérgeli magát kétszer három deci direkttermő otellóval, addigra besötétedik kint is, bent is és indulás. Van, aki az ajtóból még visszafordul egy pohárra, aztán ott is marad, mert nehéz az élet. Pedig Rózsikának nem kell udvarolni, mindenki tiszta lappal indul, és saját lábán távozik. Csakhogy a tiszteletes úr beleszeretett Rózsikába, és ez azért nem fordul elő mindennap.

Rózsika a városba jár dolgozni, takarít a vasútállomás összes helyiségében, a padlástól a pincéig, pedig nincs alkalmazásban, a többiek dobják össze neki havonta a hatezer forintot, ő pedig úgyszólván egyedül végigsikál mindent. A többi – négy hadházi asszony – ezalatt puszta időtöltésből anyagot mozgat, ha leraknak egy táskát, bőröndöt, azt a partvissal hamar odébbtolják a gazdájától, majd még arrébb, aztán elviszik valahová, mert útban van. De eltűnik néha egy bámész kisgyerek is, aki később talányos módon megkerül, csak valami mindig hiányzik róla, a szája meg tele van kristálycukorral, hogy ne tudjon sírni, de ki törődik azzal olyankor? Ők hozzák vissza, még lihegnek is, a négy derék takarítóasszony, azt a pár forintot szabódva elfogadják, viszont náluk mindig van helyjegy. Rózsikát ezek a dolgok nem érdeklik, délután a férfivécében fejezi be a munkát, aztán keresztbeállít egy partvist az ajtóban, amin csak a beavatottak léphetnek át. Ezek között mindenféle ember van, Rózsika csak otthon válogat. Este megfürdik, alaposan fogat mos, átöltözik és hazamegy. Két-három ezret keres ott lent, ünnepnapokon többet. A tiszteletest nem nagyon kedveli, mert az például nem dohányzik, az ilyet errefelé hidegszájúnak mondják az asszonyok, és amúgy is olyan formátlan, mint a tészta, nem csúnya pedig, nem is hasas, csak hát olyan más. Mikor a férfi azt mondta, hogy feleségül akarja venni, megsimogatta az arcát, és megkérte, hogy akkor ne jöjjön többé.

Végső Márton tiszteletes úrnak nincs szerencséje a szerelemmel, és ez nem is lenne baj, de Rózsikával sincs szerencséje, pedig Dezső, Rózsika nagyfia, már az első együttlét után viharosan ölelgette, és azt kiabálta, apám, nedves csókokkal illetve a férfi arcát. A fiún a pap szürkéskék melegítője volt, a papon szinte semmi, ennek ellenére nem kimondottan ilyen csókokra vágyott, és határozottan visszakérte a ruháját. Dezső könnyezve intett nemet, a felindulástól nem tudott még beszélni, később azt mondta, úgyis meleg van, a kocsiban meg nem látják, hajnalban még senki nincs az utcán, ő pedig haza fogja kísérni. Nem is látták sokan, csak Mérő Lajos, Sudák, aztán Béres szomszéd, Hesz Jancsi háttal állt, valamennyien Sarkadi néni házi bormérése előtt ácsorogtak, és nem bírtak szólni semmit. Béres később azt mondta, hogy nyithatná már ez a drága Sarkadi néni azt a szájbalökött ajtót, mert ha így megy tovább, cifra bajok lesznek. Ő például az éjjel szerb csapatokkal álmodott, a Misi presszóban itták a pancsolt pálinkát hitelbe. Az előbb meg mintha egy péeszhá ment volna itt, és a Dezső fiú volt benne a pap, egyébként mostanában már nappal is álmodik, azért van csak a fél pofája megborotválva. A többiek hümmögtek, Hesz Jancsi azt mondta, képzelődsz te, szomszéd, és ilyenkor vagy többet, vagy kevesebbet kell inni, éppen azért vagyunk itt. Hesz Jancsi könnyen beszélt, ő nem látott semmit, a többiek viszont hallgattak, pedig Sudák is látta a járművet, de szerinte nem ült benne senki. Na, akkor most ezt mondja el ezeknek?

A lelkészház a templomhoz épült, és abban a hajnali órában kihaltnak látszott, a tiszteletes megállt, aztán megkérte a fiút, hogy most már vegye el a karját a nyakáról. Dezső lelkesen magához ölelte, és a fülébe kiabált, hogy pap bácsi, mikor anyámat a nevére íratja, maga lesz az apám, én meg egy fehér farmerben szeretnék lenni. Később mégis kiszálltak valahogy, tényleg nem volt még senki az utcán, csak özvegy Hüséné állt az ajtóban, előtte egy halom gyújtós a földön, mert elejtette, és a szája is tátva maradt, mint a fogászaton. Amit látott, attól le kellett volna ülnie, de nem volt hová: a tiszteletes ruhájában egy cigányfiú ölelgeti a papot, akin viszont nincs szinte semmi. Hajnalban. A fiam, mondta később hűvösen a tiszteletes, és beügetett a lakásba, hogy vegyen magára valamit. Özvegy Hüséné negyvenöt éves, ebből nyolc éve teljesít szolgálatot a lelkészházban mindenesként, és most úgy érezte, becsapták. Hogyhogy a fia, kérdezte később a férfitól, erről nem volt szó! Magának engem lett volna kötelessége feleségül venni! Már gyerekünk is lehetne, tette hozzá. Ki az a nő? Hüsénének a gerincbaja miatt egy kis púp volt a hátán, most felrántotta a vállát, mintha le akarna csúszni, aztán az jutott eszébe, hogy az Atya ugyan véle van, de ez most kevés. A pap közben az ablaknál ácsorgott, és még mindig alig tudott magáról, zsongott a feje, tán még láza is van, gondolta örömmel, hát ilyen ez? Aztán felsegítette a csupasz Hüsénét a kanapéról, és a kezébe adta a ruháját. Mi baja, kérdezte tőle részvéttel. Hüséné kombinéban állt ott, úgy vélte, a többi a férfi dolga. Csak nem ezé. Én megyek, mondta aztán, mindent értek már azzal a fiúval. Szégyellje magát! A pap viszont nem értett semmit, de arra kérte, hogy ha megy, csukja be az ajtót. Kulccsal.

Tessék, kérdezte később, nem mondtam semmit, sikoltott Hüséné, aztán sírva kibillegett az ajtón a mindenségbe.

Ennek lassan egy hónapja, közben meghalt a Vida fiú, ősz lett, a pap meg néha itt csámborog, más semmi.

• Kultúra