Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Van, aki álmában repül, zuhan, a másikat üldözik és hiába menekülne, lépni sem tud, Mérő Lajos kiabálást hall álmában, és arra ébred, hogy ő kiabál. Hogy van ez? Ez a mértéktelen nemi élet hiánya, mondta neki azonnal Dorogi a Misi presszóban, ahol esős időben összegyűl a szokott társaság, valamint akkor, ha nem esik. A kis helyiségben három asztal van, az egyiknél kártyáznak, a másikat Misi, a tulaj megrakja sörrel, aztán leül ő is a kártyásokhoz. Dorogi nem ül le soha, Mérő Lajos majd le fog ülni a harmadik asztalhoz, de ahhoz még inni kell, addig csak jön-megy, hallgatja ezt a sok baromságot. Dorogi még kifejti, hogy Lajosnak az a baja, hogy gusztustalan, mondjuk meg úgy, ahogy van, ő például mellé nem feküdne, nincs az a pénz. Lajos erre sem mond semmit, csak mosolyog, régi szöveg, kifelé néz a nyitott ajtón és néha kortyol a söréből. Dorogi csak rövidet iszik, később kér majd egy üveg sört a lovának. Addig még elmondja, hogy Hesz Jancsinak szóljon, ha problémája van, de Hesz Jancsi most kártyázik, nem ér rá, majd szakítunk rá időt, Lajos, szól oda a mokány, fekete, kopaszodó kis embernek, addig vetkőzz le derékig. Fentről, teszi hozzá. Később papírt kér Esztikétől, és ceruzát, valamint három sört, és kiszámolják, hogy Mérő Lajos hatezer-háromszáznegyven órája nem kufircolt. Dorogi ellenőrzi, annyi. Ebből már lehetne nyitni egy spermabankot, jegyzi meg Misi, a tulaj. Lajos még mindig mosolyog, egyáltalán nem zavarja, hogy mindenki vele foglalkozik. Reggel megiszik két nyers tojást, majd a tükör előtt felteszi a fapofát egész napra. Kiveszi a fogát, megfésülködik, majd keresi a fél protézist úgy húsz percig, visszateszi és fogat mos. Na, azt nem mindig.

A felesége ezt is utálta, amíg itt volt, mindig ő találta meg, és soha nem hagyta ki, hogy megkérdezze, mi a kurva életnek veszed ki fésülködéshez? És mi a kurva életnek fésülködöl? Azt a pár szálat? Mérő Lajos akkor is csak mosolygott, aztán berakta a tükör előtt a műfogat, és hozzálátott fogat mosni. A felesége szerint ezzel is csak őt akarta idegileg kicsinálni, hát mért nem előtte mossa a fogát, mikor még kint van? Ezt Lajos se tudta, de egyszer véletlenül így csinálta, mire Ibolya, a felesége kiborult, ő meg csak nevette, aztán úgy gondolta, előbb-utóbb Ibolyát is megnevetteti ezzel a dologgal, ezért mindig úgy csinálta, ha látta a felesége, később meg már akkor is, ha nem. Ibolyának, sajnos, nem volt humorérzéke, pedig ő mindent elkövetett, hogy jókedve legyen. Persze tudta ő, hogy honnan fúj a szél, Ibolyának már volt valakije. Tudta, mert megszagolta ott, ahol csalják az embert, és megérezte rajta a másik szagát.

Lajos a Műszergyárban volt karbantartó, a festőknél dolgozott mindenesként, aztán lassan megtanulta a szakmából, amit lehetett, már úgy kezelték, mint szobafestőt, fő-fő munkákat is bíztak rá, még az igazgató irodáját is ő festette almazöldre. Munka közben eszébe jutott valami, rajzolt egy nagy rózsát, kivágta, rátette a falra, és lefújta színnel. Mikor a sablont elvette, ott maradt a virág a falon. Az igazgatónak annyira megtetszett, hogy kivitte kocsival a lakására, és ott is tenni kellett minden szobafalra egy-egy rózsát. Később más figurákat is készített, nyulakat festett gyerekszobákra, pillangókat, Leninnel is próbálkozott, az nagyon jól kiadta magát, olyan volt, mintha sugárzott volna belőle az arany. De csinált cifrább dolgokat is, ha kérték, nála nem volt lehetetlen, az ő ágyuk fölött is egy szeretkező pár alakja sárgállott, ami akkor Ibolyának is tetszett. Aztán már szinte nem is csinált semmit a gyárban, csak a formákat tervezte nagy kartonlapokra, volt, amelyiket belülről vágta körbe, a másikat kívülről, és persze megnősült, volt már mire, annyit keresett, mint bármelyik szakmunkás, és az építkezésbe is belevághatott.

Na, itt szúrta el. Mert alig lett kész az alap, meg az első szint a gleichniig, bemondták neki is a piros terített rebetlit a gyárban, és nem tudta elfogni. A feleségének legalábbis így adta elő otthon a pincében, és nevetett. Ibolya nem. És akkor most mi lesz, kérdezte savanyú arccal. Szabadság, mondta Lajos, és jót nevetett ezen is. Az asszony akkor épp gyesen volt, a gyerek az egyetlen ágyban, éjszakára áttették valahová arra a kis időre, aztán az asszony visszavette maga mellé. Volt még két hokedli és egy szekrény, a tévé a földön, rajta a videó, azt mondták, egyelőre nem kell más, majd a lakásba vesznek bútort. Egy bőrgarnitúrát néztek ki, meg egy olyan kifacsart lábú koloniált, aztán majd mást is, ha kell. Annyira még futotta, hogy fent egy szobát lakhatóvá tettek az asszonynak és a gyereknek, és ahol Lajosnak hamarosan semmi keresnivalója nem volt. Volt ott fürdőszoba is, konyha, vécé, a szennyvíz egyelőre az udvarra folyt, onnan le, a legelőre, de hát a többiek is úgy csinálták.

Mérő Lajos nem esett kétségbe attól, hogy elküldték, elvállalt mindenféle munkát, festett óriástartályokat kívül, belül, hidat, távvezetékoszlopot, néha úgy került haza, mint aki részeg, a festékgőztől keresztbe állt a szeme és dadogott. Aztán hullani kezdett a foga, haja, Leninvárosban leesett egy oszlopról, azóta fáj a gerince, válla, plafont festeni nem tud. Akkor még megvolt a vén Zsiguli, amit megrakott festékkel, fóliával, ezzel, azzal és elindult. Ha nem volt munka, rábeszélte a tulajdonost, hogy itt bizony festeni, javítani kell, és ő a legolcsóbb, számlát se kér. Aztán, ha elkezdte, akkor már ezt is, azt is, ide faburkolat, oda álmennyezet, ha nem kérték, csinálta akkor is, olyan lett, mint a hideglelés, alig várták, hogy megszabaduljanak tőle. És akkor már a felesége is.

Mérő Lajos ugyanis nem tudott annyira elfáradni, hogy ki ne találjon valami humoros dolgot. Mikor észrevette, hogy Ibolya már nem olyan odaadó feleség, mindent elkövetett, hogy az asszonyt magához csalja a pincébe, télen, éjszaka elzárta nála az olajkályhát, nyáron beengedte rá a szúnyogot, olyat is csinált, hogy egy fóliazsákot félig engedett vízzel, és a felesége ajtajához támasztotta. De az is nagyot szólt, mikor a sütőt teleengedte gázzal. Miért csinálja maga ezt a sok marhaságot, kérdezte tőle egyszer Sarkadi néni, hát maga mellett meg lehet zavarodni! Dehogy lehet, állította Mérő Lajos, én csak tréfálok! Azóta, hogy megcsal! Honnan tudja azt maga, kérdezte tőle Sarkadi néni. Honnan tudom, honnan tudom, motyogta akkor Lajos és elsírta magát. Piroska néni, mondta később, én csak azt akarom, hogy nevessen! Most üssem-verjem? Az jobb? Hát tetszik tudni, mennyit dolgoztam én azért a házért? Vagy mit csináljak? Meg tudja valaki mondani? Ötven-, százezer forintot is hazavittem, akkor jó voltam? Ott hemperegtünk az ágyban a pénz között pucéron és még a micsodámat is megcsókolta! Utána meg hiába kentem be hubertusszal, nem kellett neki! Ha csak egyszer elneveti magát, nem csináltam volna tovább! Dehogynem, mondta Sarkadi néni, maga úgy viselkedik, mint egy taknyos kölyök.

A bíróságon nehezen ment a dolog, az asszony ügyvédje lelki kegyetlenség megállapítását szorgalmazta, felsorolva Mérő Lajos idegborzoló csínyjeit, közben itt-ott kacarászás, majd nyílt röhögés tört ki a teremben. A válóperekre járó törzsközönség értékelte a Mérő-féle humort, Lajos boldogan nézett körül, a bírónő azonban csendet parancsolt. Mióta nem élnek házaséletet, kérdezte a váló felektől. Ibolya azt mondta, négy hónapja. Eredj már, szólt közbe Lajos, a múlt kedden is megvolt! Micsoda, kérdezte az asszony, akkor megerőszakoltál! Ugyan, ugyan, mondta Lajos büszkén, aztán elmagyarázta. Tudja, asszonyom, az úgy szokott lenni, kezdte, de a bírónő leintette és megkérte, hogy szólítsa csak egyszerűen bírónőnek. Jó, mondta Lajos, és attól kezdve nem szólította sehogy. Elmondta viszont, hogy közte és Ibolya közt úgy alakult, hogy ha ő, Ibolya, akar valamit, akkor ott van az ágy fölötti polcon két deci hubertusz. Akkor azt megisszák, utána menekül. Kicsoda, kérdezte a bírónő. Hát Ibolya. És hová? Sehová, csak úgy tesz. Én meg utolérem. Ez csak játék, tetszik érteni. És most ott volt a hubertusz? Nem volt ott, csak gondoltam. Mit gondolt? Az asztal alatt ért utol, vágott közbe Ibolya, lefogott! Mit gondolt, kérdezte ismét Lajostól a bírónő, és már ő is nevetett, de nem kapott választ. Tetszik tudni, szólalt meg később Mérő Lajos, mi nem járunk ám üdülni meg kaszinóba. Színházban, moziban azt se tudom, mikor voltunk, pedig én is szeretnék egyszer elmenni, jó messzire, úgy mint más, de én még csak Pestig jutottam el, és ez így lesz ezután is. Mi csak dolgozunk, mint a barom. Muszáj. Most már még azt se. Tessék elhinni, hogy a szegény embernek annyi a szórakozása, amit egymásban megtalál. Ha most maga elválaszt, neki se lesz semmije, nekem se. Fel tudja ezt fogni? Akkor most röhöghet.

Lajos negyvenöt éves. Egy födémet rakott Isolit-paplanból a már lakható rész fölé a gerendákra, így könnyebb befűteni. Kis ház a nagy házban, mondta Piroska néninek. Ha kilépek az ajtón, olyan, mintha az udvaron lennék, pedig az még csak a hall. Az egyik valóság, a másik álom. Ahol kiabálok. A nagy tető alatt rengeteg a galamb, azt eszem. Nincs is nekem semmi bajom, csak ez a kis idő múlna már el, ami még hátravan.

• Kultúra