Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Fehéren megy le a nap már hónapok óta, hosszan elidőz a horizonton, az utca végén, ha az ember a kocsmába megy, márpedig miért ne menne, a szeme majd kisül, mire odaér. Ott aztán pirosat, kéket, sárgát lát sokáig, és megy neki mindennek. Azt a kis tépett, csenevész kutyát is majdnem eltaposták, nagy szerencséje, hogy tudott vigyázni magára. A kutyához egy ember is tartozott, a második asztalhoz ült, nyilván idegen, mert az itteniek tudják, hogy az a kártyások helye. Szikkadt, borostás, gyulladt szemű kis nyomorult ember, fogja a gyomrát, mintha hányni akarna, Esztikének a pultnál már régen gyanús. Tessék a kutyát kivinni, szól rá, hogy az illető színt valljon, az csak néz, a kutyát, mondja Esztike emeltebb hangon, de tud még rajta emelni. Ezt, kérdezi végre az ember, az apró állatra mutatva, amely testvérek között is van vagy másfél kiló, és még az is lehet, hogy vak, mert az előbb a szék lábán koppant a feje. Ez kierem sziepen egy patkányölő kutya. Nem baj, mondja Esztike változatlan hangfekvésben, ez meg presszó, nem kocsma, tessék kivinni azt az állatot.

Nincs is más a teremben, csak Mérő Lajos búslakodik az ablaknál, kifelé néz, az arca zavart, bánatos. Pedig már leülhetne, ilyen állapotban máskor már ülni szokott. Az ablak is, a függöny is piszkos, Esztikét éppen az bosszantja, hogy Lajos az ajtón is nézhetne kifelé, attól sem folyna ki a szeme, az nagyobb, és nincs előtte semmi. Lajos nem szól bele a társalgásba, megvan neki a maga baja, míg kettesben voltak Esztikével, megpendítette neki egy közösülés lehetőségét, az ő házában, tisztán egészségügyi alapon. Magával, érdeklődött Esztike visszafogottan. Mérő Lajos kifejtette, hogy lenne neki, csőstül, de ő csak olyannal, mint Esztike. Mert tiszta, látszik, hogy egészséges, biztos nem büdös a szája sem, mert azt aztán ki nem állhatja, a foga is rendben van, nem is nagyon izzad, mert az meg a másik, amitől lelankad. És látja, hogy Esztikének is igényli a szervezete a dolgot, mert a férje állandóan részeg már estefelé, a többit meg tudjuk. Nála viszont épp fordítva működik a dolog, minél többet iszik, annál kívánatosabb. És a végén még Esztike is úgy jár, mint neki egy ismerőse, akit szintén elhanyagoltak, és mire hozzá került, már olyan volt neki, mint a tépőzár, várjon, szólt közbe Esztike kissé fáradtan, az édesanyja hogy van? Ekkor érkezett az az ember a kutyával, egy deci rumot kért, és leült, pedig nem marasztalta senki.

Később jött Hesz Jancsi, majd Vereslaci is, aztán Dorogi állított be pislogva, megállt, körülnézett, és megkérdezte a kutyás embertől, hogy hát maga kicsoda. Az azt mondta, hogy Jurák, a kutyája meg Artúr és patkányölő, Adonyból érkeztek. Éles, mekegő hangja volt, furcsán, sziepen beszielt, Hesz Jancsi erről rögtön megállapította, hogy maga tirpák, de nem is ez a baj, hanem onnan álljon fel, mert ott mi szoktunk kártyázni. Kierem, mondta a sovány ember, egy kis zöld, kötött sapka volt a fején, aztán előadta, hogy megiszik ő egy fél liter pálinkát is együltében, ha hagyják, a múltkor is ez történt, utána meg kiment, és egy ilyenforma embert, mint Hesz Jancsi, levert a földig. Azonnal, mondta erre Hesz Jancsi, csak lejátszom ezt a partit. Még nem ittam egy fél litert, óvatoskodott a kis ember, nem baj, mondta Hesz Jancsi, Esztike, adjon még neki, fizetem.

Az ember, aki Juráknak mondta magát, nevetséges volt azzal a kis kötött, zöld sapkával, de miután Hesz Jancsi kint, a kocsma előtt kétszer pofon ütötte, kész siralom lett. A másodikat már estében kapta, még nem álltam fel, méltatlankodott, aztán bent azt magyarázta, hogy nehogy azt higgyék. Mert ez semmi, előbb-utóbb kitanulja mindőjüket, ki hogy üt, aztán már nem mennek vele semmire. A múltkor is így volt, akkor meg egy akkora embert vert ronggyá, mint Dorogi. Már könyörgött a pofa, térden, hogy ne üssem, én meg csak iegy csináltam vele, recsegte, és a kezével mutatta, mint egy legyet, bele a porba, saját piszkába. Aztán felállt, bement a vécébe, és levizelte a nadrágját. Mehetünk, kérdezte tőle Dorogi, mikor visszajött. Hová? Csak ide, a ház elé, biztatta Dorogi, jövünk is vissza rögtön. Nézze, kezdte a kis ember, ha én most megverem magát, ki fogják nevetni, hát kell ez magának? Dehogy kell, mondta a nagydarab férfi szeretettel, Esztike, tölts neki még egy csuporral, mert rémeket lát. Nem tetszik ez nekem, mondta Esztike durcásan, most megverik, vagy nem? Zárásig Esztikét kivéve mindenki megpofozta a kis embert, és megivott hat féldecit meg két sört. Ez még semmi, motyogta, a múltkor Acsádon már üvegbe mérték, elvitelre, mert nem bírtam meginni. Azt, hogy hány pofont kapott, nem tudta, az ember úgy boldogul, ahogy tud.

Azt beszélték, hogy patkány van az utcában, vagy valami más állat, menyét, hörcsög, igaz, nem látta senki, de mikor mondták, már igen. Béres azt mondta, ő régóta látja éjjelenként, csak úgy szaladgálnak a lábánál, viszik a csirkét, tyúkot. Hesz Jancsi szerint látja itt más is, ha eleget iszik, és ez még semmi. De csak terjedt a riadalom, valamit csinálni kell. A Hivatal hamar intézkedett, ismét kirakták a táblát minden ásott kútra, hogy nem ivóvíz, egy másikat, hogy az utcában patkányirtást végeztek, és a méreg eltávolítása satöbbi. Mérget hiába kerestek volna, nem volt, arra nem jutott pénz, csak a táblákra, aztán valaki üzent Adonyba Jurákért, jöjjön a patkányfogó kutyával. A kis ember szerényen utazott, cipő se volt a lábán, a kezén lévő forradásokra azt mondta, harapások, mert a patkány veszélyes állat, ha megszorítják. Este érkezett, kiengedte a szatyorból a kutyát, aztán belépett a Misi presszóba, ahol hamar megpofozták, és másnap már munkához is látott. Minden házban legyen otthon valaki, míg ő dolgozik, mondta, és adjanak össze egy kiló szalonnát, két marék lebbencset, két deci pálinkát, só, paprika nem kell, az mindig van nála. Ja, és egy zacskó mentolos cukrot a kutyának, mert a patkány szaglása nagyon éles. Ez nem nagyon tetszett senkinek, mert jószívű nép a miénk, de ha kérnek, azt nem szereti. Ki adjon? Ki hívta? És ha nem fog semmit? Nem úgy van az! Valaki kitalálta, hogy adjon a boltos vagy Kocsisék, ott sok csirke van, Pintérnél is tele a padlás tavalyi szalonnával, hogy lesz akkor?

Kilenc órára megfogták az első patkányt, mert azért csak összejött minden. Jurák elindult a kutyával az utca végén lévő romos háznál, a csúf kis kutya ásott, kapart, Jurák mellette térdepelt, feküdt, ült, biztatta, heccelte, kapart ő is a kezével, lábával, hamarosan ellepte őket a por, aztán mentek tovább, arrébb lesz az, mondta a kutyának, és köpködött, az meg úgy tartotta a száját, mintha vicsorogna, vagy csak röhögné az egészet. Emberre nem támad, mondta a kis ember, retkes volt már mindene, aztán Kocsiséknál szétdúratta a farakást, bement a csirkeólba, Kisséknél feldúlták a szalmát, aztán egyszer csak megvan! A fél utca ott szorongott, botokkal, villával, a nők visongtak, kiabáltak, most meg csak nevették, ez igen! Ez aztán érti! Aztán a férfiak elmentek a kocsmába, Misi kitett egy láda sört, pedig ő is tudta, hogy itt aztán patkány soha nem volt, de akkor hogy csinálta? Aztán ittak, hangoskodtak, majd egyenként megpofozták Jurákot, mert azt állította, hogy ha ő egy fél liter akármit megiszik, nem bír vele senki, mert bunkó paraszt módra verekednek, nevetséges, ő fél kézzel is. Most sem jutott tovább hat felesnél, viszont négy sört ivott rá, aztán lemosta magáról a vért, és azt súgta a kutyának, hogy ez egy komoly hely. Az csak vicsorgott, vagy röhögte az egészet.

Jurák jól érezte magát nálunk, betelepedett az utca végén abba a romos, lakatlan házba, és mindennap csirkét, tyúkot sütött egy rossz bográcsban, a jószágot Artúr, a kutya hozta valahonnan. De volt szalonnája is, kenyere, bor is került, mert nem egyszerű ám a patkány kifogása, egyet ugyan elkaptak, de annak kierem, párja van, kölyke, azokat is meg kell találni, különben semmit sem ier az egész. Eközben a kis retkes ember bejárt mindent, kutatott a lakásokban, pincében, padláson, tyúkudvarban. Kisséknél még a hűtőszekrényt is kinyitotta, mert a patkány ravasz állat, és bírja a hideget. A Misi presszóban pedig most már naponta megpofozták, csak úgy, megszokásból, és mert sejtettek valamit. Néha Artúr is repült egyet, ha lábra jött, annyit megért, telt vele az idő.

Csak az éjszakák ne lennének, alig hűl le a levegő, ragad, fő az ember az ágyban, forgolódik, és szakad róla a víz. Misinek ilyenkor csak ki kell menni, hogy megcsapja a szél, aztán le, a pincébe, mert ezt már nem lehet kibírni. Az is rossz, hogy a feketeségben árnyakat lát az ember, egeret, patkányt, baglyok, rémek lihegnek az arcába, fülébe motyognak, azért üzent Adonyba Jurákért is, pedig nappal nem, és azért viszi a gumibotot magával. Csap vele jobbra, balra, aztán hátra is. Visszafelé már nem kell, a pincében fogyaszt valamit, és elnyugszik minden. Most is neszt hall, alig lép ki az ajtón, vár, aztán üt egyet az éjszakába, az volt Mérő Lajos. Megy tovább, csap egy másikat, az meg Jurák lehetett, mert ahogy eldőlt, eleven patkányok menekültek belőle. Csak a kutya iszkolt el sértetlenül, egy szép jércével a szájában, és most Esztikét sem találta el. Ez meg már a pinceajtó. Végre.

• Kultúra