Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Férfiasan vette tudomásul a felmondást, nem hisztizett, nem balhézott, nem rúgott be, mint Szabados, nem röhörészett, mint Frédi meg Rudi, tartotta magát keményen, még azt a megjegyzést is megkockáztatta a főnöknél, hogy épp ideje volt már karcsúsítani a létszámon, ha a gyár érdekei így kívánják, végre kell hajtani. Kelemen egész élete során a gyár érdekeit tartotta szem előtt, akkor is, amikor annak idején kommunista szombatokon a gyárban kellett múlatni az időt, munka ugyan már akkor sem nagyon volt, de a politika azt akarta, mert a szovjeteknél is divat volt, akkor pedig be kell menni. Volt olyan eset, hogy udvart takarítottak, raktárt rendeztek, ültettek fát, kerítést javítottak ezeken a szombatokon a kvalifikált lakatosok, hegesztők, de hát valakinek azt is meg kellett csinálni, kár lett volna külön csak ezért felvenni valakit. Azt is zokszó nélkül vette tudomásul, amikor kihirdették, hogy a fürdőben csak arcot mosni lehet, fürödni nem, mert nincs elég meleg víz, takarékoskodni kell, fürödjön mindenki majd otthon. Ebben a munkában egyébként sem nagyon koszolja össze magát az ember, magyarázta Frédinek, aki akkor azt jósolta, ráadásul nagy hangon az öltözőben, hogy ha így haladnak a dolgok, akkor előbb-utóbb lezárják a vécéket is, és azt is otthon kell majd végezni, vagy hozzon mindenki magával egy nejlonzacskót, abba. Kelemen akkor rendreutasította, elvégre ő volt a csoportvezető a műhelyben, egyben szakszervezeti bizalmi, úgy gondolta, itt, a műhelyen kívül is az a dolga, hogy a medrükben maradjanak a dolgok. Rászólt Frédire, ne keltsen itt hangulatot, ha a gyárnak takarékoskodni kell, azt is a dolgozók, az ország érdekében teszi.

Ezen azért vitatkoztak egy darabig a többiekkel, Szabados úgy tudta, a gyárat már eladták, és már nem a dolgozó népé, hanem valami bőrcsizmás, olasz emberé, akit ugyan még senki nem látott, ezt a Palotás nevű szélhámost bízta meg, hogy takarítson el az útból mindenkit, akinek nagy volt a pénze vagy a pofája. Hogyhogy magának is felmondtak, kérdezte Rudi, pedig maga nagy seggnyaló volt világéletében! Ezt a megjegyzést Kelemen elengedte a füle mellett, azt is, amikor Frédi annak a véleményének adott hangot, hogy azért, mert a szakszervezet se kell az olasznak, egyáltalán semmiféle szervezkedés, mert még a végén valaki a munkások érdekeit is képviselné, Kelemen pedig ez ügyben eddig sem nagyon szaggatta az istrángot, úgyhogy akár maradhatott is volna. És ki a fene ez a Palotás? Aki csak jön valahonnan, nem is nagyon köszönt, be sem mutatták, ő sem szorgalmazta, hogy bemutatkozzék, hanem mindjárt a kezébe vette a dolgokat. Újlakinak, a művezetőnek kivitette az asztalát a folyosóra, szembe a vécével, mondván, itt nincs szükség olyan emberre, aki csak itt ül és művezet, vagy hátratett kézzel le-fel jár a műhelyben, elvégre, ha mindenki tudja, mit kell csinálni, akkor ő mit csinál? Aki pedig nem tudja a feladatát, annak le is út, fel is út. A szuszka ember vérig sértve azonnal pakolt és felmondott, tizenöt évig volt itt művezető, és már csak néhány éve volt a nyugdíjig. Majd elmegy rokkantnak, mondta neki Palotás, és sétálgat a temetőben, ott van most üresedés, mert azt nem hiszem, hogy maga ennyi kihagyás után a kezébe tudná venni a reszelőt vagy a csavarhúzót.

Kelemen tudta, hogy előbb-utóbb ő is sorra kerül, és hogy az utolsó felmondó levél, amit mint szakszervezeti bizalminak alá kell majd írni, az a sajátja lesz. Nem volt boldog, de tudomásul vette, az az igazság, hogy sajnálta ezt a műhelyt, aminek annak idején ő adott emberi arcot, ő kezdeményezte, hogy rakjanak virágokat az ablakokba, hetenként súrolják le a lábrácsokat, rászólt a rendetlenkedőkre, lógósokra, akkor még csak azért, hogy ne zavarják a munkában, hagyják dolgozni, Újlaki viszont észrevette, hogy ő más, mint a többi, komolyabb, megbízott benne, ezért javasolta előbb szakszervezeti bizalminak, majd hamarosan kinevezte csoportvezetőnek. Ez ugyan nem sokat jelentett, dolgoznia kellett tovább, de emellett foglalkozni a többiek problémáival is, Újlaki mindenben kikérte a véleményét, ami majdnem mindig egyezett az ő véleményével, de hát ez sem volt véletlen, a művezető javaslatai ésszerűek, jogosak voltak akkor is, ha például valakit meg kellett egy fegyelmivel, órabérlevonással vagy akár felmondással is rendszabályozni, elvégre ebben a műhelyben komoly termelő munka folyt, az üzem pedig nem játszótér. Az már az ő javaslata volt, hogy a művezető tartson a fiókban alkoholszondát, néha, különösen hétfői napokon vagy a nevezetes névnapok alkalmával egyesek nem bírtak magukkal. Ezt egyébként később az egész gyárban bevezették, hiszen a másnapos ember reggel, a portán simán beosont a többiek gyűrűjében, a munkahelyén pedig csak rontotta a levegőt, balesetet szenvedhetett vagy okozhatott, ami pedig nem hiányzott senkinek.

Tudta, hogy a munkatársak a műhelyben nem szeretik, sőt, egyesek egyenesen utálják, de hát a munka nem szeretet vagy szimpátia kérdése, még mindig jobb, ha tartanak tőle, mint ha lebratyizna velük, hiszen akkor már nem tudná őket kordában tartani, fegyelmezni. Ezt még a hadseregben megtanulta, ahol rajparancsnok volt, tudott tehát bánni az emberekkel. Voltak persze súrlódások, néhány renitens ember igyekezett elégtételt venni a maga módján, apró, idétlen ötletekkel próbáltak borsot törni az orra alá, ellopták a reggelijét például, és belevágták a szemétbe, a táskájába egyszer nehéz vasakat csempésztek, le is szakadt a füle, amikor műszak végén felkapta, ha letette a kesztyűjét, sapkáját a satuasztalra, azt hamarosan rögzítették egy szeggel, az öltözőben néha leforrázták, egyszer pedig, amikor a vécén ült, rázárták az ajtót, és valaki a szomszéd fülkéből felülről levizelte, máskor a papírt dörzsölték be erős paprikával, de még idejében megérezte a szagát, de hát ezek a dolgok máshol is előfordulnak, ilyen a munkásélet, a közösség. Általában sejtette is, hogy kik az elkövetők, de azt is tudta, ha felkapja a vizet, annál rosszabb, mert azt akarják, és akkor kiröhögik.

Ezzel a Palotással azért szívesen beszélgetett volna, hogy egyeztessék az elképzeléseiket, elvégre neki is voltak ötletei, ő ismerte legjobban a műhelyben az embereket, a gépek állapotát, kiből, miből mit lehet kihozni, ismertette volna régi rögeszméjét is, hogy tudniillik nem szükséges minden dolgozónak a teljes szerszámkészlet, azon is lehetne takarékoskodni, hogy bizonyos nagy értékű szerszámokat, amik nem is kellenek állandóan, közösen használnának. Palotás azonban nem mutatott erre hajlandóságot, úgy látszik, az csípte a szemét, hogy ő szakszervezeti bizalmi volt, pedig ezt is ki lehetne használni, ő minden értelmes elképzeléssel kapcsolatban együttműködne, és meg tudja győzni a többieket is. Amikor meghallgatást kért, a férfi azzal utasította vissza, hogy nem ér rá, a másik alkalommal már keményebb volt, azt mondta, ne is próbálkozzon, neki felmondtak és kész, vegye tudomásul. Ő csak annyit mondott erre, hogy igenis, tudomásul vettem, mint ahogy azt is, hogy új idők járnak, és az új, megváltozott körülményekhez új káderekre van szükség, akiknek még nincs begyepesedve az agyuk. Ő, mármint Kelemen azonban minden helyzetben széleskörűen használható ember, legalábbis úgy gondolja, eddig mindig úgy volt. Elárulta, hogy ő azt vallja, ha az ember valami új helyre, új közösségbe kerül, mindig a legnagyobb gazemberrel kell szövetséget kötni, mert ezzel a többieket is blokkolja. Azt remélte, Palotás ezekre felfigyel, és legalább tovább hallgatja, de nem, a férfi csak annyit volt hajlandó mondani, hogy ezek szerint maga itt a legnagyobb gazember, ha a művezető magával kötött szövetséget, és most nálam is ajánlkozik. Amikor az utolsó szavakat mondta, már az ajtóra mutatott, kifelé.

Nem veszett el a világ, mondta otthon a felesége, Erzsi kétségbeesett arcát látva, a molett kis asszony sírással küszködve vette tudomásul, hogy a férjének másnap már nem kell menni dolgozni, Kelemen így adta elő ugyanis, és akkor most mi lesz, kérdezte a nő, semmi, felelte a férfi, mi lenne? Megyek dolgozni máshová. Láttunk már ilyet. Jajistenem, mondta az asszony, és leült, ujja a szájában, mint mindig, amikor tanácstalan, Kelemen pedig rádörrent, ne ülj itt, mint az iszap, hanem készítsd ki az öltönyömet, a barnát, cipőt, inget, nyakkendő nem kell! Hová készülsz, kérdezte az asszony értetlenül, legalább pihend ki magad, egyél valamit, lassan dél van! Megyek munkahelyet keresni, mondta Kelemen határozottan, máris! De hát ráérsz még azzal pár napig, legalább amíg feldolgozod agyilag, lelkileg… Nem folytathatta, Kelemen szigorú volt, és ellentmondást nem tűrő, mint mindig. Nekem nem kell feldolgozni semmit, érted? Csináld, amit mondtam! Ma elküldtek vagy hatszáz embert, ezek most isznak a kocsmában, utána meg majd másnaposan döglenek, feldolgozzák agyilag, ahogy te gondolod a gyenge kis agyaddal, és két-három nap múlva tele lesz velük a város, ott toporog majd mind a gyárak előtt, a portán, ha én most itt leülök pihenni, megelőznek, vagy én is egy leszek a sok közül az emberpiacon! Na nem! Nekem kell elsőnek lenni, ha van valahol egyetlen munkahely, az az enyém! Érted már? Értem, mondta a felesége ijedten, és sietve nyitogatni kezdte a szekrényeket, zokni is kell? Kelemen most elnevette magát, képzeld, mondta, még cipő is! Mezítláb nem mehetek, én a főnökökkel fogok tárgyalni, nem a portásokkal.

Ami azt illeti, azokkal nem is tárgyalt, nem volt rá lehetősége, be sem engedték. Akkor taktikát változtatott, a harmadik helyen az ajtó előtt elővette a személyi igazolványát, kinyitotta a fényképnél, és bekiáltotta, ellenőrzés! A főnökkel akarok beszélni! Jól számított, a portás fel sem fogta, hogy egy szimpla igazolványt mutatott neki, már vette a telefont, beleszólt, valami ellenőrzés, mondta valakinek a vonal végén, majd a kagylóval a kezében kiszólt, miféle ellenőrzés? Műszaki, vágta rá Kelemen, a portás ettől se lehetett okosabb, de nemsoká kinyitotta az ajtót. Bent volt. Hová, kérdezte a portás, kihez? A műszaki főnökhöz, válaszolta Kelemen, nem tudom, maguknál hogy nevezik, Szilágyi, mondta a portás, Kelemennek ez kapóra jött, gyorsan rávágta, azt tudom! Hanem a beosztása micsoda? Főmérnök? Műszaki igazgató? A portás széttárta a karját, a fene se tudja, mentegetőzött, más itt már az egész mindenség, senki nem az, aki régen volt. Na, mindegy, nyugtatta meg Kelemen, azt mondja meg akkor, hogy hol találom Szilágyi urat? Úgy értem, emelet, ajtó, ilyesmi. Az elsőn, mondta a portás, ahol régen a fénymásoló volt, mindjárt a pénztár mellett, valami gond van talán? Semmi, mondta Kelemen, formalitás, tudja, hogy van, engem küldenek, én meg jövök. Aha, mondta a portás kicsit megkönnyebbülve, azért majd írassa alá a belépőt, mindjárt írom, mi is a neve? Hagyja, intette le Kelemen, végzek én hamar, egy-két aláírás és kész.

Mit is mondott, kicsoda maga? Szilágyi egy hatalmas íróasztal túloldalán ült, onnan kérdezett, valami ellenőr? Nem, dehogyis, felelte mosolyogva Kelemen, az az igazság, hogy egy kis furfanghoz kellett folyamodni, hogy beengedjenek, én állást keresek tulajdonképpen, általános lakatos és gépszerelő szakmában… Nincs felvétel, harsogta az ősz férfi, azt a portást meg úgy rúgom ki onnan, hogy a lába se éri a földet, magának meg honnan van mersze bejönni, úgy osont be, csellel, mint egy betörő, mindjárt hívom is a biztonságiakat, azok majd áthajítják magát a kerítésen, hogy csak úgy nyekken! Várjon, kérem, szólalt meg Kelemen, mert Szilágyi már gombokat nyomogatott a házi központon, várjon, Szilágyi úr, ha már úgyis megzavartam, legalább még egy mondatot hadd mondjak! Mint férfi a férfinak! Szilágyi keze megállt a levegőben, valahogy érdekelte ennek az embernek a pimaszsága, na, mondja! De utána repül! Szilágyi úr, kezdte Kelemen, az előbb azt méltóztatott mondani, hogy a portást kirúgja, ha pedig ez megtörténik, akkor ott mindjárt lesz egy üresedés, ahová betehet egy gyenge lakatost, aki helyett pedig jövök én, nálam úgysem talál jobbat. Hát nem egyszerű? De igen, mondta Szilágyi, mint a pofon! Amit majd attól a portástól fog maga kapni, ismerem, ezt nem fogja magának elfelejteni. Na de most már tényleg menjen! Máris, mondta Kelemen, de van egy ajánlatom, üzleti. Üzleti, kérdezte meghökkenve Szilágyi, magának? Nekem, mondta szerényen Kelemen, az az ajánlatom, hogy dolgozok magának egy hónapig ingyen, úgy is mondhatom, bérmentve. Aztán még mindig kirúghat, nem kerül semmibe, de abban biztos vagyok, hogy erre nem fog sor kerülni. Szilágyi Kelement nézte, aztán felállt, hallja, maga aztán dörzsölt egy alak lehet, mondta, hogy jutott ez eszébe? Kelemennek ez úgy hangzott, rendben van, jöhet, de hangosan csak annyit mondott, uram, értem én az idők szavát, mindig is értettem, haladok a korral, ennyi az egész, és néha gondolkozok.

Az igazság az, hogy ez az egész egyhavi ingyenmunka ott és akkor jutott eszébe, de erről hallgatott, mint ahogy hallgatott másnap reggel is a műhelyben, ahol valami Suba szaktársat kellett keresni. Ez a Suba egy vörös arcú, alkoholista kinézetű alak volt, nagyjából Kelemennel egykorú, túl a negyvenen, és aki percekig csak mereven nézte Kelement, mielőtt megszólalt, magát felvették? Most, amikor elbocsátások vannak itt is? Kelemen mondhatta volna, hogy felvették, de ösztönösen megrázta a fejét, és azt mondta, csak kisegítek. Valameddig. Suba gondolkozott, Kelemen nem sok jót nézett ki ebből az emberből, ennek se sok lehet itt hátra, gondolta, még az is lehet, hogy ő kerül a helyére. Suba közben körbejáratta a tekintetét a műhelyben, aztán szólalt meg csak. Magának jó kapcsolatai lehetnek odafent, de ez nem érdekes, hanem a köszörűsünk eltörte a lábát, betegállományban van, tud síkköszörűn dolgozni? Tudok, vágta rá Kelemen, meg gyalugépen, esztergán, ha kell, jöhet a marógép, helyzetfúró, leppelő, szikraforgácsoló, tudok hegeszteni, és egy vízhálózat kiépítése sem okoz gondot, akár hálózati, akár az a kerti, hidroforos. A fűtésszerelést nem szeretem, meleg, de megcsinálom, ha muszáj.

Kelemen nem nézett körül, csak beszélt, pedig ha szétnéz a műhelyben, láthatta volna azokat a gyanakvóan figyelő szemeket körben, mindenki őket nézte, és sokat jelentő, kérdő és már-már megvető pillantásokat váltottak egymással. Adjon valami igazolványt, mondta Suba, beírom, Kelemen kotorászni kezdett a zsebében, amikor egy csupa szőr ember lépett be, János, kezdte minden köszönés, bevezetés nélkül, Tálast elkülditek? Hát táppénzen van, ilyenkor nem lehet! Suba ránézett, és azt mondta, nem küldünk el senkit egyelőre, ezt az embert kisegíteni küldte Szilágyi, az élet nem állhat meg, mert Tálas eltörte a lábát. Tegnap bent volt, folytatta makacsul a szőrmók, tudna dolgozni a gipsszel is a lábán, annál a köszörűnél úgyis ülni kell egész nap. Na, jó, most már eredj dolgodra, mondta Suba, és nyugodjál meg, nem lesz elküldve. Neki is megmondhatod. Ha pedig mégis, akkor nem azért, mert beteg. A szőrös kiment, Suba pedig Kelemenhez fordult, azt mondja, tudja a vizet is? Tudom, mondta Kelemen szemrebbenés nélkül, építkezik? Honnan tudja, kérdezte a férfi meglepve, Szilágyi mondta? Nem, nem, felelte Kelemen, csak gondoltam, mert én is nemrég fejeztem be. Az ember ebben a korban bolondul meg, folytatta nevetve, amit most Suba is átvett, az még semmi, hogy én építkezek, mondta aztán, de Szilágyi is! Ezt sem mondta? Kelemen kétértelmű mosollyal nemet intett a fejével, Suba pedig folytatta: én csak a kertemben bütykölök, de ő valóságos palotát csináltat. Kelemen némi gondolkozás után azt mondta, szívesen segítek magának, ha gondolja, esetleg Szilágyi úrnak is, de nincs saját felszerelésem, csősatu, csőmenetvágók meg ilyesmi. Suba egy kicsit mintha elmerengett volna, majd nyújtotta a kezét, úgy látom, hasonló korban vagyunk, tudod mit? Tegeződjünk, szerbusz! Szerbusz, mondta Kelemen kézfogás közben, Suba pedig folytatta, azt hiszem, a felszerelést kölcsön lehet kérni a gyártól, az nem lesz gond, főleg, ha Szilágyi kéri, majd beszélek vele, rendben? Rendben, vágta rá Kelemen, ezt a pertut meg majd megisszuk a helyszínen. De még mennyire, mondta lelkesen a veres ember, az anyagot meg majd megveszem, csövek, ilyesmi. Csövek, kérdezte Kelemen, itt nincs ilyesmi? Dehogy nincs, mondta Suba, de azt azért már nem vihetem ki! Hulladékot sem, firtatta Kelemen, és közelebb hajolt Subához, aki elmondta, hogy a hulladékot meg lehet venni olyan áron, amennyit a átvevő, a MÉH fizet érte. Akkor nincs baj, mondta Kelemen, vegyél vagy vegyetek hulladékot! Eredj már, csóválta a fejét Suba, csak nem fogok tíz-húsz centis meg félméteres darabokból szerelni! Ide figyelj, mondta most Kelemen bizalmasan, ha egy hatméteres szálból levágnak egy métert, ki mondja meg, hogy melyik darab a hulladék? Például te vagy Szilágyi. Ha csak egy méter kell, akkor a többi hulladék, ami öt méter, érted már? Suba úgy nézett rá, mint az Istenre, még a szája is tárva maradt, aztán a homlokára csapott, sóhajtott egy nagyot, és azt mondta, tényleg. Szuszogva felállt, megyek Szilágyihoz, mondta izgatottan, le fog esni az álla, te meg öltözz át addig, most itt, helyben, mert azt azért csak meg kell néznem, hogy mit tudsz. Itt a rajz, ott a gép. Bízd rám, vágott közbe Kelemen, ha rajz van, a többi az én dolgom. A darab fent van a mágnesasztalon, csak folytatni kell, mondta Suba, itt van a szerszámosszekrény kulcsa. A Tálasé.

Az a gyanúm, hogy innen megyek nyugdíjba, gondolta elégedetten Kelemen, miközben a kis művezetői irodában ledobálta magáról az utcait, felvette a munkást, cipőt cserélt, talált egy üres fogast a ruháinak, majd kisietett a műhelybe a köszörűgéphez, letette a táskáját a gép melletti kis asztalra, és munkához látott. Úgy döntött, nem kérdez egyelőre senkitől semmit, ha nem muszáj, tartja a távolságot, nem barátkozik, nem vegyül, ki tudja, kicsodák ezek, és ki tudja, mi lesz itt az ő beosztása mondjuk egy hónap múlva, ha elkészül a vízhálózat Szilágyinál és esetleg Subánál is. A munka miatt sem aggódott, a sógora víz-gáz- és fűtésszerelő, jelenleg munkanélküli, őt viszi majd, mint segédmunkást, és akkor néz majd nagyot Szilágyi, ha megcsinálják neki a hálózatot nem vasból, hanem vörösrézből, máma az a divat. Fog ez menni! Nem kér majd pénzt, jön az majd magától, más módon.

Átnézte a gépet, látta, hogy a gépasztalon vastagon áll a köszörűpor elvegyülve a leválasztott fémporral, a gép csúszó vezetékeit is belepte a ramaty, ezt először le kell takarítani, gondolta, majd hozzá is fogott. Géprongy persze nem volt, de nem is lett volna jó, sűrített levegővel le lehetett volna fújni, mások így is csinálják, pedig az csak befújja a port a finoman illesztett vezetékek közé, többet árt, mint használ, nem szabad. Tudta, látta, hogy figyelik, mit csinál, elindult körülnézni a műhelyben, most sem kérdezett senkitől semmit, így is megtalálta az ipari porszívót a golyósprés mellett, úgy látszott, működik, a géphez vonszolta, talált egy konnektort, és hamar leporszívózta a munkaterületet. Néha elkapott egy-egy csodálkozó, ámuló pillantást, nem törődött vele, kezdők ezek, gondolta, kontárok. Visszavitte a porszívót, beindította a gépet, ellenőrizte a kézi kerekek holtjátékát, aztán a gyémánttal lehúzta a követ, érintő fogást vett, aztán mért, megnézte a rajzot, állított, és ráengedte a követ a munkadarabra. Negyedóra, míg végigmegy azzal az oda-vissza mozgással, addig csak a szikraesőt látni, nem kell csinálni semmit, így aztán kiment a vécére.

A köszörülés veszélyes munka, a köszörűtárcsa kényes jószág, majdnem olyan törékeny, mint az üveg, de míg az üvegen látszik, ha reped, egy háromszázas köszörűtárcsán nem, viszont magas fordulatszámon robbanhat. Kíméletesen szállítják, ne ütődjön, amelyik koccan, leesik, azt összetörik darabokra, nehogy a gépre kerüljön, mert abból csak baj lehet. Nagy. Kelemen csak napok múlva tudta meg, hogy míg ő a vécében tollászkodott, bent járt a műhelyben Tálas a törött lábával, körüljárta a gépét, látta, hogy megy, dolgoznak rajta, nem örült neki és semminek, megértett mindent, legalábbis azt hitte, a többiek hiába vigasztalták, rosszkedvűen bicegett ki az ajtón azzal, hogy őt már nemigen látják itt többet. Szőrmók utánament, aztán visszafelé jöttében megállt egy kicsit a gazdátlan gép mellett, csak nézte, mint aki imádkozik, nemsokára ketten-hárman léptek mellé, beszéltek valamit, halkan, mint az összeesküvők, Valenta bácsi a gyalugépnél hallani vélt valami koppanást, de nem mert volna rá megesküdni, nagyothalló volt és alkoholista, néha hangokat hallott, alakokat látott másnapos delíriumában, itt viszont a munkán kívül nem érdekelte más. Most is csak az ajtó csapódására figyelt fel, mikor bejött Szilágyi, Suba és nyomukban Kelemen, vidámak voltak, jókedvűek, Szilágyiék az irodába mentek, Kelemen pedig a géphez, de látszott rajta, hogy oda sem figyel, akkorra már lejárt a gép, új fogást vett és indított, már ment volna a főnökök után, amikor egy nagy robaj és a golyózáporként testébe csapódó kődarabok és a fájdalom leterítette.

Szerencséje volt, a szeme ép maradt, csak az arcában, mellén, kezein feketedtek lassan a belefúródott kődarabok, az ingében pedig lassan gyűlt a belecsorgó vér. Nem kell mentő, dadogta, amikor már körülállták, nem üzemi baleset. Véletlen. Vigyenek ki az utcára, mondta Szilágyinak, onnan hívjanak mentőt, majd kitalálok addig valamit. Itt pedig sosem jártam. Minden jót mindenkinek, nem haragszom. Tulajdonképpen örülök, hogy van még munkásszolidaritás. Amikor egy targoncán futva vitték át az udvaron a biztonsági emberek a kijárat felé, az jutott eszébe, hogy mit mond majd Erzsinek, ha hazamegy. Azt, hogy készítsd ki az öltönyömet, de most a feketét. Amit azért vettünk annak idején, hogy abba temessetek el. Mert én már meghaltam. Akkor is, ha élek.

• Kultúra