Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Ha valaki kocsival befordul a műútról az utcánkba, mindjárt egy kocsmával találja magát szembe, hivatalosan ez az Orgona presszó, amúgy csak a Misi, de ki az, aki befordul? A kétszintes, masszív épületet vasbeton, terméskő és egy piros Zaporozsec tartja az idolt végezetéig. Az autó valahogy belekerült, senki sem tudja biztosan, csak a szája jár egyeseknek. Dorogi csendes éjszakákon motorzajt hall, fojtott, haldokló berregést, panaszos kürt hangja zúg a fülébe, ha kap egy felest, akkor tompábban. Van még egy vegyesbolt, takarmányüzlet egy pincében, három bögrecsárda, ehhez képest vagy húsz-huszonöt üldözött arcú, magányos munkanélküli és két akácfa. Egy sovány rendőr, két pár tűzoltó, valamint egy félénk rabőr is lakik a régi soron, aztán az Öregek, a többi az a rosszul öltözött félparaszt-félmunkás, akikkel tele van az ország. Van még két csapos kút, amiből soha nem jön a víz, de nem is kell neki, mióta vezetékes víz van az utcában. Akkor le is szerelték, de később visszatették rá a kútfejet, így jobban mutat. A kocsmában hetenként egyszer verekednek, de a harag vagy a gyűlölet nem tart sokáig, ahogyan a szeretet, az öröm és a boldogság sem. Kietlen, kopár utca, mint egy cigánysor, nyáron forró és néptelen, szinte tüzel a por, télen hideg szél rángatja a kerítéseket, és jéggé fagy a többnapos hó.

A férfiember tizennégy-tizenöt éves korától dohányzik, pár év múlva inni kezd, kijárja valahogy az iskolát, aztán megjár néhány gyárat, üzemet a városban, de kevésnek van ereje végleg elmenni. A város, a nagy, vidám építkezések, üzemek valaha innen is elcsalták az embereket, letették a kapát, ásót, és elmentek rabszolgának inkább, ingáztak, munkásszállókon, guruló bódékban éveket, évtizedeket húztak le, aztán a legtöbb úgy jött haza, ahogy elment, üres kézzel, részegen. Közben megnősülnek, férjhez mennek, szaporodnak, meghalnak, sokan egész életükben nem tudják kimondani azt a szót, hogy szeretlek, és nekik sem mondja senki. Az udvarlás gyors és lényegre törő, meséli a körzeti orvos, úgy kezdődik, hogy gyere, a nemi kultúra sekélyes, igénytelen, a gyászbeszéd rövid. A gyermeknevelés szinte semmi, etetik, ruházzák őket, és kész. A legnagyobb kaland életükben a katonai szolgálat, erre majdnem minden lakásban színezett fényképek emlékeznek, és néhány suta dísztárgy: gyufából kirakott őrtorony, üres hüvelybe fabrikált öngyújtó, üvegre festett rajzok, dátum, helység, szolgálatom emlékére. Van még néhány színes papírkép is egyik-másik lakásban, hegyi tájak, vízesés, két új házban poszter is: pálmafák, tenger.

A régi házak az utcára véggel épültek, hosszan nyúlva az udvarra, előttük eperfák, istállók, szín. Középen volt a konyha, a szoba az utca felől, hátul a kamra. Az emberek a konyhában laknak ma is, nyáron onnan is kimennek az udvarra vagy a nyári konyhába a legyek miatt. Akkor fehérre meszelték a falakat, az aljára fekete csíkot húztak bécsi korommal, ma már ezeken a házakon is tobzódik a kőpor, veres, sárga, kék, alul terméskő utánzat kézzel a habarcsba karmolva, piros fugával. Van néhány sátortetős ház is a hatvanas évekből, aztán a hat legújabb, többszintes, pincés, garázsos, tetőteres, többnyire félbehagyott épületek, ahol senki nem találja a helyét, a típusbútorok ajtaját nem lehet kinyitni a foteltől, a teraszról befelé folyik a víz, és mindenütt lépcsőkbe, csövekbe, téglába botlik a járatlan ember. Szerencsére mindenütt épült valami ideiglenes nyárikonyha-féle, ahol lakni is lehet, eredetileg a szülőknek, akik a pénzt adták, de akiket valahogy mégis a régi házukban felejtettek.

Újabban évente meghal valaki, születnek is, de kevés a fiatal. Az emberek kibe járnak egymáshoz, az utcaajtó kulcsát belülre akasztják egy szegre, vagy a nyitott postaládába teszik, az új házaknál a zárban hagyják, hogy a vasrudak, lécek között benyúlva el lehessen érni. Öt villanyoszlopra lámpát szereltek, de éjszaka csak egy világít, a többiben évek óta galambok fészkelnek. Az út már régóta aszfaltozott betonútként van feltüntetve a Hivatal térképein, senki sem tudja, hogy közben mi történhetett, mert bizony ez a mai napig földút. A lakók zömének adóhátraléka van, vagy a villanyt nem fizeti, esetleg mással tartozik az államnak, egy tisztviselő úgy fogalmazna, hogy igen gyenge az állampolgári fegyelem. Néha hangszórós kocsi imbolyog végig az utcán, valamit kiabál, a gyerekek szaladnak utána, hirdetnek cirkuszt, falugyűlést, választást, előnevelt csirkét, bálás ruhát, de nem nagyon figyel rá senki. A dinnyés meg a gázos dudál, azt sem igen veszik, amit házhoz visznek, az gyanús, drágább is. A kiragasztott plakátokat, bármi van rajta, a legrövidebb idő alatt leszaggatják. Akinek valamije eladó, az egy pálcára tűzve a kerítéshez erősít egy cső kukoricát, kis csomó szénát, almát, krumplit, vagy csak szól néhány embernek, de tudja mindenki amúgy is, hogy például Vida bácsinak mindig van krumplija, tengerije eladó. Sarkadi néninél nemcsak bor, hanem alma, tojás is kapható, sürgős esetben pár szál zöldség, Kocsiséknál tyúk, csirke.

Minden második héten disznót vágnak valamelyik háznál, és elmérik. Olyankor egy-két nappal előtte a gazda, de inkább a felesége végigjárja a házakat, felírja, kinek mi kell, aztán vagy jut, vagy nem. Mindenkinek nyakas orja kellene, oldalas, zsírnak való, ami olcsóbb, combot ritkábban vesznek. A Csige fiú néha borjút is vág, birkát, de azért nem tolonganak, gyenge hús, a disznó kiadósabb, húsleves fő belőle több napra, a főtt húst zsírban megpirítva, krumplival, rizzsel, tarhonyával eszik, amíg tart belőle. Állatokat inkább az öregek tartanak, megszokásból, a fiatalok már kiszámolják, hogy nem éri meg, drága a takarmány, aztán nem lehet eladni már a tejet sem. Valamikor sokan belevágtak az almába, egrest, málnát, meggyet telepítettek, csirkét, tyúkot, birkát tartottak, neveltek disznót, tehenet fejtek, nutriával próbálkoztak, a téesztől kocát, üszőt béreltek tartásra, földet munkáltak, akkoriban épültek a sátortetős házak, nagy udvarral, istállókkal, aztán megbukott minden. Az állam fizetett azért, hogy levágják a tehenet, kiirtsák a tojó tyúkot, és hogy lehetőleg ne csináljanak semmit. Ezt még ki is lehetne bírni, mondják, de ki fog itt száz évig belefogni valamibe? A kárpótlás sem hozott izgalomba senkit, pár idősebb ember visszavette ugyan a földjét, de ők is tudják, hogy jó vége nem lehet, előbb-utóbb úgyis elveszik megint, vagy olyan adó lesz, amit nem lehet kifizetni. Hesz Jancsi azt mondja, hogy mikor az elbocsátások szóba kerültek a munkásgyűlésen, mindenki azt kiabálta, hogy a vidékiek menjenek haza. Úgy lett. Akkor én most mit csináljak, ha munkásnak se kellettem, parasztnak se, miniszter meg nem kell annyi. Haljak meg?

A környékbeli jó földeket vállalkozók vásárolták meg, vették bérbe, valamikori téeszvezetők, képzett, dörzsölt és kíméletlen szakemberek, ötven, száz hektárnyi területek állnak egyelőre parlagon, a gépek már megvannak, lesz itt munka, mondogatja Vida bácsi, mehetünk béresnek, napszámosnak, mint régen, fillérekért vagy részesnek. Az utca alatti nagy legelőnek már debreceni gazdája van, fel fogja tölteni homokkal, benzinkút lesz, autópiac már van, aztán odaviszi a villanyt, vizet, és eladja majd építkezőknek. De honnan van ennyi pénz négy év alatt? A környéket ráadásul román idénymunkások lepték el, olcsók, igénytelenek, és mindent vállalnak, éjjel elhagyott pajtákban, ólakban húzzák meg magukat, nappal pedig dolgoznak reggeltől estig, mint az állat. Ki se mennek az utcára. Mi lesz itt?

Mi van itt, kérdi halkan Sudák valakitől a hajnali félhomályban, úgy látja, Mérő Lajos ólálkodik Sarkadi néni háza körül, aztán Béres, a Veres fiú, de mások is néha, a szabadcsapat, mondta rájuk egyszer Dorogi, ő nem ácsorog sehol ilyen korán, van saját pálinkája, bora otthon, de abból nem iszik senki. A szabadcsapat csupa független, elvált vagy munka nélküli ember, nyugdíjas, olyanok, akik már korán ráérnek, de Mérő Lajos a múltkor a református tiszteletest is látni vélte homályosan, Pintértől jött, és olyan részeg volt, ahogy az elő van írva. Nem merte mondani senkinek, mert ő maga is azt hitte, rosszul lát, még kinevetnék. Szürke, gyűrött, másnapos arccal ácsorognak, alig szólnak egymáshoz, csak befelé rimánkodnak, hogy Sarkadiné Piroska néni csak kelne már, nyitná már az ajtót. Sarkadiné házi bort mér, ismerősöknek hitelbe is ad, és itt mindenki ismerős, de mostanában beteges, öreg is. Az nagy kitolás lenne, ha meghalna, mondja Béres rekedt hangon, nem kellene kifizetni a tartozást, de utána hol innánk? Pintér is korán kel, de nemigen ad hitelbe, drágábban is adja. És tulajdonképpen ezt szokták meg, hogy itt állnak, aztán majd mennek tovább. Piroska néni ad nekik annyit, amitől fel lehet ébredni, meg lehet mosakodni, borotválkozni, reggelizhet is, akinek az a mániája, aztán ki lehet menni az utcára, nem messzire, az emberen nem látszik semmi különös. Ennyitől rendbe lehet tenni a jószágot, akinek van, egymásra hányni az ágyneműt, vagy csak visszafeküdni és aludni végre, ameddig lehet. Aludni, az lenne jó, sokáig. Aztán felébredni úgy, mintha csak álom lett volna ez az egész.

• Kultúra