Tar Sándor

Nyomtatóbarát változat

Szépek voltak a naplementék, ha tiszta volt az idő, a temető fái között vöröslött a nap, még a mocskos ablakon is áttört, pontosan az esztergályosok szemébe, míg el nem tűnt, nem lehetett dolgozni. Ezért is szerették a délutáni műszakot, meg nyugodtabb is volt. Ilyenkor leálltak, cigarettáztak, beszélgettek, az egész nem tartott egy fél óránál tovább. A művezető se ugatott ilyenkor, hagyják, mondta, mert még felkenődik valaki a tokmányra. Amúgy sem volt érdekes, hogy dolgoznak-e vagy sem, minden raktárra ment, és ott is maradt. Kulcsárnak hívták azt az embert, aki a negyedik gépen dolgozott a sorban, egy olyan harmincas, se hideg, se meleg valaki, minden olyan átlagos volt rajta, se nem szőke, se nem fekete, nem magas, de nem is alacsony, csak amikor dolgozni kezdett, akkor történt vele valami, ami miatt a többiek kezdetben utálták, később tisztelték, és ami miatt a legmagasabb volt az órabére. És emiatt bocsátották el néhány társával együtt. Értse meg, mondta a művezető, azt mondták fentről, hogy a nagypénzűekkel kezdjük, mert már a bérfizetésre sincs mani. Aztán majd megy a többi is. Kulcsár abba is belement volna, ha levesznek a pénzéből akármennyit, csak maradhasson, de azt meg csak fegyelmivel lehetett volna a Kollektív szerint. Így aztán összepakolt, elrendezte a papírokat, letakarította a gépét, kezet fogott mindenkivel és kiment a gyárkapun. Másnap aztán újra megjelent a feleségével, egy apró, fekete asszonnyal, az ismerős portás beengedte őket, a művezetőt keresték. Magyarázza már el ennek, hogy miért mondtak fel, mert nekem nem hiszi, mondta Kulcsár az ugyancsak alacsony embernek. Nem volt ideges, csak arrébb ment pár lépést, hogy azok beszélhessenek nyugodtan. Kiabáltak neki, köszöntek, de semmit se szólt, nem fogadta a köszönéseket, a cigarettáját nézte, aztán karonfogta a feleségét, ne sírj, mondta neki, és kimentek a műhelyből.

Kétszobás lakásban laktak a Csemete utcában, a nyolcadik emeleten, Kulcsár rácsot szerelt az erkélyre, hogy a gyerekek ki ne essenek, a hatéves Péter és a négyéves Gergő, és még így se szerette, ha az erkélyen játszanak, az ajtóra hintát akasztott nekik, a nagyobbik szoba lett az övék, volt ott csúszda, homokozóláda, rengeteg játék, a falat össze lehetett firkálni, akkor külön tévé, rádió. Nem engedte le őket egyedül a parkba mióta Pétert megverték a nagy kamaszkölykök. Ha nagyobbak lesznek, le fognak menni, mondta a feleségének, addig kibírják idefent is, csak mondják meg, hogy mi kell, és én hozom. Néha azért lement velük, de mindig távolabb mentek a többi gyerektől, labdát rugdosott nekik vagy futottak, elöl ő, a két gyerek utána, hogy megfogják, ezt szerették legjobban. Aztán vett nekik kólát, nyalókát, fagylaltot soha, mert az hideg, árt a toroknak. Volt olyan vasárnap, hogy felkerekedtek, beültek a Trabantba, kimentek a Vekeri-tóhoz vagy a Nagyerdőre, még olyan is volt, hogy szalonnát sütöttek valamelyik kijelölt főzőhelyen. Kulcsárnak nem sok ideje volt a családra, állandóan maszekolt, késő este járt haza, kellett a pénz, sok volt a törlesztés, a rezsi, aztán a két gyerek is egyre többe került. Gergő már majdnem akkora volt, mint Péter, hiába volt fiatalabb, Péter kinőtt ruháit nem sokáig hordhatta, neki is venni kellett.

Kulcsár régebben, még legénykorában megivott a barátaival egy-két üveg sört, egy-két felessel, volt, amikor többet is. Mikor megnősült, abbahagyta a barátkozást, a felesége lett a barátja, mindene, a kis fekete asszony minden nap hozott a boltból két üveg sört a párjának, amit aztán ketten ittak meg vacsora után, majd gyorsan ágyba bújtak, nem néztek tévét sem, csak egymásban gyönyörködtek, érthetetlen, halk szavakat motyogtak egymás fülébe, szájába. Amikor Péter megszületett, Kulcsár azt mondta a feleségének, hogy ne hozzon többé sört, kell az a kis pénz másra is. Aztán jött Gergő, pedig az asszony kislányt szeretett volna inkább, de Kulcsár azt mondta, ne törődj vele, a következő kislány lesz, vagy az utána következő, addig nem hagyjuk abba. Az asszony nevetett, és amikor a férje dolgozni ment, sört ivott, két üveggel, egész terhessége alatt rettenetesen kívánta, de nem volt szabad, most végre ihatott. Délután úgy várta a férjét, hogy megevett előtte egy szelet citromot, hogy az meg ne érezze a sörszagot a száján. Pár hét múlva elszégyellte magát, attól is félt, hogy elárulják a boltosok, és abbahagyta az egészet. Akkor már az új lakásban laktak, ami jó is volt meg rossz is. Rossz, mert jöttek az adók, a törlesztést megemelték, és hirtelen nagyon drága lett minden. Ne vegyél annyi húst, mondta Kulcsár, csak annyit, hogy nektek legyen, és azt sem muszáj minden nap. Anyámnál hetenként csak kétszer volt, mégis megvagyunk. Éva esténként órákig számolt, tologatta a pénzt az asztalon ide, oda, aztán sóhajtott és összesöpörte az egészet egybe. Kulcsár csak nézte, és azt mondta, hagyd a búbánatba az egészet.

Később, mikor arra is sor került, letette a végkielégítést az asztalra, és azt mondta, tessék, ez voltam én, ennyit érek. Aztán elővett a táskájából két üveg sört, csendben megitták. Éjszaka arról beszéltek, hogy el kellene adni a lakást és kisebbet venni, olyat, amin már nincs adósság, mert ezt a segélyből meg a gyesből nem fogják tudni fenntartani. Vagy visszamehetnénk albérletbe, az se kerülne többe, mint a rezsi, mondta az asszony, ketten elférnénk egy szobában, vagy egy nyárikonyhában. A gyerekeket meg be lehetne adni valami intézetbe. Elvégre ha majd tanulnak, úgyis kollégiumban fognak lakni valahol. Még tán jobb is lenne nekik, mint itt lenni bezárva a nyolcadikon. Kulcsár nem szólt semmit, az utca fényei világítottak a mennyezetre, azt nézte.

Sokáig járt valami munka után, de nem talált semmit. A maszek munkáit is sorra felmondták, a vállalkozó örült, ha magát el tudta tartani. Sokan közülük vissza is adták az ipart, nem bírták az adót, a megnőtt költségeket, vevő meg sehol. Egy este, mikor hazament, a feleségét részegen találta, és a gyerekek egy nagy tálból húst ettek, kanállal, tiszta kosz, rendetlenség volt mindenütt. Nem szólt semmit, úgy-ahogy rendet csinált, majd levetkőztette a feleségét, a gyerekeket, aztán levetkőzött ő is és lefeküdtek. Az asszony nem sokkal később simogatni kezdte, de Kulcsár nem akart most semmit, aztán mégis hanyatt feküdt, és hagyta, hogy a nő böfögve, nyálazva ráüljön. Nagy nehezen sikerült minden, ez bizony kislány lesz, mondta az asszony heherészve, érzem az ízén, majd leszállt az ágyról és a szoba közepén a szőnyegpadlóra vizelt. Kulcsár a mennyezetet nézte egy ideig, aztán elaludt. Reggel hideg vizet engedett a kádba és beleejtve a félig még alvó asszonyt, fejét a víz alá nyomta sokáig. Igyál, sziszegte, idd ki mindet magad alól!

Egypár napig csak a lakáscsere miatt szaladgáltak, de nem sikerült semmi, a bank nem vette vissza, másoknak meg nem kellett. Aztán hetekig, hónapokig nem csináltak semmit, csak ténferegtek a lakásban, Kulcsár néha lement sétálni, levegőzni, de nem bírta sokáig, sehol nem fogta a hely, se otthon, sem az utcán. Később egy tanyát ajánlott valaki a lakásukért cserébe, Kulcsár sokáig gondolkozott rajta, aztán megnézték. Alig tudtak bemenni a kocsival, akkora sár volt, az elhanyagolt, romos épület körül szakadozott drótháló jelezte a kerítés helyét, a vályogfalban egérlyukak, az udvaron öreg akácfák tengődtek, az ásott kút melletti kútostort árván lengette a szél. Villany se volt. Éva akkor azt mondta, mindent, csak ezt ne. Kulcsár a tanya ajtajában állt, aztán ráütött a falra, nem nagyot, csak úgy, mégis beszakadt, az egerek riadtan menekültek. Mire a tulajdonos megérkezett már a kocsiban ültek, és nem akarták a házat belülről is megnézni. Visszafelé úgy mentek, hogy az asszony szüleit is útba ejtették, Kulcsár megállt a Csap utcai kis ház előtt, és azt mondta a feleségének, hogy szálljon ki. Eredj be, tette hozzá, ha enned adnak, egyél, amennyit bírsz, mi még elmegyünk valahová, jövünk mindjárt. Aztán indított, és a kis tragacs nagy pöfékeléssel elindult. A két gyerek csendben ült hátul, nem értettek semmit, de tetszett nekik, hogy az apjuk körbeviszi őket a városban, közben magyaráz, ez a múzeum, ez a Nagytemplom, Városháza, aztán kimentek az állomásra, na, itt vagyunk, mondta nekik, szálljatok ki. Siessetek! Bent ácsorogtak egy kicsit, Kulcsár a vonatok indulását nézegette a nagy fekete táblán, aztán sietve felszálltak egy vonatra, na, mondta a két gyereknek, üljetek le ide. Hová megyünk, kérdezte Gergő, pszt, csitította az apja, majd meglátjátok! Na, én elszaladok kóláért, el ne menjetek valamerre! A kalauzok már az indítást várták, Kulcsár odament az egyikhez, és megkérdezte, ez a pesti gyors? Ez, mondta a kalauz. És addig hol áll meg? Csak Kőbányán. Aha. Kulcsár megköszönte, aztán a kijárat felé sietett. Megtalálta a kocsit, beült, magára csapta az ajtót és indított. Senki nem látta többé.

• Kultúra