Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Éppen kétszázhúsz éve ítélték halálra a boldogtalan, hányatott sorsú Donatien Alphonse Francois de Sade-ot, aki ugyan megszökött a kivégzés elől – ezzel is bizonyítva és igazolva, hogy szadizmusába csak a líra, nem pedig a praxis szintjén keveredhetett némi, később definiált mazochizmus –, szóval meglépett a guillotine árnyékából, bűnösnek bélyegzett vágyaitól azonban nem menekedhetett. Olyannyira nem, hogy elfogatása után sem igyekezett megjavulni, felhagyni képzelete és keze játékaival, s írta, csak írta kéjben és szabadosságban fetrengő figuráinak történetét.

A márki históriái látszólag meglehetősen egyszerűek, a klasszikus fogalmazványok sematikáját követik: a bevezetés, tárgyalás, befejezés hármasságán alapulnak. Többnyire a hím genitália s a többi kiálló szerv bevezetésével kezdődnek a történetek, s a bevezettetés megtárgyalásával folytatódnak, hogy aztán az aktussorozat befejezésével majd újraindításával egy más síkon ismétlődjék a jelenetezés. A cselekmény bonyodalmai a hősök egymásba kuszáltságának minőségétől függenek, s e minőség egyik mutatója tagadhatatlanul a – Krafft-Ebing által rendkívül szellemesen megnevezett, de már az idők kezdete óta közkedvelt – szadizmus. A balsorsú de Sade könyveinek ez persze csak a héja, csalogató burka, melybe egyfajta racionális és vonzó individualizmus rejtőzik, önző és féktelen, szabados szabadgondolkodás, gátlástalan áradása az egónak, így az átlátszó történetek mögött a szigorú morál és az elaggott hagyományok szétrobbantásának már betegesen őszinte vágya nyilatkozik meg.

Nem véletlen, hogy de Sade műveinek első igazi reneszánszát a szürrealisták hirdették meg – némi XIX. századi újrafelfedezést ki teljesítve –, s hogy a szürrealizmus alapeszköze, az automatizmus a sade-i gáttalanságban egyik ősét találta meg. De Sade ugyan nem sokat törődött munkáiban a vizualitással, leírásai nélkülözik a képiséget, jellemzései nemigen plasztikusak, a húszas–harmincas években művei mégis sok festőt vonzottak. Hatása Max Ernsttől Salvador Daliig szinte minden szürrealista képzőművészre rávetült, de talán André Massont és Hans Bellmert foglalkoztatta leginkább. Massonnak a Justine-hez készített rajzai az agresszív erotizmus színpadiasságát és furcsa módon demokratizmusát sugallják, míg Bellmeréi valamifajta metafizikus biologizmust árasztanak.

De Sade hazai képi interpretációja meglehetősen szegényes, vagy talán nem is az, csak éppen nemigen tudunk róla. Néminemű, korábban dugdosott rajzok, az elmúlt egy-két év pornóhullámán fölkapaszkodott kötetek szomorkás címlapja az összes, ami előidézhető e tárgyban, mint nyilvánosságot kapott műegész, pedig tényvalóság, hogy de Sade azért nem volt itthon teljesen ismeretlen, ha már – tegyük fel – más formában nem is, de az említett Krafft-Ebing doktor nyomán legalább közvetve mindenképpen a közgondolkodás és közgyakorlat része volt.

Nem ismerem egészen pontosan annak az okát, hogy Klimó Károly miért éppen most készített sorozatot de Sade műveihez, hogy – talán illusztrációnak szánt – grafikáinak, azon kívül, hogy a szadizmus torz (!) formában ott sikoltozik az említett közgondolkodásban és közgyakorlatban, szóval hogy grafikáinak miért éppen most rendezett kiállítást, de végül is a közvetlen ok érdektelen. Annál inkább érdekesek maguk a munkák, melyek a Sade-értelmezésnek a Massonétól és Bellmerétől eltérő irányát mutatják.

Klimó egyszerre ábrázolja ironikusan és tragikusan Sade világát, melynek lényege ebben a felfogásban valami eszeveszett bohócság, vérgőzös és testnedvektől párálló farce, amiben infantilis gnóm-héroszok pojácáskodnak a halállal. Inkább a poénos halállal, mint az ízes genitáliákkal: Klimó grafikáin az erotizmus vagy a szexualitás jobbára csak a „szervek” attribútumszerű megjelenésével nyilatkozik meg, éppúgy, amint a folytonosan kihívott és megsértett Gondviselés is pusztán jelében mutatkozik meg a képeken, úgy viszont állandóan és figyelmeztetőleg. A jelenetek a vérgőz ellenére sem agresszívak, egyáltalán nem szadisták, mint várnunk illene, inkább – ahogy Klimó a színekkel fogalmazza – a szar és a bíbornoki bíbor közti vergődés vicces eseménylefolyásai, enyhén trágár dirigensek utasításai alapján.

Úgy rémlik, e sorozattal Klimó Károly a rá a nyolcvanas években jellemző bravúros és drámai felületkezelést összekapcsolja egyfajta szabad, ironikusan expresszív narrativitással, melynek jelei a néhány évvel ezelőtti Ernst Múzeum-beli tárlatán, nemrégiben pedig Az idegen szép kiállításon látott festményén is megmutatkozott. Akár igaz ez a feltételezés, akár nem, Klimó de Sade-ra szánt lapjai a festő pályájától függetlenül is a történetmondás érvényességét bizonyítják, sokszorozottan is.

• Kultúra