Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

A múlt hónap prózai közleményeiből messze kiemelkedik Vladimír Nabokov regénye a Nagyvilágban. Az 1947-ben íródott Baljós kanyar eredeti címe (Bend Sinister) a magyar olvasó számára mindenekelőtt Bodor Ádám legutóbbi remeklését idézi. Akár a Sinistra körzet, az orosz író angolul fogalmazott regénye is egy totális diktatúra működését állítja a cselekmény bonyolításának középpontjába. Ám maga a történés itt sem különösebben lényeges, és nyilvánvaló, hogy legyenek bármily vérlázítóak a történetek, nem azok elbeszélése volt a megírás legfőbb indítéka. Maga Nabokov, miután siet leszögezni, hogy a kor hatása regényére elhanyagolható, így értelmezi a történelem jelenlétét regényében: „Kétségtelen, hogy felismerhetők bizonyos tükröződések, melyeket közvetlenül azok az idióta és alávaló rezsimek okoztak, melyeket mindannyian ismerünk, s amelyek életem során meglegyintettek – fasiszták és bolsevikok, korlátolt agyú »gondolkodók« és lovaglócsizmás páviánok rezsimjei. Kétségtelen az is, hogy e hírhedt modellek nélkül nem tűzdelhettem volna meg fantáziavilágomat Lenin-beszédek morzsáival, a szovjet alkotmány egy karéjával és a náci álhatékonyság galacsinjaival.” Továbbá kétségtelen, hogy a szűkebb értelemben vett cselekmény nem különösebben képzeletgazdag vagy eredeti. Egy groteszk rendőrállamban, hol a főhős, Krug professzor egykori iskolatársa, Paduk (a Varangy) a diktátor, hatalmas energiákat fordítanak arra, hogy megszerezzék a legnagyobb tekintélyű értelmiségiek hűségnyilatkozatát. Krug, a világhírű filozófus nem hajlandó erre, szökést tervez, de mikor elrabolják és megkínozzák kisfiát, Dávidot, már aláírna bármit, ám késő, a kisfiú belehal a gyötrelmekbe. „A Baljós kanyar fő témája ennélfogva Krug szerető szívének dobogása, a kínzás, amelynek e roppant gyöngédség alávettetik – a könyv a Dávidról és apjáról szóló oldalakért született, és értük kell olvasni is” – folytatja Nabokov a saját regényének kommentálását. De az értelmezés leglényegesebb pontja csak ezután következik, a legjelentősebb téma „Krug áldásos megtébolyodásának témája, amikor hirtelen ráébred az egyszerű igazságra, de saját világa nyelvén nem képes megfogalmazni, hogy ő és a fia és a felesége és mindenki más csupán az én szeszélyem és hóbortom szülötte.”

E felfogás szerint a Baljós kanyar egy nagyszerű agy működésének rögzített dokumentuma. Zseniális elme kétségtelenül, de nem pusztán a tündöklés a sajátja: „tárgyilagosan szemlélve, sosem láttam még ragyogóbb, magányosabb, kiegyensúlyozottabban őrültebb elmét, mint a magamét” – mondta Nabokov egy interjúban. Krug agyát sem jellemezhette volna találóbban, Nabokov és hőse szeretetteljesen olvad eggyé a végső tébolyban, az őrültség ekkor felmagasztosul, és pompázatos menedékké válik a tökéletesen eszét vesztett világban. Krug és Nabokov kölcsönösen álmodják egymást, és ekkor persze nem kerülhető meg Dzsuang Dzsi lepkepéldázatának nevezetes kérdése: lehet, hogy létezik még egy harmadik álmodó, Krug és Nabokov álma egy harmadik álmában létezik csupán? Maga Nabokov mindenesetre ragaszkodik szerzői mindenhatóságához: Krug álmába betolakodik valaki, egy Nabokov által megszemélyesített „antropomorf istenség. A könyv utolsó részében ezt az istenséget fájdalmas részvét fogja el teremtménye iránt, és siet kezébe venni a dolgok irányítását. A téboly hirtelen kiáradó holdfényében Krug előtt megvilágosodik, hogy jó kezekben van: igazából semmi a világon nem számít, nincs mitől félni, s a halál csak stílus kérdése, puszta irodalmi eszköz, zenei megoldás.” És ekkor a könyv egyetlen művészalakja, Ember „I”-vel kezdődő verscímeihez hozzátehetünk még egyet, mely sajnálatosan kimaradt a felsorolásból: Íme, hát megleltem hazámat.

Éjszakai magányában Krug egyszer elgondolkodik saját helyzetén: „Nagyon hasonlított az egész arra, ami óhatatlanul megtörténik mindazon regényekben, melyekben a szerző és a pozitív szereplők azt állítják, hogy a hős »nagy festőművész” vagy »nagy költő«, csakhogy semmiféle bizonyítékokkal nem szolgálnak, hiszen az nyilvánvalóan haloványnak bizonyulna az olvasó elvárásaihoz és képzeletéhez képest.” Mikor Nabokov fokozatosan egymásba forgatja főhőse és önmaga alakját, beteljesíti az olvasó fenti elvárásait. Krug és a regényíró hangja egyként zseniális, és ezek az „őrült” agyak valóban a legjobban szervezettek: Nabokov–Krug bámulatos arányérzékkel és memóriával tájékozódik regényvilága hihetetlenül bonyolult és ravasz utalásokkal átszőtt labirintusában: minden megnyilatkozása lefegyverzően érzéki-érzékletes, lírája megrendítő (a kilencedik fejezet szerelmi vallomása a legszebbek egyike, melyet valaha is írtak); morbid humora megsemmisítő erejű. M. Nagy Miklós fordítása bámulatos teljesítmény, a magyar szöveg szinte minden sorából baljós fényű nyelvteremtő fantázia sugárzik.

• Rábeszélő