Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Ezúttal nagyon erős a versrovat. Mindenekelőtt itt vannak József Attila „öregkori versei”, ezek a most élő magyar költőktől származó, ám képzeletben a nagy elődnek tulajdonított versek. A jegyzet szerint az ötlet Zelki Jánosé, a gyűjteményt a könyvhétre jelenteti meg a Cserépfalvi Kiadó. Az idea rendkívül frappáns, ám fölöttébb problematikus egyben. Hisz nyilvánvaló, hogy József Attila, bár fiatalon, de megírta azokat a bizonyos „öregkori költeményeket”, a kései stílus ugyanis nem életkor kérdése, hanem a világérzékelésé. (Talán még kézenfekvőbb példa a huszonnyolc éves Schubert öregkori, búcsúzkodó intonációja.) Késeibb verseket, mint a Karóval jöttél vagy az Íme hát megleltem hazámat nemigen lehet elgondolni, ezek már odaát keletkezett szövegek, mintha a költő saját halála után írta volna őket. Nincs tehát hiátus az életműben. Akkor hát a későbbi pályatársnak nem valódi esélye, hogy pótoljon valamit. Több lehetőség kínálkozik, hogy komolyan vegye a játékot – mert nemes játék ez, semmi több, bár nem is kevesebb. Vagy elképzeli József Attila 1937 utáni életét, megteremt egy fiktív életrajzot, és annak lecsapódásaiként látja és láttatja a képzeletbeli verseket; vagy elgondolja, hogy a költő halála évében még több, eddig ismeretlen, lappangó költemény keletkezett, és most ezeket próbálja „rekonstruálni”. Az első esetben nem nagyon kell figyelembe vennie a költő stílusát, nyelvhasználatát, hisz joggal feltételezheti, hogy az idők során az jelentősen változott – mondjuk Eliot, Kavafisz vagy éppen Pilinszky hatására, hogy csak a legnagyobb befolyású költőket említsük. A második esetben több lesz a stílusjáték, megnövekszik a maszk, a paródia szerepe. Rakovszky Zsuzsa inkább az első esélyt játszotta meg, három verse közül az elsőben mindenképpen.

Ez a költemény (Éjszaka) nem hagy kétséget afelől, hogy az öngyilkosságát túlélő József Attila egy elmegyógyintézet ápoltja. (Némileg hasonló utat választott Várady Szabolcs, az első sorban egy finom utalással önmagára, aki, mint e folyóirat egyik szerkesztője, így vág neki a reggelnek: „A HOLMI-mat ma is csak összeszedtem” – a nagybetűs kiemelés persze a recenzens vicce. Bocsánat.) Rakovszky idézett verse egyébként erős Kálnoky-áthallásokkal szólal meg (Szanatóriumi elégia), persze, hiszen már az eredeti is József Attila költői égboltja alatt íródott. Kántor Péter gyönyörű verse (Ki beszél?) egy harmadik lehetőséget példáz: egyszerűen egy hommage jó néhány József Attila-motívum felhasználásával. Nagyon sokértelmű a cím: valóban, ki beszél? József Attila vagy Kántor Péter? Netán egy „harmadik”, Kántor Péter József Attila maszkjában? Az eldönthetetlen kérdés különös vibrálást ad a versnek. Ha megjelenik a teljes gyűjtemény, választ kaphatunk talán egy bujkáló kérdésre: hogyan folytatható a József Attila-i tradíció, folytatható-e egyáltalán?

Kukorelly Endre ismét közölt egy sorozatot H.Ö.L.D.E.R.L.I.N. címmel. Amikor először láttam a 2000-ben, azt hittem, egyszeri ötletről van szó. El voltam bűvölve tőle, írtam is erről ugyanebben a rovatban. Most szkeptikusabb vagyok: lehet ebből sorozatot csinálni? Valahogy úgy vélem, Duchamp WC-csészéje csak egyszer állítható ki A forrás címmel… De legyünk mértéktartók, térjünk vissza a dologra, ha majd – és úgy tűnik, ez már elkerülhetetlen – kötet lesz a Hölderlin-„szövegromlásokból”.

Nagyon érdekes ciklus jelent meg Tandori Dezsőtől: Clyde Istennő. Tiszta bökversek váltakoznak itt a legcsodálatosabb dalokkal (Királynő kószása; Társnémnak). Egyszer régen már hasonlítottam a Koppar Köldüst író Tandorit az öreg Aranyhoz; ezúttal mintha nem „akadémiai papírszeletkékre”, de elhasznált tikettek hátoldalára rótták volna a verssorokat.

Tandoriról három esszé is található a lapban, ki-ki vérmérséklete szerint. Albert Pálé a legvibrálóbb, leghektikusabb (rosszabb pillanataiban a leghisztérikusabb), Ferencz Győzőé mértéktartóbb, szofisztikáltabb (rosszabb pillanataiban a legunalmasabb), míg Tarján Tamásé a legtöbb információt közlő, a legirodalomtörténészibb (rosszabb pillanataiban a legtudálékosabb).

A legérdekesebb esszét számomra Bazsányi Sándor írta Esterházy és Nádas Péter prózájának egy-egy pillanatát elemezve, összevetve. Bizonyosnak látszik, hogy ez az alig pályakezdő fiatalember egyike a legnagyobb jövőjű ítészeknek hazánkban. Ilyen mértéktartó és elegáns cikket még nem olvastam a két író pályájának 1987-ben kezdődött, problematikusabb szakaszáról.

Nem hallgathatom el, hogy ezúttal ihlet nélkülinek éreztem a kritikai rovatot. Minden írás „jó”, de többhöz vagyunk szokva. Ambrus Judit egy számítógéppel csinos angolparkra nyírott küllemű „képverskritikája” szemgyönyörködtető, üde színfolt, egyben kedves hommage a kritika főhősének, Kukorelly Endrének.

• Rábeszélő