Skip to main content

Magyar Napló

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
’94 április 15.
Folyóirat


A költészetnapi szám „belterjesen” emlékezik meg az ünnepről: jó versekkel. Balla Zsófia és Parti Nagy Lajos A Kozmosz énekét, József Attila fiatalkori szonettkoszorúját adta föl tizennégy magyar költőnek, írnának az eredeti kezdő- és zárósorok megtartásával egy-egy szonettet, s az így betelt ciklust követi tizenötödikként az adott sorokból épített József Attila-i mesterszonett. A felkértek: Csordás Gábor, Kántor Péter, Gergely Ágnes, Baka István, Rakovszky Zsuzsa, Orbán Ottó, Kovács András Ferenc, Várady Szabolcs, Csiki László, Tandori Dezső, Tompa Gábor, Marno János, Balla Zsófia, Zilahy Péter – vállalták és becsülettel teljesítették a feladatot.

Jó okunk lehetne pofákat vágni, és élni a gyanúperrel egy ilyen ünnepi megrendelés hallatán, de a versek minden fenntartást félresöpörnek ezúttal. Jók egyenként, s ami igazán meglepő – lévén a líra nem közös vállalkozás –, együtt is; egyetlen versciklusként olvasva. Nem mondom én, hogy csupa tökély, de mind érdemes darab, és találtatik köztük műremek meg remekmű is. (Inkább nem emelek ki senkit; hajlok rá, hogy ez esetben tág tere van a személyes vonzalmaknak és elfogultságoknak.) Van, akinek természetes élőhelye a szonett, van, aki minden kötött formába beletalál, van, kinek szárnyakat ad a rímkényszer, és van, aki küszködik, és úgy jut át. Verset írni persze nem lehet. De muszáj. A versnek át kell jutnia, mert máig érvényesebben szól rólunk, de még közérzetről, politikáról is, mint valahány úrhatnám prózai beszéd.

(Ilyen kezdés után az olvasónak a szokásosnál nehezebben esik nekivágni a szonetteket követő betűtengernek. Pedig megvannak kedvenc állandó rovataink – a sejtelmes Poletti–Gabriely-levelezés, a városfénykép, az interjú, ezúttal a hóhérral az akasztófa alatt, mert a kérdezett az eddig csak kérdező Kőrösi Zoltán. Ezért csak egyetlen közérdekű közleményre hívnám föl a figyelmet. CsZs keretesét – ez is állandósulni látszó rovat – olvasva egyikünk-másikunk találva érzi majd magát. Ki azért, mert egyik leleményes anyósa felfedte már előtte a nagy titkot, ki meg azért, mert végre rájön a megoldásra.)






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon