borz [Bori Erzsébet]

Nyomtatóbarát változat

Mielőtt rámondanánk, női film, tegyük fel bátran a kérdést: mit értünk ezen? Amit nők készítenek, nőkről, nőknek – az egyetlen olyan kisebbségnek, amely valójában többségben van –, de ami egy szűk körön (a rokonokat és barátokat most nem számítjuk), az elkötelezett feministákén kívül garantáltan nem szól és nem érdekes senkinek. Ilyen értelemben a Mina Tannenbaum – bár nők készítették nőkről – nem női film. És hogy a még kényesebb ponton is túl legyünk mindjárt az elején: nem is zsidó film, bár hősnői azok, zsidó lányok a mai Franciaországban, annak a nemzedéknek a tagjai, melyet a szakirodalom holocaust-unokáknak nevez. A háború után születtek, személyes élményük, talán még ismeretük sincs a zsidó tragédiáról, de szüleik akaratlanul is átörökítették rájuk a lelki traumákat, a sérülékenységet.

Mina és Ethel ugyanazon a napon születik meg Párizsban, de csak tíz évvel később, 1968 májusában – a jeles napok valamelyikén – találkozik egymással. Két csúnya kislány, a dundi kismalac (kötözködésből megjegyzem, hogy ez a gyerekszereplő nem éppen hiteles választás; bármennyit változnak is a kamaszok, a turcsi nózijú gömböcből nem fejlik ki olyan merész orrú, sudár szépség, mint az ifjú Ethel) meg a girhes pápaszemes kígyó. Rendes francia polgári nevelést kapnak, amelybe azért belejátszik az a fajta profán zsidó szocializáció, amit – ha máshonnan nem – jobb amerikai regényekből ismerhetünk. Éppilyen kettős lehetett Martine Dugonson zsidó–francia rendező filmes „szocializációja” is: a Mina Tannenbaum előadásmódja egyszerre idézi Truffaut kamasztörténeteit és Woody Allen zsidó nevelődéskarikatúráit. Így lehet egy tragédiába torkolló életrajz stílustörés nélkül mindvégig groteszk és humoros is.

A gyerekkori találkozásból életre szóló barátság születik, és lesz egy padjuk, ahol újra meg újra ott ülnek egymás mellett, a változékony divat nevetséges és előnytelen maskaráiban. Veszekszenek és kibékülnek, titkot cserélnek, átélik a kamaszkor obligát viharait, az ifjúság válságait, munkát, szerelmet választanak és veszítenek el. Eleinte Mina tűnik fel szerencsésebbnek, tehetséges festő, a legjobb úton a siker felé, míg Ethel kétségbeesetten keresi magát, csodálja és irigyli a barátnéját, s addig is – jobb híján – együtt él egy „gójjal”, persze titokban. Azért titkolja (és azért teszi), mert kiskorától azt hallotta a mamától, hogy ez a legszörnyűbb dolog a világon, rosszabb még a halálnál is. Aztán fordul a kocka: Ethel egyszer Minának adja ki magát, és attól fogva minden sikerül neki, a szépreményű festőnő viszont sorra elveszti mindenét. Utolsó találkozásuk már nem egyenrangú felek közt zajlik. Mina végső kétségbeesésében keresi meg Ethelt, miután egy csúnya összeveszés két évre elszakította őket. Az utcán les rá, a lakása előtt, félszegen és kapkodón indul felé, míg Ethel egy hegy fenséges nyugalmával és áthatolhatatlanságával közeledik, babakocsit tolva maga előtt.

A legtöbb tehetséges filmes – itt most nem részletezhető okokból – már egy ideje Franciaországban tűnik föl. Csinálnak egy-két ígéretes, figyelemre méltó munkát, aztán kisétálnak a képből (rendszerint előbb, mintsem hozzánk is eljutna a hírük). A reményekre jogosító elsőfilmesek között szép számmal vannak nők. Csak reménykedhetünk, hogy a Mina Tannenbaum érzékeny rendezőnője nem tűnik el a szemünk elől.

• Rábeszélő