Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Mindenekelőtt két írásra hívnám fel a figyelmet. Szántó Piroska folytatja nagyszerű, elegáns és valódi prózaírói erényeket megvillantó önéletrajzi karcainak sorozatát. Ezúttal az ötvenes évek egyik nagy kalandját rajzolja meg, Vas István kilépését a pártból. Hatalmas vállalkozás volt, hisz sikeres végrehajtásához nemcsak Toldi Miklós-i, de Bolond Istók-i erények is szükségeltettek. Minderről Szántó Piroska oly ízesen, irigylendő nagyvonalúsággal ír, hogy már-már csodát tesz: megkedvelteti az olvasóval ama rémkorszakot. Példamutató, hogy bár mindenről nagyszerű férje jut eszébe, mégsem kísérli meg, hogy hamis kultuszt teremtsen Vas István körül. Ettől megóvja remek humora és öniróniája, így aztán a szörnyű idők rezüméje nem is lehet más, mint egy tömör felkiáltás: „A kurva életbe!”

Fővárosi história avagy az összes lehetséges történés egy szála – így hangzik Marsall László novellájának címe. Ebből is kitetszik, hogy matematikai ihletettségű, az aranymetszés „táncrendjének”, a Fibonacci-számsornak ugyancsak kitüntetett szerepe van a cselekmény bonyolításában. Költők prózája szinte mindig különleges, mintha az efféle epikának nagyobb lenne a szabadságfoka. Parti Nagyhoz, Tolnai Ottóhoz hasonlóan Marsall se sokat teketóriázik, ha oda kell rittyenteni egy vadmerész hasonlatot, egzotikusán csengő jelzőt. Novellája alapvetően szürrealista színezésű, ám a kukások és mentősök harcában jól felismerhetők mai társadalmi valóságunk bizonyos elemei – ahogy mondani szokták. Szellemes, fényűző szöveg, ám végül mégis kissé elbizonytalanodik, az ötletzuhatag célját téveszti, mintha maga az író sem tudta volna mindig, hogy pontosan mit is akar.

E két szívderítő szín egy majdnem betonszürke háttér előtt világít. Jó pár hónapja figyelem egyre nagyobb megrökönyödéssel e folyóirat szellemi leépülését. Ezt is hozta a káprázatos virágzásnak indult magyar folyóiratkultúra: egyesek lecsúsztak, mások a magasba törtek. De a Kortárs mégis az írószövetség lapja, vagyis valamiképpen reprezentatív periódusa, de sajnos valóban magát az írószövetséget reprezentálja. Hiszen miféle szellemiséget képvisel ez a műintézmény? Valószínűleg semmiféle akár vázlatosan is megrajzolhatót, ám ez szinte szükségszerű: több száz alkotót képtelenség bármiféle zászló alatt egyesíteni. Marad tehát a „népfrontos” jelleg, Illyés régi szép szavának, a „szekértábornak” megcsúfolása, ami esetünkben a lapos és semmire sem kötelező „sokszínűség” kategóriájával jellemezhető. A Kortársnak ezért nincs és nem is lehet „vezető” írója, költője, publicistája, a lap egyre inkább jellegtelenné, unalmassá válik. A Kortárs mai állapotában amolyan „nemhivatalos” hivatalos periodika, légüres térben lebeg, kultúrateremtő erejét régóta elveszítette, mint afféle írószövetségi irodalom fellegvára, inkább kirakodóvásár, mint átgondolt tárlat.

Persze az effajta irodalom búvárlása is tanulságos lehet: Jókai Anna parádésan értéktelen novellája nemlétező nevekkel és helyzetekkel, amolyan intellektuális Kosáryné Réz Lola; Szöllősi Zoltán első helyen hozott versei, ékes bizonyságaként az elhíresült Petri-mondásnak, miszerint a József Attila-i hagyomány közvetlenül nem folytatható; Major Ottó „műbírálata” Karinthy Ferenc Naplójáról, melynek minden második szava: „Én”. A kritikai rovat különösen gyenge – nemcsak ebben a számban –, ezt nem ellensúlyozhatja Ács Margit érdekes és mértéktartó, valamint toleranciára felszólító tanulmánya Ottlik utolsó regényéről.

• Rábeszélő