Bán Zoltán András

Nyomtatóbarát változat

Wittgenstein-gyakorlatok II. címen jelentek meg Kertész Imre naplójegyzetei a Kritika szeptemberi számában – nekem ez volt a hónap legfontosabb prózai közleménye.

Kertész Imre komoly író. Szándékom szerint ez nem elsősorban értékmegállapítás, mindenekelőtt gondolkodásának, művészetének fajtáját, természetét kívánja jellemezni. Komoly, és nem komor. Erkölcsi dörgedelmek szórása, kétségbeesett – és ezért néha kissé nevetséges – önmarcangolás, ítélethirdetés élők és holtak fölött, morális fontoskodás, prófétáló énkiáradás – mindezek meglehetősen távol állnak személyiségétől. Mindamellett természetesen vannak erkölcsi természetű ítéletei, kételyek őt is derekasan kínozzák, ám bármiféle – emberi és művészi – hisztériától mentesen. Komolysága szememben azt jelenti, kíméletlenül és illúzióktól szabadon végig kell gondolni mindent, ami megérinti az ember centrumát, tudni tehát mindeközben, hogy van, létezik ilyen centrum, és ha egyáltalán, csak az üdvözülhet e világban – ingyen, kegyelemből –, aki soha nem hagyja el sorsa központi körét. Az író semmi mással nem törődhet hát, csak ami beleszáguld ebbe az irtózatos vonzási erejű középpontba. Koncentrált, minden percben, pillanatban szörnyű nehézségű munka ez, „gályamunka” mintegy, rabszolgarobot, melyből nem válthat ki semmiféle szabadságlevél. Életfogytiglani és reménytelen… De aki tisztában van e ténnyel, annak nem riasztó többé, sőt gyakran a humor vagy az önirónia forrása. Ez újabb ellenérve a komorságnak. Mert hát mit is mondhat egy sokat tapasztalt ember, ha megpillantja a „nemzeti ünnepre” készülődő hazafiakat? „A Margit hídi aluljáróban fehér szakállas vénember, csendőrsárga ruhában, nemzetiszínű karszalag, a közepén fekete kettőskereszt, a fején cserkészkalap, árvalányhaj, színes tollak… egy kiöregedett Winnetou.” Ez a gyilkos humorú leírás minden átkozódásnál és siránkozásnál többet ér. Ez a megvadult és elvadított öreg megsemmisül az ábrázolás által, nem infantilis politikai nézetei, de a maga szedett-védettségében eszelős személyisége válik nevetségessé. A humor itt önvédelem: „Karl Krausszal szólva, a helyzet képtelen, de nem totális. Egy udvarias meghajtással még kitérhetek a kivégzésre szóló meghívás elől – s ez a dolgom, gyakorlatilag is, szellemileg is.” Morbid elegancia, visszhangtalan nagyvonalúság – Kertész Imre a tántoríthatatlan belső fegyelmet példázza a mai szellemi bolhapiacon.

Morbid humora akkor sem – sőt, akkor a legkevésbé – hagyja cserben, ha beköszöntenek a valóban ünnepi pillanatok. Levelet kap egy salzburgi olvasójától: „Über Ostern habe ich Ihr Buch gelesen, das mehr karfreitagliches Gefühl vermittelt.” (Húsvétkor olvastam a könyvét, de bennem inkább nagypénteki érzéseket keltett.) Kertész kommentárja: „A Kaddisról van szó. Itt Magyarországon nem győznek eleget beszélni a kereszténységről – no de létezik-e itt keresztény kultúra? Kötve hiszem. ” E bevett fordulatot ritkán használták ilyen érzékletesen, átélve a mondás groteszk fenyegetését.

Kertész Imre komoly író, a legbölcseletibb hajlamú jelenkori irodalmunkban. A filozófiai megszólalás számára anyanyelvi természetességű. Nem „szak”-filozófus, de elemi igénye, hogy életproblémáit filozófiai kérdéseknek is tekintse, tudva eközben, hogy a világra többé semmiféle – hacsak nem hazug – átfogó filozófiai válasz nem adható. Meggyőződése szerint a korszak a filozófust arra a szerepre kárhoztatja, „hogy felismerje: a filozófus szerepét épp most törlik a kor színlapjáról.” Bár ma már nincsenek filozófusok, azért – Thomas Bernharddal szólva – „filozofálni még lehet”.

Kertész naplójegyzetei 1993 januárjától 1994 márciusáig terjednek. Többnyire külföldi utazások, Németországban, Svájcban. Kertész sétáló filozófus, szenvedélyes csatangoló, kérlelhetetlen tisztánlátású megfigyelő. Nemcsak az emberek, de a házak veséjébe lát. A látvány megszállottja, ám csak azért, hogy ott is létkérdéseire keresse a választ. Soha nem a dekórum érdekli, hanem a tájban, az épületekben rejlő megfagyott történelem. A látó ember – közvetítő. „Ki lát általunk? Mert úgy kell tudnunk, tehát élnünk is úgy kell, hogy valaki bizonyosan lát majd – nem minket, s nem a mi szemünkkel, hanem az életünk által.” Kertész a környezet, a házak, a táj által látja a történelem életét, így változtatja a históriát is saját élete részévé.

Kertész Imre kérdező író. Naplójegyzeteiben minden nyitott, a kérdések sokkal égetőbbek, mint az esetleges válaszok. Wittgensteint variálva: ha már nincs több kérdés, akkor éppen az a válasz. Kertész szövegében szinte végeérhetetlenül sorjáznak elő az egzisztenciális kérdések. Olyannyira, hogy elfogja a Paul Valérytől idézett szkepszis: „Tegyünk-e föl minden kérdést?” Ismét nincs válasz természetesen, ám azt pontosan érezzük, hogy a kérdések föltételére vonatkozó kérdést mindenképpen föl kellett tenni.

Komoly író, de nem komor. Van hát valami vigasztalás a bejegyzések végén. Még akkor is, ha csak újabb kérdésfeltevésekre kényszerít: „S mindennek ellenére, mégsem élhetünk úgy, mintha életünk hiábavaló lenne. Bizonyít ez valamit? S mit?”

• Rábeszélő