Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Nem vagyok halevő.

A karácsonyi gombához most itt a Mickey’s (Mickys?) Fish Bar mellett, a kedves olcsóboltomban vettem egy palackocska tartárt. Bár csak 57 kiló, evő azért – maradtam. Igaz, roppant örömmel tölt el (szó szerint), ha négykalóriás citromlevet kapok (na jó, a 14 kalóriásat is megengedem még), s ma írtam fel épp valamit ezzel kapcsolatban, hogy Kafka éhezőművészéhez és Shakespeare Hamletjéhez hogy jövök, de majd bolond lennék egyszerre ellövöldöznöm minden nyílsuhanásomat. Sagittáriusabb vagyok én annál!

Bár lehet, hogy már nem soká. ’57 után az ’56, ’55, ’54 jöhet, s nem is ez, hanem ha ez…

Nem hiszem. Bár…?

Vígan mesélek hát.

A Mickey’s Fish Bar ott van… na, hát bonyolult lenne elmagyarázni. Amikor a Szpéró madaramnak (akinek, társném mellett, Londont „köszönhetem”) ötödik halálfordulóját ültem meg júniusban, az epsomi derby tájékán, egy-szál-hidegvizes-mosdós szobámban, melyet az a bizonyos platán mentett meg, valamint az éjfél utánig tartó délvidékies társasélet sok zaja lent, s amikor Omar Khajjámot már úgy fordítottam, hogy szó se volt „pijjám”-ról, és a „kajjám” is kezdett a napi egy liter citromlé és egy adag sült krumpli felé alászállani, mondom, ahol hajnali fél négyig ücsörögtem a mécsesem mellett, s aztán másnap a Nessun Dorma nevű ló (apja Éjszakai Műszak) olyan szépet futott nekem, továbbá, ahol egyszer télen tényleg olyan utolsó éjszakát töltöttem a Balbek Szállóban, csaknem a falnak támasztva magamat, a fekete zsák mellé, a vaságy végénél, el ne aludjak megint (akkoriban még volt „pijjám”), hát ez a Mickey’s (Micky’s) Fish Bar volt az evészet alapfogalma nekem, itt 50, bocsánat, 60 pennyért lehet nagy adag sült krumplit kapni, most akkor 59 penny a citromlé, de ha nagyon diétás narancslét veszek, abból két liter 89 penny, ehhez jön 70 pennyért a lóversenyújság, s mert napi huszonöt-harminc kilométer gyaloglás meg se kottyan idegenben, járműre nem költök, pályákra nem járok, csak irodába(ra?), hát ki lehet számítani, hogy Londonban olcsóbban megélek, mint Pesten, csak oda kell jutni valahogy, ja, és az írógépem is viszem, s az itthoninak kb. a 3/5-e adagját „megfordítom” mindeffélék mellett (ezzel, remélem, minden kíváncsiságot kielégítettem!), ez a Mickey (Micky), „aki” vagy „ami” (a sütöde), két rokonszenves arabféle ember, akikhez a város másik végéből is visszajárok, a legjobb maláj, török, kurd, szuahéli vagy gabodal’jdbambó krumplisütők se tudnak elcsábítani, hát a Mickey’s (Micky’s) ott van az én képzetem egyáltalán nem ködös láthatárán, ide mindig visszatérek.

Közel hozzá a Hyde Park, a Kerek Tó, jó ott járni. Mindenféle költeményt írok, iszonyú hidegekben percek kellenek, hogy megálljon az ember kezében a tolla, ne idegenkedjék, ez például egy ilyen kétsoros:

VOLT AMI VOLT
LESZ AMI LESZ

Igen sok értelme van. Tessék nem megállni a felszínénél. Központozni, egyénien; ahogy a halbárban is lehet tovább sózni, netán ecetezni stb. azt a sült krumplit.

Ám itt most csak az én egyetlen – első! – angol nyelven írt versemre akarok összpontosítani. Más vicceket – majd máskor. Konrád Lorenz, akit ugyanitt fordítgattam még tegnap, ugyanígy görnyedezve, az ágyszintemmel egymagasszint asztalra pakolt, folyton elforgó írógépen, mondja, tehát Lorenz, hogy a nevetés, állítólag, a vallás fontos hordozója manapság, a hité etc., s ő, ha ezt túlzásnak tartja is, a nevetés fajtaspecifikus fejlődésétől nagyon sokat remél, emberi összetartozások kialakulását, ilyesmiket, lehet valami igaza. Magam, mint (veréb) royalista, de a veréb szót magánhasználatra vonom félre, magam tehát mint royalista, egyrészt, szeretek csak jót és jót kívánni mindenkinek, ha a királyság alattvalója, ha nem, mit tudom én, másfelől nincs „alatt, felett”, ezt én az evidenciatörténetekkel (másutt majd!) (a Nessun Dorma is ilyen volt pl.) vélem visszaigazolhatni; egy royalista éljen igenis evidenciatörténetekben.

Nem vagyok „művészet a művészetért” alapon hű. Igaz, a büntetésnek is elfogadója vagyok. Ha hűtlen leszek jó szállásomhoz, hová pedig jövőre itt már elígérkeztem, hát nyilván egy „Royal Akármi” nevű fedelet választottam helyette (és nyilván még olcsóbban!), s ugyanígy nyilván nagyon örültem ennek, és meg is tettem egyből (én balga!) egy Royal Ballet nevű lovat, aztán elúsztatott, holott várnom kellett volna 24 órát, és a Truly Royal (Híven Királyi) nevű szépen hozott vón’ a konyhára. De ha egyszer nem voltam hű! Ha inkább eltáncolgattam (régi szálláshelyemről)? Nem jogos a büntetés?

Nem menti cselekvésemet, hogy a „Royal Akármi” szálló a halbárhoz igen közel van. Nem, hát Mickey (Micky) halbárjához csak tessék szépen messziről elsétálni. Nem olyan nagy az a London.

Mert véres londoni történetemet (szó szerint és hátborzongatóan véres volt, egy nap és egy éjszaka esett meg) s egyebeimet se akarom (más dolgozat keretében sem) elmesélni itt ma, s nem csupán, mert ebben a testtartásban, ily ülés- és írógépmagasság mellett a hát, a keresztcsont vagy mi, hamar pokolian kezd fájni, nem, azért főleg, mert cigizni akarok, el akarok szívni még két doboz Gitane(s)-t, bizony, s abban a tevékenységemben nem szeretem, ha zavarnak. Abban még én se zavarjam magam. A „Symphoniá”-t ugyanily odaadással kell szívni, már legalább nekem, a royalistának.

Vagy efféle odaadásaim miatt vagyok royalista?

Mindegy. Ilyen evidenciamondás ez is: hogy nem elsődleg a dohányzásnak vannak ártalmai, hanem a dohányzásnak nem szabad ártanunk. Ha dohányzunk, hát dohányozzunk. (Dohányozzuk a szegényt! Segítsük, hogy a királyság részeként dohányozódjék az a fránya dohányzás. Kicsit abszolút monarchistának látszom, nemdebár?)

Még különösebb, s az ilyesmit nevezem gengszteroid elemnek: bizony mihelyt hazai földre lépek, a dohányzás abbamarad. Előző nap még 70-80 szál elment per nap, utána hetekig egy szál se. Az ilyen embert áldani kéne, elkínálni minden jóval (odahaza cigivel, itallal és étellel nem, egyebek jöhetnek; lények kíméljenek). De hát maradni fog minden így, ahogy van.

S akkor hát hogy van ez az „ahogy van”? Úgy van, hogy nemcsak a napi Sporting Life-ot vásárlom úgy, hogy „Örkényi egyperces” beszélgetéseim alakulnak a két árus atyafival (Kensington csikordító hidegén se csikorog a kedvességünk, a lorenzi nevetésünk, fapofánk; ez utóbbi, saját, de szívet takar!), hanem a halbárba is emberileg járok. Próbáljuk már tényleg, hogy közelebb kerüljön egymáshoz földi lény s lény. (Miközben: l. fentebbi mondásomat! Így szabad hinni a magamfajta ürge szavainak, hm?)

De hát miután kilencféle nyelven köszöntünk már egymásnak Mikiékkel (melyikük Miki? egyik se? Miki afféle Godot, övé a halbár?), miután itthon eltűnődtem egy „Ki Miki?” című cikken, melynek elvetettem a gondolatát azért, s mert a „Mim Imi, mi? Mi Mimi mimikrijét jöttünk kideríteni!” című viccemet másutt elsóztam, s mert Miki nyilván nem Mimi (de megálljunk…)…

Mert, mert, mert. Minden igazi dolog szervesen áll össze (vagy sem). Én egyre többet kezdtem angolul gondolkozni, alkotólagosan. Szavakban. S nem csupán úgy, hogy ha Absolom’s Pillar nevű lovam (kihagytam!) bejött, ha utána Absalom’s Ladyt helyre tettem csak, én balga, s nyert, utána merhetem-e még pénztárcám mentésére (és Samu verebem emlékére) Samsolomot játszani (ah, bár győzelemre játszottam volna őt, ne csak helyre), mert ilyeneket gondolok: „Am I? – I am!”; mily mélyen rímel stb., s mert felkérdeztem a Rózsák Szállója tövében: miért nem jött rá senki, lásd Mimi, hogy a Hamletből a „Lenni vagy nem lenni” az így fordítandó: „Vagy vagy, vagy nem vagy”, s nem butaság ez, mint kis versem bizonyítja:

VAGYOK.
DE EBBŐL A „VA” A FONTOS,
EBBŐL AKÁR MÉG A „GY” IS FONTOS,
DE NEM AZ „OK”

– szellemes, mi? És hány variációja van. Na, hát én szellemes vagyok, és sok variációm van, és ez nyilvánul meg írásaimban. Ezt tessék végre tudomásul venni, mert az jár a legkisebb fáradsággal, és a legjobb tipp (l. tegyük Samsolomot győzelemre).

Szóval, ha befejeztem itt egy mondatot az imént, ha nem, ma, hat nappal szent Karácsony előtt, megvéve 57 kilómnak (ez is én vagyok, szellemsúly a 182 cm-hez) 13 kalóriás tartárt, meg az Astral (figyeljük) kézkrémet, családomnak a pud(d)ingot, melynek sokat turkáló próbája voltam, versem is van a pudingra, nem tűri a nyomtatást épp, miután mindez megvolt, irány a halbár.

Mindkét Miki ott volt. Karballioid-bértagnoy-spancofil nyelven és gurdu’bk-kurdinorg kézlendítéssel köszöntöttük egymást, s én végre felvilágosítottam őket, magyar vagyok, s hogy íróféle, és a „MICKEYS” (de jó, ugye, a szóbeliség!) v. „MICKY’S FISH BAR” boltnév nyomtatásban megjelent már hazámban. Az én tollamból stb.

Vigyem el nekik! Kiteszik a falra! Kinagyíttatják. Így ők. Helyes. Távoztam a Hyde Park felé.

Tűnődve ballagtam e turfon, elégedetten azért samsolomozásommal, meg az éjszakai vérköhögésem miatt a Fiatal Köhögő nevű ló megtételével (és sikerével), de elégedetlenül, hogy honnan a fenéből kerítem én elő tél végéig az ígérteket. Valahol említem, persze, a halbárt, de a nyavalya se keresgél annyit otthon az újsághalmokban.

S akkor jött az ihlet. Itt a cikk vége. A Hyde Parkban, ahol már nyári hőben, téli reszketésben oly sok firkaművem született, rögtön angolul a következőket írtam:

Where I in London like to eat,
is the favorit:
Mickey’s Fish Bar.
The rest is bar.
(Mindegy, Micky’s, na.)

Amit tudni kell, ez egy irtó szellemes és szerves vers. Mert a favorit, ugye, egy-egy lófutamban, a legjobbnak vélt, nyerés dolgában a fogadók (a punterek; de szép szó, mi?) által a leginkább támogatott (backed, gambled etc.) ló; és a „bar” azt jelenti, hogy „a többi”, kb. „futni fognak még”, azaz „3” a favorit, van 4-hez, 6-hoz, 8-hoz ló, „a többi…” Ez a „the rest is bar”.

The rest is silence, a többi néma csend, így Hamlet.

De rest a szelence, én nem vagyok rest, megvan a vers! Le is fordítottam, már hűtlenül elhagyni készült kensingtoni lakhelyem felé tartva, ám egyik fordítás rosszabb lett, mint a másik. Ez a vers angolul van meg. Mégis közlök egy ilyet:

Mi Londonban ínyem legjobb’t csiklándja:
Miki Halbárja.
Ő a favorit.
A többi fut majd míg.

Etc. Vagyis ez a vers mintha csak angolul vóna meg. De hát elég az. Egyszer is legalább: vagy vagy, vagy nem vagy. Viszont pályázatot hirdetek, a legjobbnak ítélt művet egy 60 pennys mikis szalmakrumplival (nem is szalma! sült krumpli!) jutalmazom, a második helyezett 80 pennynek megfelelőt (nagy adag! én haragszom, ha véletlenül azt adnak, nagyon sok az 57 kilómhoz!) kap… hol? Hogyan? Mondjuk, egy kis és egy nagy adag gombafejre fizetek be neki (mert azért Budapestet is ismerem) a Dixiben! Komolyba, jó! Nem hizlal etc., és a dolog eleve jóízű. Ami nem tetszik, vagy megülné a gyomrot, tessék kiköpni, én se szoktam másképp (t)enni.

Mindez még rendben is volna. „Eddig.”

De egy kérdés el ne maradjon. Benne volt ennek az írásnak a piszkozatában. (Ilyen lelkiismeretesen írok újabban!) S nagyon tiszta sor, hát megkérdem: Ki Miki? Akinek a kedvéért én angol verset írok? Így strapálom magam?

Biztos, nem a Halbártulajdonosnak dolgozom! Nem az ő kedvére. Én égi Úr nélküli királyság lovagja volnék.

Akkor? Mint „A Mari Néni”, mint Salingernél a Kövér Hölgy, akinek a kedvéért, ha már ő eljött értünk, a színpadról a legtisztesebb produkciónkat kell nyújtanunk? Törik-szakad, ha vérköhögéses a párnánk körül (mi tettük e lila-cékla-vörösséget? ilyen lett volna a lepedő, takaró? aligha, mi tettük). Mégis, a halbár kedvéért meg kell próbálnunk, nekünk, ripacsoknak, minden erőnkből kikerülni abból a helyzetből…

…hogy csak „bar” legyünk.

Ezennel, Kosztolányi körömköltészete nyomán, átnyújtom mint lehetőséget a halbárszívélyességet. Nem túl forró, nem túl hideg, és a kettő közt sincs, állíthatom.

Egy royalistáról azért azt már senki meg ne mondja, ki ő, és hol van.

Hol nem „van”.

Ez a halbárdolog lényege. Talán.

Talán.

• Kultúra