Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Talán nem is. Erre mondják azt.

És ma hajnalban megint üzent a Szpéró. Nem ő maga volt itt, mert ősz lett közben, olyan, mint ha Ayr pályáján, Hamiltonban, Redcarban, a Skót Felföldön, netán az ottani Perth-ben (lásd még: cipő-perth-li; lásd még: a Linda Perry vagy a Sting magasszárúját; Sting épp New York havában… istenem, New York hava, én London havának nézem, itt is a térkép, Chelsea Akármi, ne halandzsásan, keressük meg a teret, ahol a Miczelslaw nevű ló, jellemző, megzavarta töprengéseinket Michellisáról, aki, ugye, az Aliz madarunkat „hozta” a csöndes esőben, mely a kemény, sötétzöld levelekre hullt, mármost Hamiltonban ugyanilyen zöld volt az alkonyat, ködökkel; itt az utca, tessék, Evelyn Gardens, itt a tér, januárban vagy februárban, mikor a legeslegolcsóbb, ott leszünk, ha megéljük, és megyünk, talán egy nagy fekete esernyővel a rácsok mellett, a középső helyzetű magánkertek mellett, a koszosodó hóban, mint a Sting egykor, kicsit idegenül, mint egy nem-is-tudjuk-miféle alien Londonban, ó, „élien”, az Éliás is, a kicsiny madár, kedves kakukk, az édes éliás, aki Vincennesben is örökké ott fut, ha haldoklom, ezt suttogom, próbálom, képzelem, milyen nehezen fog menni, hogy eszembe jusson: Téfelie és… és…? …na, kis mackó, mondja majd Dömi Főmedvém, aki szintén ott lesz a halálos ágyam mellett, hogy mint a Wittgenstein, egy weáner in inglend, hadd mondhassam, csodás, de tényleg csodás életem volt… Taibeiliol! ezt kerestem, itt az Éliás, még megszólal a nótája, az An Englishman In New York, az ő kis zseniális-veréb-lényéhez illő dal, és vége, Rest Ici, the rest is silence), tényleg csodálatos életem volt, máris az, ha mindez elmondható.

Csak föl kell húzni két vekkerünket, a kedvenc velünk utazót, a kínai tehát, a Boris Vekkert, meg társnénkét, aki most nincs itthon, ő néz körül kicsit a világban, kutyusunk/kutyusa itt maradt, de ha bánkódik is, túléli, én is túléltem Szpéró halálát, a Samuét, a Pipi Néniét, és az Éliásét, akit most úgy kezdek felsztárolni itt, ahogy – pl. – nyilván a Stinget is hozták, annovics, és nemrég a Linda Perryéket, vagyis a 4 Non Blondest, és nyilván lesz valaki, aki - mint én ez utóbbiak esetében - felkiált, ez az, ez teljesen más, mint bármi, a What’s Up azon a videón, felkiált, hogy az Éliás, mi van, igen, az Éliás, s már mindent ért, miért a krefeldi és a vincennes-i lópálya az Éliásé nálam, miért a Krieau is, és a Baden miért az ellőtt szárnyú Tónié, és London Alice-és-Szpéró, istenem, ez is megoldódott, és aztán mind pihenünk, és a Manic Street Preachers (se rossz, na ja, de itt a Sting és a Perry előnye, hogy amit ők csinálnak, az nem csupán „nem rossz”, de valami dal abszolútum, ezért is foglalkozom velük) szól, hogy La Tristesse Drurera, ódon várkastély vagy edvárdi ház körül sereges dobbal járva, barbecue és régi fotók barnasága. Samu pályája Gelsen-Horst, és aki tudja, hogyan küldte Ő a verébjegyet, és hogyan vertem be boldogságomban a fejem a Samu-a-jötte magas vécéablakba, hogy dőlt a vér, meg egyáltalán, az ezt meg is érti.

Jók ezek a magányos-hajnal-előttök, nem tart rám igényt senki, zenéimbe nem ront semmi, jutalmul a Sugarcubes is bejön erre most! Vágyak? Visszavágyom Gelsen-Horstba? Még tényleg Gelsenkirchen díszpolgára leszek egykor? Igazi ritkaság, egyenest a Jurassic Parkból? Persze, nekem dinoszauruszra is sokkal korábbról van sztorim, ráadásul egy London külvárosi fogadóirodából, de hagyjuk ezt. Gyönyörűen összejön benne minden: dél-afrikai pálya, Brazília, holland zsoké stb. An alien in London. Az vagyok én.

Megyek talán majd a hóban a télen ott, a térkép mindenesetre – itt – elő van készítve. Leszek vagy 60 kiló, meg kell néha kapaszkodnom. Vigyorgok ezen. De fura, hogy kik-mik foglalkoznak (kezdtek mostanság foglalkozni, kiindulásul nyilván akaratlan), hogyan is nézzenek ki. Hát a Linda Perrynek, ha ezt akarta, tényleg sikerült elérnie, hogy jó rútul néz ki, ha csak úgy látnám, szintén nem szeretnék belé, az már szentigaz.

158 centi magasságból, kicsit felhízott arccal, jó közönségesen, brazíliásra mázolva is amolyast, egy éve mosatlan rastasörénnyel, tetoválva néz rám – és Szép Ernő rakta oda, tudom.

Ahogy a Szpéró küldte ma a már csak ritkán sugárzott „Englishman”-t. Ja, volt egy olyan, hogy Londoni Mindenszentek? Tényleg el is felejtem néha.

Milyen messzire jutottunk attól, hogy George Michael (a brit popénekes, csak úgy) bejöhet, mert Charles Michels egy párizsi tér és Michel George egy ló ottan. Beljebb ástuk magunkat a videóba, már megélhetésül is tanítani tudnánk egy klip elkészítését (újabb szenzációs ajánlatom a világnak, íme! tessék-tessék, hajat és is ritkán mosok, viszont most lenyírtam, még jobban, mint a ruck-zuckból a műsorvezető srác, szintén nagy kedvencem, ha nem is annyira nyírtam le, mint a Christa Hollihouse), és beljebb ástam magam Wittgenstein filozófiájába, már készítem vele kapcsolatban a magam klipjeit (képversek).

Hát ősz lett, megint, én-nem-is-tudom-mi ősz, ez olyan egyszerű volna, nekidőlni a kölcsönkönyvtár téglafalának, a gyorsmosodában a leállított dobtárcsákat nézni, megkocogtatni, ami marasztalt, az asztalt, széket, a krémes nyarat, és otthagyni sok nadrágot, mindent: kész négytagú zenekar ez a cselekmény; vagy ahogy Stingnek ott baseváznak. Megkapaszkodom a korlátban, a rácsban, nekidőlök a kibelezett Bentleynek; istenem, egy ilyen Bentley! Fent a Szpéró, ha alacsonyan is. A nagy-magányos-hajnal-előttje máris hogy tele van, zsong?

Igen, most látom, fent van ő is, halványan és alacsonyan, felhőkkel küzd, vagy kölcsönkönyvtárba megy, nem tudom, kinek segít be, ott isk.kezd a tanv, igen, iskola, kezdődik a tanév, valahogy ezt mentegetőzi, a mosodába elvisznek valami cuccot a Pipi Nénivel, az asztalra szökkennek, semmi, se kávé, se kroaszan, briós, és a Samu nadrágját meg kell ölteni, kiszakadt, műstoppolóba azért kár volna adni, majd házilagosan. Ennyi minden lehet ott velük, most nem érnek rá hajókázni, bejött az ősz. A felhők, ahogy öt perc múlva kinézek megint, már el is takarják e fehéres csillagot.

Nem is kell, hogy szomszéd külön mogorva legyen, hogy épp olyanok akarjanak rávenni valamire, akikhez tényleg sose volt közöm, sőt, ellenkezőleg, én, veréb-royalista tökéletesen magam vagyok a hamiltoni, az ayri alkonyattal, ahogy kijön belőle és alakzattá tagozódik a mezőny, ahogy tehát – emberi szóval élve –, látszani kezd, két pénz hány pénz, ahogy ez tehát látszani kezd, ahogy valaki előbbre tart, más hátrább. Ez ott, sajnos, olyan pálya. A Lindáéknak is meg kéne nyerni, már csak a Szép Ernő meg az én kedvemért is, most, a Post Modern Díjat, a maguk kategóriáját Los Angelesben. Szpérón se fog múlni.

Helyettünk is nyernék. Felszurkoltuk őket.

Írom ezt, becsülettel megvallva, azért, hogy legyen mit olvasnom. Ha maradt is befejezetlen mondat itt, no, a vekkerek csörgése is abba lett hagyatva, négy óra előttre voltak húzva, én már –magam – három után fent voltam. Mi jóra? Hát elmondtam, nagyjából, ez volt. A banda még csak eztán jön. Nagyok most a Perryék; fél ötkor, ötkor, ilyesmire rakják őket, akkor jönnek. Majd mindenben ott lesz ez a hamiltoni és ayri ködös fárdtság, Handke „Müdigkeit”-je, igaz, nála van a jukebox is, ó, istenem, milyen messze jár az ember a temetési, a faji, a határi kérdésektől egyáltalán. Mindig is messze jártam. Addig megyek, mi van, amíg a Szép Ernő, addig megyek el, míg a Linda Perry, egy bizonyos veréb-realizmusig. Ebben van a royalizmusom is: Szép Ernő ezt úgy mondta, hogy csak a szépet és a jót szabad elhinni, annak az evidenciáját. A 4 Non Blondes így jött fel hirtelen az abszolút semmiből, igen, mintha lenne ilyen abszolút szép és jó, holott nekik nem kell szépnek lenniök hozzá (sőt!), és hogy a jó aztán külön-külön emberre véve mi, azt ki tudja.

Így jött ki a mezőnyből hirtelen a Nessun Dorma, de így volt tömeg oly csoda akármi minden, hogy az életem, tessék elhinni, kéremalássan, valóban csodálatos volt.

Szabad lélek nem lettem a világon, de hogy ebbe fogok belehalni, azt is kétlem. Valami más lesz az. De hát itt van, én elmondom mindezt, lehet nekidőlni, mint téglafalnak, menni koszvadt havában, meg egyáltalán. Rajtam nem múlt, verében, én ezt a túl nagy zsemlényi royalizmust próbáltam, és néha még zenéltek is hozzá. Ki képzelhet el, ki eszelhet ki nálam…

…vidámabbat?

Ki, ki? Na, ugye, hogy „mi van”.

• Kultúra