Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Másik ember van:
GODOT van!
(Mondás)



1. Az utolsó utáni tekergés (és még mindig nem a végső)


Tehát: halmaz- és végtelenelmélet?

– – – Átkeltem a minap a Váron.

Hogy senki nyomomba ne keljen, mikor erről, szerencsére kudarcosan, írtam, az Istenhegy (Svábhegy) lépcsőit emlegettem. De a Váron keltem át, elmesélem, miként, semmi érdekes, ám láttam a hosszan elnyújtózó (inkább: elnyúló, mert ugyan nem mozgott) budai hegyvonulatot, és azt éreztem, ez volt (kedves szavam) érzületem: de jó, hogy a tévétornyot nem a Bécs felől érkező vonatból látom.

Sose lássam onnét. (Fix, fogom. Sajnos, fix.)

Ne lássam dolgom híján dolgot végezve (Bécsben semmi dolgom), ne lássam kialvatlanul a fülkémből, ahol magányosan cigarettázom (nem vagyok dohányos), a folyosóról, már ahogy esik, mert a fülkémbe betelepedett népet nem bírom elviselni. Ne lássam úgy, hogy nem belső kényszerek vezetnek, s hogy a kezem mosatlan, a szám száraz, feleslegesen iszom borom (mára már a bor felszínét számmal átütni se bírom, e gondolatot elviselni se, inkább zsebből sörözök, még ha örökké törvénytelenül kell is vizelnem parkokban etc., mert hogy kocsmákba belépni se bírok többé, nem bírom abbéli állagukat, hogy ott beszélgetni kell etc., hatvanhat éves vagyok, ha nem bírok valamit, igazat mesélni magamról, helyette hülyeségkoszorút fonni szavakkal, hát nem, és egyáltalán nem AKAROK semmit, hanem amit nyilvánítok, az VAN, ahogyan az orrszarvú… de erre még visszatérünk). Ne lássam a vonatból a tévétornyot.

A Várból békés közönyét békés közönnyel láttam, néztem. Aztán el is feledkeztem róla.

Átkeltem, mondom, a Váron.

2. Rajmadár magányra vár

Az orrszarvú az, aki magányra vágyik. Fogságban „jól” elvan, már inkább, ha minden táplálékát biztosítják, fajtársát (is) akkor inkább érdesen veszi. Mindenképp a többiektől eltekeregni vágyik.

Hajnali órán mentem, alig jártak a Várban. A buszt fenn már mellőztem. Nem akartam én-nem-tudom-hová-sietők között lenni. Visszakaptam a régi gyaloglások ízére. Ha már 33 éve esetlegesen-mindenkor magam szerzem munkám, ottülésre, főnökségi viszonyokba nem köteleződtem, ne ágyban állva! Ne keressem népem a buszokban stb.

Túl bőven is keresem. Elfáradtam, megsúlyosodtam, és egyáltalán, ahogy ma följegyeztem:

Magam nem ültem el.

Csak elültem magam.

Negyven év ülőmunkájával, naná.

Mindenem sajog deréktól térdig, s adott esetben olyan égően, mint a fogfájás, hirtelen üvöltésre; zsibbad és sajog mindenfélém válltól ujjbegyig, de lent a lábujjak sem különbek. Elültem magam, de nem ültem el, az úgynevezett „szellem” (hogy szöges bakanccsal rúgnák a valagát, öntenének rá ecetet, míg kezére lépnek, száját tömnék be, míg a fülébe köpnek, igen, az úgynevezett Szellemnek, az Ellenboldogságnak, ahogy a költő írja… sebaj, én is, a szolgák gyűlöletével, máskor imádásával, a „szellem”-et szolgálom), bizony, ez a rejtélyes illető, aki nem Godot, a Szellem, rángatja drótjaimat, íme, most is működöm.

3. Az abszolút: Kolesz Terin

Dühömben ilyen marha vicceket gondolok, olvasván, hogy a kiváló olasz csatár viccgyűjteményt adott ki, és mindenki fetreng a röhögéstől. Na, hogy én ne fetrengjek, ma de. kitalálódtak velem ezek a viccek. Mint a rajmadár. A veréb rajmadár. S verébkém, akitől az életem függ, aki ha nem él, nincs többé majd, hogy felfüggesztve életem, átkelek a hajnali Váron, mint aki ficánkolhat, nem lesz, ha Totyi meghal, halott leszek. Mit érdekeljen engem a focista Totti sok parádéja, fetrengető (sajnos, írja a lap, lefordíthatatlan) viccgyűjteménye. Miért tudok róla egyáltalán? Miért van tömegtájékoztatás stb. Miért nem elég kimenni egyszerűen a piactérre, hogy ott lássuk, kivel szórakozik az inkvizíció? (Igaz, kimenni, föl ne jelentsen a szomszéd, nem jársz ki a piactérre. Sosem voltak boldog szerelmek! Élet, dolgaid: nem dolgaid élete stb. De hogy hagyjam végre följegyzéseimet.)

Verébkém rajmadár (Schwarmvogel álnéven a Bayern halfja lehetne), tehát a sokaságot kedveli. De mint a magányos orrszarvú, ahogy ő még magányosabb a magánytól, Totyi verébkém is kezemben ül, vállamon hasal, kajál, ha kimegyek a szobából, ordít, a konyhaajtót ostromolja (melynek túlján láng ég!), de amikor magányos akar lenni, mikor e rajmadár magányra vágy’ – hát kiharcolja. Hatalmas, őrjöngő repülésekkel jelzi (nem szép?), hogy még a velem való létnél is nagyobb nyugalmat akar, csöndet (azaz csukott ajtó mögött bömbölő rádiózenét, melyen ő uralkodik, melyre süvölt, recseg, vijjog, fantasztikus hangokat ad ki – ergo akár az emberek a kereskedelmi rádióktól, szegény szerencsétlenkém, szabadnak érzi magát, uralkodónak, képzeletben ő talán… akkor kel át a Váron.

4. Feneketlen-tó

Nem az, hogy a Szellem fenekét kéne szögesen és ecetesen elverni, majd meggondolná – nem hogy ez a téma mélységesen mélyes, doboztükrözésben doboz, akarásban evidencia, nemakarásban nyögés… nem. De azt se tudom, hogy mi és miként akkor „igen”.

Leszaladok sörért. (Elhatároztam, ma nem lesz sörözés, hogy befolyásolatlan írjam ezt. De mit befolyásol pár doboz sör? Épp semmit, ha jött honorárium az előző napokban.)

Aztán folytatom. A Vár tövében veszem a sört. Átkeletlen érintem a Várat. A rövidnek nevezett ital egyszerűen olyan, mint a nekem-nem-normális szexualitás, annyira nem már. (Mely szexualitás normális? kérdi léha ismerősöm. De hagyjuk.) A bort mondtam. A sör pisáltat. Ezt is mondtam. A sör hizlal. A sört cipelni kell. Mégis, és ez is az élet egy dolga, sör helyett nem lehet kaktuszt venni. Pl. A Feneketlen-tó körül járkáltam ma, feljegyzéseket készítettem. Még nem mondtam el, milyen volt átkelésem a Váron, mire és hova vezetett. De előbb lemegyek sörért, jövök hamar, feneketlenezek, s akkor!

A Feneketlen-tó körül járva, kétszer is (mert a bokorcsoportok jó lehetőséget kínáltak vizelésre, s hát igen, mégis elkezdtem a dobozos sörök fogyasztását, s ilyenkor a dolog – ah, a dolgok élete! – úgy jön, mint ahogy a megneveletlen kutya él, élni vélhet), elgondoltam egy sor dolgot, miközben néztem további sokkal többet.

Ha valaki nekem a halmazelméletet megmagyarázná, tudnám: mi is pontosan az Első Végtelen (Cantor urunk szerint több van, mindenki szerint több van), van, ha igaz, de nem biztos, a c… a Kontinuum, mondjuk, ha 9 milliárd a végső szám (de nem végső szám, a halmaz leszámolhatóan végtelen), akkor ezen a 9 milliárdon belül a részhalmazok, ergo hogy nem 1, 2, 3, hanem 1+2, 1+3, 1+2+3, 2+3 is halmazok, ha jól értem, adják az erőhalmazt, power set, vagyis magyarul kicsit hülyén, ha nem én értem hülyén, a hatványhalmazt, tehát ha bármekkora „szám” is a „végső” (de nem végső, mert végtelen), ezen a végsőn (végtelenen) belül van egy olyan számítás, melynek jegyében a Köv. Végtelen jön, mert 9 milliárdnál több egység az, ha 1+2, 7+897, 897865453+123498 is van, mint halmaz… csak nem tudom, milyen alapon lehet halmazokat felvenni! Itt volt ragyogó példa, mint Dusko Gavrilovics írja, Strugen Strung esete. Megkérdezték őt, pontosabban Szuftyen Tragics, a vizsgabiztos, mit tud a halmazelméletről. (Legtöbben, szívet a kézre, pontosabb mód semmit sem tudunk!!) Azt mondta: „A Kohn-féle szekvenciákat kell levonni.” A micsoda??? A Cohen-féle… bizonyításra gondolt Strugen Strung, csak ezekről épp annyit tudott (erről, na), hogy valami olyan derült ki, ez a hány-végtelen-is-van, meg hogy kontinuitás létezik-e a számokkal, vagy a fenébe is, a Cohen azt bizonyította be („Strugen Strung galambocskánk azt se tudta, hogyan írják a nevét”), hogy valami valamitől független. Ezt. Hát ez egy konzekvencia, s Strugen Strung kedvesünk megismételte, ezeket a konzekvenciákat kell levonni. Dusko Gavrilovics galambocskánk beszámol róla, továbbá, hogy a bizottság, hosszas fejtörés után, elsősorban Szuftyen Tragics főbiztos unszolására, megadta a továbbiakban néma Strugen Strung feledhetetlenünknek a minimális átmenő érdemjegyet („H”).

5. Hányszor ismerkedett meg leendő nejével Szuftyen Tragics?

Na, ilyesmiken gondolkoztam, Hochbrau és Meck’s sörök (reklám ne légyen, változtattam a neveken, mint jó Emmá Nyóc; ugye, az Emmá Nyóc nálam nem egyszerűen azt jelenti – kizárólagossággal! –, hogy nekem aztán mindegy, hanem Wittgensteinnél, vicc, az „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”, a Tractatus 7. pontja épp, ergo: a meta-hetedik-pont a nyolcadik, nyóc, azaz „Emmá Nyóc, Tökmindegy”, ilyesmi, az én elvem, sőt, gyakorlatom. Ezért is gyötrelem az írás (nekem), s csak a másik gyötrelem múlhatná felül (ha nem írok). De ez lineáris kapcsolat, halmazbensőség, és nemcsak a halmazösszeggel nincs semmi kapcsolatban (7-es és 8-as pont együtt), de a halmazmeghaladással se (nem matematikai fogalom), ergo mert gondoljuk meg: W. szerint van, amiről nem lehet beszélni, tehát hallgatni kell „róla”. Jó, de épp a „róla” azért nyitva hagy valamit (könnyen belátható). Ebbe kezd tolulni a köv. fokozat, ami mindig van, nem? Tehát hogy van egy ilyen:

nem-az-hogy-nem-lehet-beszélni-róla-ergo-kuss,
hanem
a-franc-se-tudja-mivanmégdevan-jön ezek után!!

Nem a dolgok teteje, nem a némaság és a semmi vége, hogy nem lehet beszélni róla, ergo hallgatni kell. Ezért értem meg Dusko Gavrilovics tételét, miszerint az, hogy Estragon és Vladimir (eleve micsoda helyesírás, angolok!) bárgyún várja Godot-t, aki nem jön, és ez nagy filozófiai istentétel, meg antiistentétel, nem, francokat! Eleve ők ketten várják Godot-t, mindegyiknek a másik a másik, bepszichózzák magukat, és nem az, ha egyikük agyonverné a másikat, mi lenne, volna-e Godot, vagy csak nagy pucolás következne, francba, jön-e Godot, ott ne kapják őt a csendőrök, a marsallok, minden, nem az, csak eleve Godot, bárki legyen is az, egy szar senki Másik. Ahogy Estragonnak a Vladi, és verza. De ha nem szar senki hát majd kiderül róla, villáját, jachtját úgy szerezte, hogy… és egyáltalán, minden kapcsolatról kiderül, hogy… tehát Godot-ra várni, bárki-bármi dolgára bárhogy várni, annyi, mint… hogy mi a francnak van Másik? Ha csak mi lennénk (jó vicc nyelvemen! többes szám így az „én”, de szerintem csak udvariaskodás, ha csak én lennék, énénénénén), nem lenne Godot-gond. Nem kéne senkire, semmire várni, reggel meg kéne csak kérdezni az Alfonz urat (vicc, Dusko Gavrilovicsnál Kalesziny Druszt úr volt a név), aki a kisbolt előtt áll, világos, hétkor nyit a kisbolt, de kérdezzük meg, hétkor, hogy? tiszteletem! – Alfonz úr v. Kalesziny Druszt feleli stb., és akkor már Mockenräu sörrel, névváltoztatás, járjuk körbe kétszer a Feneketlen-tót, sic, és pisálunk. Csatornáznak a D. F. utcában, ott vannak Toitoitoi vécék, de zárva, vasárnap van, másrészt mit mondott Dusko Gavrilovicsnál ugyanilyen esetben Kruzd Eftyim? Miért nincsenek kész a csatornázással?! Azért hugyozott a bokrokba a Lefetyelden-tó, mily névhasonlóság, mellett, s kapták el, engem nem kaptak el, el ne kiabáljam. De a bor, a rövidnek nevezett ital gátolna munkámban! Én pedig díszpolgár-féle vagyok, ergo? Viszont a sör, ami munkámban nem gátol, eredményezi, hogy a harmadik doboz után már három óra alatt minimum ötször kell pisálni, és még így is tisztátalan ruhadarabok maradnak, ez maga az élet dolga, na. Effélét szól Dusko Gavrilovics is, kire áttérek. (Kocsmába nem tudok hugyozni, mert nem járok kocsmába, a kurv’ anyádat, mint „A Barguzini” mondja; na erről Dusko Gavrilovics galambocskánk külön is írt, nem tartozik ide.)

6. Feljegyzések csatornázatlanságból

A halmazelméletnél, ha nem térnénk vissza rá, az az emberileg-lelkiekben áttekinthetően érvényes itt, hogy összelátott, egybefogott valónkban egy halmaz vagyunk, nem mint Izmon Drentics mondja, egy halom szar, egy szarhalom, galambocskám, nem, halmaz vagyunk, egybevéve, de ezen belül miféle elemek alkotnak részhalmazokat? Madárkám, aki után halnom kéne, meg a gombfoci, ami után nem haltam? Az, hogy írok, meg mellette, hogy… nem is folytatom. Az, hogy… de Dusko Gavrilovicsnak eleve és mindig jobb példái voltak minden ilyenre.

S a Feneketlen-tó és környéke jó volt ma délelőtt, Drückendräu-sörrel, pár doboz, visszatérve a kisbolt-depóhoz rendre, jó volt, hogy efféléken, jegyzeteimtől teljesen függetlenül, gondolkozzam.

Mert jegyzeteket arról készítünk, ami még csak henyén van meg bennünk (nagyképűen: alakul), ám ami megvan, az megvan, punktum. Ezeken a punktum dolgokon gondolkoztam. (Bár jegyzeteimet is közölni fogom. Még hogy én trükköznék!)

Dusko Gavrilovics feljegyzéseiből idézek: „Hányszor ismerkedett meg leendő nejével Szuftyen Tragics” (a rendes vizsgabiztos). Na, elsősorban úgy jött be ez, hogy pontosan hasonló utcarendszert jártam be (kertek, zsákutcák, átlók, tiszta összevissza elirányulás, ha nem vigyáz a gyöngyhalász!), mint amilyenekről Dusko Gavrilovics galambocskánk beszámol! És Szuftyen Tragics ezt, bökőt rá, egyrészt, válaszilag megtudni sosem fogja (a Godot-tétel! ha másik van, GODOT van! így Dusko Gavrilovics feddhetetlen feledhetetlenünk), azért várunk, ahogy Szuftyen Tragics várta, neje menjen ki hozzá a konyhába, ahol három nappal a házasságkötésük után, nászútjukról hazatérve, este tízkor összeveszve, Szuftyen Tragics galambocskánk dacosan végigzuhant (a kövön), de várt, egyre várta nejét, Godot-t, aki azonban, mert nem Szuftyen Tragics volt ő, hanem ő maga, nevet mellőzzünk, hát minimum az volt adva véle a dolgok életei és az élet dolgai révén (tétel? elv? sejtés?), hogy a francokba várd csak, babám, elvárjad, a te Godot-dat, és ha Szuftyen Tragicsnak lett volna humora (nászútja után pár nappal kinek van erre? így, joggal tán, a mi hű Dusko Gavrilovicsunk e följegyzésekben! „de szerencse, hogy a szereplők nekem tök absztraktak, beleszeretnék különben Szuftyen Tragics galambocskánk nejébe, özvegyébe, ma már, talán életemben azt mondanám neki, amit még senkinek, itthoni környezeten kívül, de itt is csak újabban, hogy… na, erről ennyit. De a plafon semmi mondástól, fogástól nem szakad le, hogy?” Így Dusko Gavrilovics. Vagyis ő is csak hallomásból ismerte Szuftyen Tragicsot, aki halmazelmélettel (is) foglalkozott, és Dusko tétele volt az, íróilag merőben, hogy ha fingot nem értünk a matekhoz, a metamatekhoz se (ahhoz könnyebb még!), hát ezt mind az emberéletre kell áttenni, tudvalévőleg ha köztörvényesen fizikai merénylet nem történik az emberélet ellen, az emberélettel a szart is meg lehet etetni, ahogy Szuftyen Tragiccsal a neje megetette (talán), aztán ő viszonozta (és ezzel mindketten megették a szart, mert egy bizonyos értelemben szart se ért az egészük, ellenben halmazelméletileg: talán! így Dusko Gavrilovics galambocskánk, így ő, feddhetetlenünk!

7. „Á, francba az egészet”

Á, francba az egészet, így Dusko Gavrilovics szentünk (több helyen is!), az sem kérdés, hogy Szuftyen Tragics a nejével hányszor ismerkedett meg? Ha az a) változat igaz, tehát anynyira Godot lett neki a neje a mássága révén, folytán, így tovább, jobb lett volna, ha hagyja annyiban, vagyis: hogy a sűrű nádas szélétől valamivel arrébb, még egyetemistaként, a halmazelmélet iránt még mély megvetéssel, bankhivatalnokká átvedleni akarván, ismerkedtek meg, de az a hölgy vajon tényleg Szuftyen Tragics jövendőbelije volt-e? Vonzotta Szuftyen Tragics galambocskánkat, vonzotta-vonzogatta, de menekülni is akart (ő). S a délutáni randevúra (ugyanott, hogy aztán az ismert, nádasbéli horgászstégre térjenek át, s áttértek volna!) ezt mondta Imzun Drugicsnak, aki Dusko Gavrilovics galambocskánknak a dolgot mesélte, ezt mondta Szuftyen Tragics… vagy b) mert keverem már, ha nem jövendőbelije volt, megkóstolhatták volna a nádast, annyi maradt volna, c) ha Szuftyen Tragics merőben képzelődik… Nos, erre van Dusko Gavrilovics szerint a legtöbb esély.

„Szuftyen Tragics, aki, nevét meg nem hazudtolva, tragikusnak nevezhető témakörben dolgozik (a java beleőrült, mondja ő! túlzás), valahány hegyoldalt bejár (újabban! kezdenek jönni a bajok?)”, így a mi hű Dusko Gavrilovicsunk, „egyre többet gondol ezekre a dolgokra” (s itt következik a híres dusko-féle mondás a dolgok életeiről és az élet dolgairól; „nem, én ezekkel nem várok Godot-ra!”, valamint „Mustáros Vlagyimir!”, mert hogy estragon mustárt is jelent; egyoldalú), „mind többször érzi, hogy az az általa guminőnek nevezett fiatal hölgy egy nevezetes matematikusunk, sőt, metamatematikusunk leánya lett volna… szintén ott ismerte meg a nádas szélén. De”, így éles elmével a mi Duskónk, „mit jelenthetett volna ez? Nehezen képzelem el a mi derék Szuftyen Tragicsunkat, hogy akár a konyhában ül Matrjuska” (a magam névadása) „mellett, nagy eredményként csókolja áfonyalekváros kezét, ahogy Matrjuska a családi ebédhez tésztát gyúr, de ugyanígy nem megy az se, hogy hangversenyhez öltözötten, leendő menyasszonyával – szakítottak, persze! – találkozni készülvén, a mind jobban lemeztelenedő Matrjuskát magáévá teszi, főként hogy abban a szobában, melyről Dereny Indricstől már, bár akkor épp feledte, hallhatott.”

Jaj, hagyom, Dusko Gavrilovics galambocskánk itt a másik kérdést hozza elő: hogy miközben (nem biztos!) Szuftyen Tragics megismerte már nejét a nádasnál (lásd Beckett, utolsó tekercse Krappnek, és Dusko rákérdez: miért az a nádasbéli szerelmi ügy volt olyan fontos a tekercsek készítőjének? miért az a tekerés, már ha az volt, de nyilvánvalóan? a halmazok sokaságából? és miféle negatív halmaz ez, ha nem valós, és miféle nyitott stb. – ha igen etc.), előfordulhat, hogy futó jó barátjától, a futó Dereny Indricstől hallott a Matrjuskáról először, ez miféle halmaz akkor? És ha hozzávesszük, hogy Dereny Indrics pontosan leírta azt a szobát, ahol Szuftyen Tragics először bágyolta el a dolgot Matrjuskájával, ebben a jelmezelosztásban, maximum csodálatos zakója csúszott hátrább, Szuftyen Tragics, bár az évtizedekkel korábbi módit kultiválta (golfsapka, kockás tvídkabát, evezős-összejövetelekhez illő öltöny), igen, és több ténykörülmény is ráillett egy esetleges Dereny Indrics–Matrjuska kapcsolatra… de hagyjuk. Így Duskónk, aki szerint Szuftyen Tragics jól tette volna, ha… na, hagyja a francba az egészet. Csak ezek a dolgok, ezt is meg kell értenünk, később jöttek be. Halmazelméletileg tehát, és ezen gondolkoztam, meg Krapp tekerésén, ahogy átkeltem a Váron, az elemek jó része későbbi csatolódás (a dolgot jellemző módon pszichológiába áttevé Szuftyen Tragics definíciója), nem jellemzőek tehát a rendszerre, csoportra, halmazra… és miről is volt szó?

8. Suttogások… Sikló

A Váron átkelve a hársak nem suttogtak békésen, mint a nóta szerint szoktak (ah, a túl sok nóta! a túl sok szöveg! az ostoba kappanhangokon előadott kis igyekezetek a sűrű nádasokról, a szittyó céda berkeiről stb., a mocsár, ma!), sűrű zöld alagutat alkottak számomra. Néztem a tévétornyot, mint már mondtam. Megkönnyebbült állapotomból (mondhatni, duskóian!) munkakeresők zökkentettek ki erőszakoskodásaikkal, a hársak suttogásáról mondtam nekik valamit, fanyíró szakértő vagyok, jó, de ott ha söprögetés, csak akad, nagyságos úr… másutt bárzenésznek adtam ki magam, itt is jött takarítási ajánlat. Szegény valamennyien, mi!

A postán, a piacon, mindenütt a lehetetlenségek következtek, s főleg az, hogy magam nem tudtam dönteni, mit óhajtok. Az, hogy ezt és ezt nem AKAROM, hanem ez és ez VAN, a gyakorlati életet csak nehezíti. Duskónk beszámolójának minden részletét megértem, evvel együtt.

A halmazokról írtam fel: ha 1 db halmazban elintézhető lenne, ami különben 2-ben, esküszöm, az 1-re szavazok! (Haha. Megbuknék Szuftyen Tragicsnál?) Dusko Gavrilovics galambocskánk feljegyzései jártak eszemben, egy előző napi film („A világ csodái. Az élet dolgai”) nyomán: 1. Egy erős mozdonyt nem bírok megérteni, felfogni. A vonatban, melyet ez von, persze, hogy utálom szikkadt számat, a kosvadt fülkét, kialvatlanságomat, s hogy – utoljára! – mégis megint kimozdultam otthonról (a Vár végénél messzebb ne! a tónál ne!), de ha a mozdonyt nem értem, ha 2. egy ház felépítését elképzelhetetlennek tartom, egy ház megállását, 3. egy operációt, 4. a tévé, a rádió hullámvonalait, eleve anyagi alapjait elképzelni nem bírom, hát hogyan godot-zok itt? Menekülés az egész? Szuftyen Tragics is jobban tette volna, ha csöndes dérdúrral visszatér a hitvesi ágyba, jól megkamatyolja nejét, minél magasabb lábra? Bizony, azt hiszem.

De hogyan lehetne öntudatunk a Másikkal, Godot-val kapcsolatos ügyeinkben, ha nem értjük a világ imént sorolt dolgait, azaz A., valamint ha fogalmunk nincsen arról a halmazról (legyen halmaz, na!), melyet e dolgokkal, a dolgok életeivel etc. mi magunk alkotunk? „Magam nem ültem el – mint az esti szél –, de elültem magam 40 év munkálkodása során”, és most mindenem fáj stb., ezerszer meséltem már erről.

Csak miről meséljek? Ugyanakkor megértem, hogy ezt sokan unják. (Például, ha én Urszeny Maturka lennék, hát Maturkáné is unná, igen, azért hát, bökőt, unná. Jó, a bökőt is, de ez más kérdés, mondaná a pajzán humorú Dusko Gavrilovics.)

A fény kettős természetét sem értem! Ezt írtam még fel a Feneketlen-tónál. Rendben, a nádropogást eleget hallgattam, a csodás mocsárszagot, söröztem, na, mondom, valamit csak fel is írhatok! Nem?

Előre-hátra: „Szegény-gazdag szerencsétlen, nagy hatalmú, bárgyú (sport)közvetítősdi!”

9. Elnézően

(El kell nézni mindent, de hova el? Ah, régi széplelkűsködés, ilyen.)

Elnéztem a Vár tövénél a Siklót, Budavári, ahol én még az ötvenes évek közepén lesiklottam, akkor romban állt az egész, s ott olvasgattam valakinek a könyvét, aki épp ezekre a blődségeimre késztetett (talán), Karinthy Frigyes, és elindult velem hirtelen egy nagy kőtömb, ezek a lépcsős kőtömbök a Sikló közepén. Átzúdult a korláton, le tízméteres mélybe, én félredobtam magam, ecetfák közt landoltam. A könyv is előkerült valahonnét. Mást erről a történetről nem tudok, tessék, erről meg nem!

Elnéztem a tévén is valami adást. S ezt halmazoltam fel: „Olyan idegenek nekem ezek az autós pofák. Mert sosem nézek terepautózást? Lehet. Vagy mert nincsenek úgy felfújva. Valószínűbb. Hát akkor viszont én milyen lehetek? Egyrészt »olyan«, másfelől egy esendő senki. Miért éreznének mások másképp?”

10. Sarmsund Norstar

Sarmsund Norstart a mi galambocskánk, Dusko Gavrilovics Koppenhágában ismerte meg.

Feljegyeztem ma a Tó (Feneketlen) után, hazatérve: „A vörösdobozos, barna, karcsú cigim! Mennyire rajongtam érte. S hirtelen nemcsak a dohányzás nyista, de ez a cigaretta is, eleganciájával, maga lett nekem a borzadály. Mit gondolhatnak rólam! Szivarozom netán? A cigi, a vörös doboz, kétszeresen átszakadt bélésű, rejtek-belsejű blézerem örök-utasa lett. Hetekig jártam teljes magányban a várost”, abbahagyom, ezt rég nem jegyeztem fel mind, abba az idézőjelet, tehát magányos voltam, mégse jutott eszembe, hogy előkotorjam a Moore cigit. De most, hogy lassan valahogy elfogyott, még sör mellé is szívtam, bokorhugyozáskor is, most hirtelen hiányzik. Még a legostobább ál-elegancia is hiányzik, ha a nagy nyista követi.

Holott ez ellene mond Duskónk Godot-elméletének! (Tőle vettem, megvallom.) Még valamit: a vári átkelés után ezt éreztem: szépen indult megint valami, de becsapott. Nem az volt, hogy félájult boldogságban dőlök a suttogó hársak alatt a korlátnak oda-vissza, hanem a sok részlet, főleg már a Vár alatt, mindent tönkretett. Áttett egy másik halmazba, „utolsótekercselt”, és akkor a Radustrender sör lett a vigaszom, a B. utca és a Cs. utca összetorkollásánál a ridegen kedves boltban, ebből vettem jó párat, csak azóta nem volt lelkem, via Vár, eljutni oda.

Totyi, ha kienged a konyhába, üvöltözik, főleg most, párválasztás idején, vagy mikor nála ezek a dolgok gépiesen vannak főként, hát gépiesen, és két-három csomó füvet hord a nyakam tövébe, építkezik.

Kimegyek a konyhába – de jó lenne Valeron Tulicstól is hallani e dolgokról! de hát Duskónk, néhai dolgai…! –, Totyi az ajtó mögött a szőnyegre áll. A küszöbre! A másik szőnyegre, ahová épp léphetek. Ha kint vagyok a konyhában, bármennyire csak rá gondolok, füveinek mosásával, salátaválasztással, szépiavagdosással, a holnapi krumpli odakészítésével, hiába: ha nem gondolok elsősorban és szinte kizárólagossággal arra, hogy ő, hat-hét centi magasság, teljességgel Kicsiny, hogyan áll majd, „vár” majd bent.

Hogy rálépjek akár.

Mondjam?

Hogy – rálépjek – akár.

Hányszor mentettem meg az életét, ráfigyelésemmel. Amikor az első években nem volt övé az egész szoba, kalitkában is volt, becsukva, és összetörte a szárnyát, aztán mikor kiengedtem, a lábam alá repült, talpam alá, ha netán az asztalnak támaszkodva álltam. Ha leengedem a lábam, vége. Végem.

Vadul, megkergülten repked most ide-oda, és hónapokig ez lesz. Semmi idill. Semmi. Ahogy gépelek, is rohangál karomon, tekintet nélkül bármire, s ha eddig folyton arra kellett ügyelnem: mikor repül karom alá, hol áll a fotel karfáján, ahogy ülök, írok, könyököm arra ne lendüljön… most minden csak körötte járhat, minden gondolat. Hogyan lehetne jó barátom, akivel minden gondolatom megosztom, minden fontos dolgom megbeszélem? Totyi iránt jószerén soha senki nem érdeklődött, rá nem kérdezett… s Totyi jön, jön, új és új halálveszélybe. Teljes egyenlőtlenségem a világgal!

Megmentettem egy tűzesettől (füstmérgezéstől), azzal, hogy eleven elzárkózásom adtam, profija vagyok, nem nyitottam, döngetésre.

11. Senkivel semmit

És erre az egészre mégsincs „Godot”. Egy röhej, az van! Beszélni?! Egyáltalán, nem tudok senkivel megbeszélni semmi helyet, időpontot, tiszta halmazelméleti végtelen-abszolutizálás, naná, kontra akármi halmaz! Megjegyzem Duskónk is ettől szenvedett, szenvedett ettől: Sarmsund Norstar, nagy barátja a legjobb példa rá.

Nincs sok erről. Hirtelen az lett a mi Duskónknak, hogy slussz. Véget ért a baráti szál. Hiába, hogy a másik van a vonal végén, épp ezt mondta ő, csak fordítva jött be: „Godot van.” Várni kell. De Dusko Gavrilovics galambocskánk tiszta lapokkal játszott, mit! játszott? –: csak totálból tud érintkezni, csak ha nem a vizsgabiztos történeteit, a különféle élet-dolgai-eshetőket beszélik meg, hanem a tényleg-mi-vant, akkor van barátság. „Én is létezem”, írta a nagyon megbántódó Sarmsund Norstarnak ő. Ráadásul sok baj volt Sarmsund Norstar családjában, „rászorult” volna az ő hű Dusko barátjára. De az ilyen – nem ilyen. Ennyit tudott Dusko mondani. Magányos mászkálásairól írt, amikor kocsmába bemenni nem bír már, a boltokban mindenkinek külön köszön stb. Meg kell ezt érteni. (Nem is akarnám kiírni őt! Hagyom.) Kínos ügy volt, nyista tovább.

Senkivel semmit, ezt írta Sarmsund Norstarnak Duskónk, lemondva a tervezett látogatást.

12. „Jönnek-jönnek, az emberek, galambocskám…”

Jönnek-jönnek, az emberek, galambocskám, jönni jönnek”, jegyezte fel Dusko Gavrilovics, „de nem mennek, menni nekem nem mennek már. Az emberek”, tette hozzá a gyöngébbek kedvéért. S nem gyöngeségeként!

Egy hét most, semmi. Kívül kell élnem a világon. Ezt mintha Duskónk mondta volna, de én mondtam, s ki is húztam a telefont, egyszer kell csak bekapcsolnom, amikor épp ezt muszáj elmondanom majd.

De egy hét mi? Mi az: egy hét?

Nem sokkal nagyobb távokról beszélek?

A dolgok, írta valahogy Duskónk (nem lelem!), mennek, a dolgok ugyanott állnak, és minden folyton megy. De összekeverem. Ki lehet bogozni, mint az igazi nagy dolgokat.

Nem olyan ez, mint a viccgyűjtemények „tréfái”: Bor, sör, pálinka – Péter inka, Pál inka”, vagy modernizálásuk: „Péterin kapál Inka”, valami Inci nevű hölgy további beceneve, és nyilván stb.

„Ugyanez megy a népszerű dalokkal, könyvekkel, Mamzun Dagrics, galambocskám”, idézem Duskónkat, csak hogy azt ne mondják: a Tédé, vagyis az Emmányóc, mindig ugyanazt mondja, ugyanazokat szidja. Na, nézzük, milyen feljegyzések vannak még.

13. Mik még?

„Miért nem érintkezel senkivel?” jegyeztem fel a Tó környékét járva, olyan utcákat, amilyenek valamelyikében lakhatott, egy másik városban (na akkor?) a vizsgabiztos nejének „szerelme” (talán). Még volt pár szál cigim a vörös dobozból, lassan igencsak kellett vizelnem. Egy hotel van arra; valamiért le kellett adnom a portáján ezt-vagy-azt, negyven éve, és egy ismerősöm ott zongorázott (később).

A válasz (Miért nem érintkezel senkivel? – remélem, nem Dusko-áthallás): „Mindenkivel én sem érintkezhetem.” Ugyanennek a papírnak a hátoldalára jegyeztem fel (már a 4. vizelés után, egy újabb sörrel blézerem zsebében): „Rabmadár…” Frászt! „Rajmadár magányra vár!”

Dusko emleget egy bizonyos Valeron Tulicsot, ha jól mondom. Könnyelmű megjegyzés, hogy „vele szívesen megismerkednék”. Mert ha olyan, mint én, a szóló-verebével (van ilyen? van), nyilván minden percet sajnál ő is, amit el kellene pazarolnia, ha… A halmaz nyitott. Addig élek, a dolgok életének legalább ezzel a sok hülye értelmével is, legalább, míg Totyi. Valeronék dolgait nem ismerem.

A Kolesz Terin viccet is, mint halmazgyakorlatit, így jegyeztem fel. Vagy hogy: Szerelem? Betéve unom, könyv nélkül nem. Ilyesmi. Fejből unom, betéve… könyv nélkül NO. De miért „szerelem”? A becketti baromság, már bocsánat, a krappi.

Totyi + én, írtam fel: nem nagyon dolgozom újabban. Elég, ha vagyok. Állandóan a legkülönbözőbb helyekre ugorhat, s ez szent. Mégis, ha írok etc., nem erre ügyelek. Túllenni! Ah, ja a munkákat úgyis megcsinálom (meglesz a halmaz – vagy annyi lesz, amennyi lesz), de ő? Vele mennyi időm lesz? Utána nem jöhet öröklét, jaj, miket beszélek.

Talán Duskónak is volt valamije, így, mint Valeronunknak, nekem. Ezért nem tudott beszélgetni. Magam: vagy annyit írtam, hogy ha nem arról van szó, akkor minek volt? értsd: még beszélgetve is arról legyen szó? Vagy: amit írtam, én vagyok. Nem is magyarázom, akkor mennyire megvan az egész, a dolog élete.

Minek még beszélgetni?

Iszonyú lehangoló lehetett Duskónak ez a dolga a koppenhágai (ráadásul vele azonos származású) barátjával. Egy barátság véget ér? Frászt. Ahogy a barátság több, mint a szerelem (hm?), az, hogy „én vagyok”, több, mint a barátság, más pálya. Mert lennem muszáj. Az egymást kizáró, netán csak tartalmazó halmazok esete.

14. Az nincs, hogy

„Az nincs, hogy örökké rólad van szó, mint gyakorlati nagyságról, mint ebben foglaltatódott emberi Valakiről”, írja Dusko Gavrilovics, „ld. bárki más van, Godot van, te annak a másiknak, ha barátod, ha apád, ha kollégád, ha feleséged, a Másik vagy”, nem is mondom tovább. Ha másokra kell gondolnom, nem gondolhatok zavartalanul a Totyi utáni (ha én élek tovább) kicsinyke időre. Ma, amikor vele lehetek, csak az orrszarvú (magány) elvét kell tisztelnem nála. Az írásban ne legyen semmi kötelező, szerkezeti újítás, ez is feladat. Érzelmi majorság, írtam fel, mire érthettem? (Rilke.)

„Csak te vagy, már Godot van. Más se kell! Ezek az idők.”

(Időim magammal.)

Még csak közölni sem kell senkivel, hogy Ő és én vagyunk, mondja Valeron Tulics és madara kapcsolatáról, Valeron fogalmazásában (kb.) Dusko Gavrilovicsunk. Magam sem mondhatok mást.

„Létezhet-e kapcsolat?” Felmentés Duskónak a koppenhágai dolgához. Ha nem olvasnak szinte semmit se tőlem, ha sosem Totyiról van szó (miközben némelyek igenis olvasnak szinte mindent, sokat, és Totyiról is sejtenek ezt-azt), akkor ezekkel az emberekkel miért beszélgessek? Ah, fájó döntés: maradjon-e stilizált minimalista kapcsolat? Jobbik változat: ha ez sem.

Egy filmben jó kérdés volt a minap: „Mi lesz vele, ha én már nem kellek neked, engem elintézhetsz?” Kérdi a főszereplő, s a „vele”: szerelme, akinek életével zsarolják. „Mi lesz, ha odavittelek titeket a kincshez?” S a válasz oly logikus, nekem mégsem jutott volna eszembe: „Nem is kérded, mi lesz vele, ha nem viszel oda minket?” Az élet ilyen iparoslegényien egyszerű. Fájront kulcsnívó.

15. Halmaz-dolgok, még

A magam halmaz-dolgai, jegyeztem fel a Vár után, hogy a magam dolgaira vetítem rá a matekul megfogalmazhatókat, melyekben teljes amatőr vagyok. Élettelenségükké válik az életem (ti. egy igazi matekos számára ezek már büdösödő-hal-dolgok).

Egy rajz: „Istent hagyjuk is”!
Hölderlin… ld. rajz.
Egy halmaz még. „Kívülmaradni. Is.”
Egy haiku:
Nem az, hogy szóba
jöhetett, annyi csupán;
szóba jöhetett.
Ez már az őrjítő-féle halmaz-elem-különbségek világa, nem?
Formalista játékok, nem szeretem az ilyet:
Nem erről nincs szó.
Amiről, csak annyi, hogy
még ennyi szó sincs.
Bár ez otrombaságában finom. Mint egy kölnizetlen test.
Mire jutunk?
Mi végre kellene?

Például a munkával. A fordítást veszem. Összetevői: idő + rendszer (a magyar fordításirodalom, a könyvkiadás) + a munkatársak + a pénz + az olvasók + az elismerés v. kudarc stb. Ennyi egy egyszerű munka.

Egy kedves ember: „Megírtad már a Várat?” Postásom, mert meséltem neki a dologról, de jaj, ez is túl komplikált lett.

S. Gyuri a pont-elméletemről. Azonnal értette. Zseniális agy. Na.

Tehát: ha a pont nem euklidészi, van kiterjedése. Godot van: nem jön a vég. Mert 1/2, 1/4, 1/8 stb. Zénón, akit ma is elfogadnak elemien (abszurditásában).

Talán amit hozzáadtam, hozzá nem adtam, csak a ritkább hangsúlyváltozatot követtem, vettem:

ha a pont kiterjedéses, ez a zénóni végtelen-oda-nem-érése van. Nem éri el a másik pontot.

Ezt írtam már.

Nem jön létre egyenes, kör stb.

Egyenes, kör, sík, térfogat stb.: VAN.

De az elméletek egyike sem jó rá. Durva erőszak, hogy bármi is „van” (állítólag). Állítólag van, holott valós.

Wittgenstein: a világ határa vagyunk csak, nem a világ.

Nem ugyanez?

Halmaz-e a Tractatus?

Ha folytatódik, nem akkor halmaz-e igazán? (Cantor, Cohen.)

Nálam: értelme semminek, ha nem Totyim életét hosszabbítja.

16. Kört áll velünk

Rilke szerint kört jár velünk minden: a természeti dolgok sora. Én azt szeretem, írtam másutt, ha a konyhai fregolin ua. gatyák, alsógatyák, trikók sora jár kört, felbukkannak, rám kerülnek, lavórba mosni, száradni durván, száradni finomabban a konyhai fregolira. Ilyen egyszerű az életem. Totyi + a fehérnemű forgása + még valami (amihez a sör kell, pár matekkönyv és Witti kell, mások dolgairól írni kell, lapokba írni kell, séta kell, focinézés kell). Totyi életéhez képest azonban mindez semmi. Jellemző, Totyi folyton a fregolihoz akarna kijönni. (Ezt a humort értik az emberek. Nem vagyok féltékeny.) De amin tényleg jót nevettem, idézem Duskónkat: „Gragyin Fetovics mondta Draszán Indicsnek: »Ha te bennem valóban különös valakit tisztelsz, hidd különös bánataimat, ezeket ne tetézzed.« Te, te, Gragyin Fetovics, ki hisz manapság már ilyet?!

17. A mesterség

In mem. mestereim

(Godot van?!)
Nem valamit kell kitanulnod,
hanem valamiből.

S milyen „halmaz” a Godot van és a nincs Godot? Mely kontinuum?

18. Sose vége

A fájó vallomásra, tudom, különösen rideg volt szavam. De… Hagyom. „Sose vége nem lesz”-ben gondolkodni (rút kifejezés). Ez milyen halmaz? Végtelen?

Totyi és az én életem két halmaza.

A kiterjedt pont, mely épp kiterjedése miatt nem érint másik pontot… és Totyi… hagyjuk.

Valaha érintkezésben gondolkodtam (rút kifejezés). Ma? Fejben sem.

Posta, patika, piac – de a végtelenem legyen szabad! Ám amikor már nekivágok az útnak, szombatom nagyon is tiszta: a patikától, mely 7-kor nyit, átvillamosozom a postához. Vagy elejtem az egészet. Elejtem a felét. Járok a Feneketlen-tó körül. Ez a negatív halmazozás elmélete.

Ide sem írhatok különbet:
Lassan elmúlik
az élet. Közben pedig
még el is múlik.

(Ennek más változatai másutt. Most még rajzolok, iszom hazahozott sört, Totyival hülyéskedünk, nézünk 2. osztályú Bundesligát. Ismét aludni térünk.)

(Térünk a kurva szart. Térek. Én, én, csak én. Aki megdöglök is, majd. És egyedül maradok előtte. Hess, Godot!)

---

S egy EmmáNyóc. Sic. Íme.

Árulkodó a halmazállapot szó.

Halmazokként érintkezvén, természetes, hogy nem szilárd, légnemű v. cseppfolyós alakjainkra gondolok, bár miért ne tehetném… csak nem erről van szó. Nyilvánvaló, befolyással vagyunk, érzik auránkat, és szilárd mivoltunkban éreznek bennünket esetleg nagyon is ingatagnak. De ezek a népszerűsítő matekok szójárásai, s nem tudom, szegény – vagy nem szegény – Szuftyen Tragicsunk onnét a mi galambocskánktól, élt-e, kényszerűen, ily kifejezésekkel. Halmazokként érintkezünk, s külön még az a megszorítás sem kell, hogy „de nem fizikai valónkban” (mert hol ér véget fizikai valónk? hol ért véget Hitler, Sztálin stb. fizikai valója? hogy ellentmondjak az iméntieknek, s valóban hagyjam mégis a népszerűsítést). Ahogy a Feneketlen-tó körüli utcákat jártam, arra gondoltam, ha igaza volt Szuftyen Tragicsnak, akkor is: ez csak két nagyon mulatságos eset. És átlagosan úgy szokott lenni, hogy például későbbi nejével a saját társaságából már öten jártak, vagy hasonlók, bár az igaz, hogy agyrémnek tűnik: ő már ismerte, korábban, azt a fiatal hölgyet, s egyikük sem emlékezett a másikára (hm! három-négy éven belül?), meg hogy az a fiatalember, akit Szuftyen Tragics pátyolgatott, útját egyengetve, beszámolt neki arról, hogyan egyengeti útját egy fiatal hölgy, aki később… Ezeken a marhaságokon már csak úgy gondolkoztam, mint az olasz futballista elképzelt, hülye (v. nem hülye) viccgyűjteményén, és ha előemlegettem itt a históriát, hát csupán azért, mert szívesen gondolok vissza Duskónk derűsebbik lényére (halmazára)… és itt állnánk meg.

Halmazokként érintkezünk, nem okvetlenül az épp aktuális számosságunkkal (ha jól értem: a 17 819 és 17 820-szal, vagy hogyan is van ez? s nem arról van szó itt, hogy a halmazokhoz matekilag én bármit… én ahhoz csak tévedést, nyilván, baromságot, a magam nem értését), s abban a halmazunkban, amelyik érintkezik, sőt, esetleg halmazok halmaza vagyunk, van törekvés, jó szándék, hajlam, anyagi helyzet, hiúság, véletlenszerűség (nem nyílt ki a minap a villamos ajtaja, így sodródtam el egy esti kocsmába, se nem jaj, se nem jó, de nem azért határoztam el és nem „elhatároztam”, hogy többé, ha nem muszáj, lábam se teszem be sehová; ld. azt a vicces mondást: lábát se tette be többé neki… na), van halmazunkban, mely érintkezik, sok minden. Eljutnak az elemek esetleg a Witti 7-es pontjáig is. Rajtam kívül sok tízezren gondolkodnak „emmányóc”-ban, vagyis hogy van valami még olyanabb, mint a 7-es, az „amiről nem lehet beszélni”, van valami eleve nem (beszélhető? beszélendő? nem így értem! ez már halmazosság, ugye? nem „a kibeszélhetetlen én”, nem a „hát erre még csak gondolni se gondolj, hogy elmondhatnád” stb.). Közönséges érintkezés-abbahagyásaink oka feltétlenül lehet olyan jóízlésbeli, hogy pont ennek az illetőnek nem fogom egyéb dolgaimat feltárni eztán, ha ezek a dolgok odáig jutottak… hogy egzisztenciális halmazelemeim. Például beléjük némultam. Effélékhez képest kész vicc a vizsgabiztos két csacsisága: oly mindegy! Nem mindegy azonban a folyamatos árulás (ha csak ritkán derül is ki), az egzisztenciális hidegség (ha pusztító) stb. Bár az is igaz, hogy általában akkor „nem Godot többé” valaki, akkor látjuk is, akkor tudjuk is ezt, ha ő nekünk nem Godot többé. (Jó barát – addig, szerelmes, munkatárs stb.) Valóján itt még mindig az alapvető Graham Greene szolgáltat jó, bár csacska példát a Hatalom és dicsőség papjával, aki nagyon jól tudja, mire megy át a határon. A várást Godot-ra Mustár és Vlagyi egyszerűen abbahagyhatná. Godot még csak a 7, jobb esetben. Maximáltnak látszó „érték”, ám Godot megszámlálhatóan végtelen sor „végén” van, s itt egy kis fordulat kell az agynak, máris „érti”, ellenben a legegyszerűbb dolgaimat nekem, galambocskám, Utyin Fedics, mondotta állítólag (így Dusko Gavrilovics) Valeron Tulics, igen, mondotta állítólag Valeron Tulics, nekem az olyan legegyszerűbb dolgomat nem értik, mint a madárkám, a legalapvetőbb halmazomat, ő meg én. Hanem okoskodnak, hogy ott van (…Dusko nem írta meg a madár nevét, sem Valeron feleségének nevét, sem azt, ha jól, ha egyáltalán szükségesen emlékszem, mivel foglalkozott Valeron Tulics, irodalmárféle volt? zenész? tudós?) még a foglalkozásom, ott vannak más szeretteim, ott van a halmazomban az életem ténye, és, így Valeron Tulics, hogy mi lesz velem, már ha ez a sorrend végül, a madárkám után. Ez is benne van a halmazban, igazuk van. És hiába jelent átmeneti megoldást, hogy zsebből sörözgetve sétálunk, enyhe bódulatban, a kertvárosi utcák átlóin stb., gondolatban ezt mondom, kedves Valeron Tulics, verébkém, hiába, utána csak visszatérünk alaphalmazunkba, és… és… és. De a halmazoknál nem ugyanerről van szó, hanem csak egy kalap szarról, a megemelt nyugdíjról, a várható világesélyekről, vagy – urambocsá – az eltelt napokról, melyeket, mint a kertvárosi utcán a lombot, gereblyéznek éppen? A gereblye mögül Godot-t elhessenteni sem kell. Nekem nincs ott. Ennyiben „értem” a halmazelméletet. Cantor még azt hitte, „van a végén a – mondjuk – Godot”. Igaz, néha én is csaknem beleőrültem az irodalmasdiba. Csak mégse abba. Jó, Cantornak is keresztbe tették – stb. – a lábat. Ja, és a gereblye végén: a köztisztasági van.

Ej, de kár, hogy az a viccgyűjtemény lefordíthatatlan. Úgy a falhoz vágnám.

(Érzelmes – lúdtalp – betét)

És, mondtam Totyinak, ahogy visszajöttem krumplijával a konyhából (üvöltözött, miért nem lehet velem ott, akaratosan), tudd, én is ugyanígy ragaszkodom hozzád, és jó, hogy az Oblomov-kór a Duskótól „rajtam van”, na ja, őt vádolták ezzel, vagy hát folyton védekezett, és tiéd az orrszarvú-tulajdonság, a magány vágya néha, ez mind jó, és hogy minden mozdulatommal rád vigyázok (még a söré is veszélyes bódulat néha, a söré is, nem akkor, hogy bor, civódás, indulatok, irodalmi kérdések stb., nem, rád kell figyelnem, egészen kis barátom és több), de a halmaz leszámolhatóságán túl egy másik végtelen van, ahogy majd egymás nélkül kell léteznünk. Ez olyan halmaz, igen, mint csak igen ritkán adódik az úgynevezett „emberiben” is, na, csoda, hogy egyáltalán adódik valami ott az emberiségfennmaradás szokványán s ennek cirádáin túl. Minden ennek cirádája! Sajnos, a mi dolgunk számossága (megszámlálható elemekből álló sora, mondjuk) ugyanolyan megfoghatatlansággal ér véget, ahogy Cantor kontinuumának realitása. Csak itt Godot-nál sokkal reálisabb valami van.

A halál. Egyikünk halála.

Godot mindig csak a másik. Akitől – helyesen? tévesen? – várunk valamit. De az egyetlent, amit én tőled várnék, verébke, nem adhatod meg. Milyen is lenne az, mire lenne jó? Godot, gondolom a lépteket sietősre fogva már, az utcaseprő. Akinek tekintetéből kioldalogva kell elvégeznem sör-adta dolgom egy alkalmas bokorcsoportban.

Mikor, még gimnazistaként, első „novelláimat” írtam (a halmaz eleje? 1? üres halmaz, vagyis 0?), ilyenkor említés történt a közeli fán felharsanó verébzajról. De tényleg, hiszi valaki, nem hiszi, egy veréb, ahogy pisálás közben felnéztem az égre, elrúgta magát egy ágról, és a másik, golyóként, követte, zrrr. Ők.

Ezt akarnád, kérdem magamtól. Na ja…

---

A tematikus írás (ha van olyan; melyik írás nem az) fő veszélye, hogy a halmazt fontosabbnak tekintjük, mint ami(lyen). Kétségtelen, kínos ha (bár a sör, bizonyítani véltük) az egyetlen megoldás a magány elleni moderato bódulatú védekezésre, a vele járó „pissinger” kellemetlenségeket okozhat. Jó. Gyorsan száradó nadrágfelület mellett, némi újságolvasó üldögélés a napon: segít. De: törvényszerű-e, hogy „na fiam”, mondjuk Kosztolányiéknál képzelem el a jelenetet, már csak a Kosztolányi tér miatt is, „megint”, így H. Ilona. (Bocs, kedves e. p., ez az Ön stílje.) (Gens una sumus, nem susmus, divatosan.) Erre Dide: „Nem, nem, kedves rímtárgyam, ráömlött.” S nekem pont azután, hogy a bepisálós megszáradt, a zsebemből a másik szárra ráömlött. Ergo? De ennél is fontosabb: „Kevés lett. Sok, hogy annyi kevés van már. Abszolutistának lenni barátságban… jó, abszurd. Mégis, kevés lett. Ebből a kategóriából nekem már van… s nem várhattam volna, miért is tettem volna, többet. Mi többet? Csak szerencsésebbet.” Totyitól is azt várhatom csak: dolgunk szerencsés lesz. A majdnem hét évre még hat év, még hét év… a halmaz számolható, de beláthatatlan. S hogy a Halál? Persze, nem is Godot! Ha másik ember van, Godot, kétségkívül van. De ez messze nem a halál, közel meg pláne nem.

Amivel az iménti kis érzelmes közbeiktatást, mely elkerülhetetlennek rémlik, érdemén ki is védtük.

Mit írtunk fel a Nemzeti Sportra (a bármi lapra), ahogy nadrágunk szárogattuk (s közben, mert alkalmas terepeken kell járni, ha a lélek nyugalmát a sör biztosítja!) (közben hugyozni mentünk), mit? „A rosszán jól túlestünk, most jön java rossza.” – – –

Totyi tépázza a nyakam… (Semmi irigylés!)

---

„Ha már fonnyadtban,
látatlanba öntözöl,
sarj jelzi: hová.”
(Haiku)

(Amit sokkal világosabban is ki lehetett volna fejezni, de ez a költészet felbecsülhetetlenül átkos áldása.)

„Krumplit madárnak:
mikor már gépelsz, enné,
morzsát kezedről.”

(És belezuhanna a billentyűk közé. Ez meg arról tehát, ami a költészetnél és a prózánál is messze több, sajnos. Ha eddig nem erről igyekeztünk volna.)

A szépirodalmi és a metamatek könyvek közt pl. ez nekem egy lényeges különbség:

szépirodalmi könyvek: értem, értem, csak nem felel meg;
metamatek könyvek: megfelelne, meg hát, csak nem értem!

És itt kell keresni Godot, ha!

Befejezés


Kollegiális szeretettel haikuztunk F. Ákos barátommal, s végül, ihletésére, műveinek lelkes közegén, nekem ez adódott: ha már Pilinszkyt emlegettük (előre bocsánat):

„Csak ragyogni a novemberi napban.
Csak melegedni, mint a bepisiltek.”*

(Nem kell mondani: 1. Karinthy nyomán, 2. „nekem szabad”, s nem a költőnek, bőven elébbről.)

De akkor Ákost felhívtam még (remek míveit másutt ő közli), ezért: hogy mit tehet egy „s” kötőszócska:

„Megengedtem magamnak; s ezt a viccet:…”
ld.*
Ezt.

Így a nap, végezetül, bár még dél előttjén, üdvre zárult. S mi kell, sugallatul, több.

2004 májusában

• Kultúra