Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Egyszer nekem meg lehet bocsátva.

Szép Ernő voltam?

Dehogy, dehogy

Csak bocsánat!, hogy mindezt így akkor kell írnom, mikor valami oly megbocsáthatatlan még, mert hogy élek, és én tudom, és én tudom – kétszer is mondom ezt, mert semmit se tudok, egyrészt, másfelől meg oly bűnökkel vádolhatom magam… no, akkor valamit mégis tudok, vagy hazudtam előtte épp, netán épppenség azzal, hogy majd még vádolni is én… Majd más, s ez jogos; bocsánat!, mindössze is akkor kell megírnom ezt, mikor még nincs aztán, amit Ő így mond, ugyancsak a Margit-szigetről, hogy az jut eszébe, hogy egyszer meghalok majd, s többé sohasem élek.

Most akkor ez tócsa, melynek háttal állok, de ahogy az a veréb a tócsával szemközt állt a Margit-szigeten, és Ő látta, igen, ahogy odacsapódik a tócsa szélire, kortyint egyet a hidegben, aztán ott marad, és valamit nagyon néz. Mit nézhet? Félrebillent fejjel, a tanulatlan, kicsi, tollas állat. Mindent meglátott egyszerre, mondja Ő, tehát semmit se néz külön, nem, az életnek az a meglepetése ejtette meg, amire a mi eszméletünk álma nyit rá minket; és lenyűgözte az a meleg, fázós, éhes nyugtalanság, az a változatlanság, az az érthetetlenség, aminek a neve: veréb.

Mennyire nem is lenne muszáj nekem mondanom ezt! S hogy egy kis tócsának nem mer Ő a szemébe nézni, mert azt a verebet Ő elijesztette, a puszta szeretetével, mely tízméternyire sem hat el, igen, azt érzi Ő szégyenének, hogy a barátsága annyira nem meggyőző erejű, hogy az a veréb belőle, ahogy közeledni próbálna hozzá, csak a másik állatot látja, aki bántani akarhatná. És elrepül. Akkor hát annak a kis tócsának Ő …nem mer a szemébe.

Lehetne annyi mentségem és bocsánatom, kérésként, hogy én itt egy tárcának a tárcáját írtam meg csupán, igen, mintha egy tárcát valaki elhagy, aztán én beviszem illetékes helyre, de hát az irodalomban szerencsére nincs illetékes hely, ezért nem is kell engem komolyan venni. Közelebb léptem csak ehhez a tárcához – melynek a neve Szégyen, s ahol ott áll az is, hogy az ember szívének hullámait a levegő nem viszi semennyire se, például őkelméhez, aki azt se tudja magáról, hogy veréb, csak Ő tudja róla, a tárca elhagyója, nem adódik ilyen közelség szépen, csak a legotrombább népszövetségi szónoklatok jutnak el a Húsvét-szigetekre is akár… ja, de jó, hogy a tárca meglelése már erre is vigasz és bocsánat nekem, hogy mártóznom nem lehet tekintetemmel abban, ami mostanság így látható, sziget és félsziget és balkánias hegyvidék, meg más egyéb. Nekem ez a meglelt tárca épp azt adja, hogy semmiféle bankó nem pörgethető ki belőle, sőt, hogy így közel enged magához, én magam is megpróbálom: lehet-e bármiről kelepelni, kerepelni vagy szelepelni úgy, hogy magamnak, rögvest, így élve se kelljen szerepelnem immár.

Dehogy, dehogy lehetek is akár Szép Ernő, arról sincs szó, hát arról igazán szó sincs.

Csak jöttem épp át a Vérmezőn, ahol az eső már gyakran esett nekem, s nem úgy, hogy nekem esett volna, mint holmi támadó, hanem hogy például egy kalitkát vittem haza, májusi délelőttön, és mert tócsák voltak, s mert nekem a szívem olyan boldogan várakozva tele volt, egy tócsának megmutattam a kalitkát. Nézzék meg egymást; holott nekem akkor fogalmam se volt az Ő tárcájáról, aminek a címe Szégyen, de nekem ezzel Ő (kisbetűvel írom, meg nem is a krisztinavárosi mozit gondolom vele – de ha a bocsánathoz az kell, hát hazudom, hogy azt, a DIADAL mozit –, nem a mozgót, hanem az immár örökké állót, nekem Ő ezzel) diadal.

Bár lenne itt helyette. Bizony, sosem mernék a közelébe tolakodni. El is rontanék azzal mindent.

Most látom, melléfutok az írással, s visszakanyarodom ama kis Margit-szigeti verébhez, aki netán arra gondol a tócsa szélén, hogy tavasszal szépségverseny lesz majd, s ő lesz ott a Miss. Nem, a Pipi Néni ilyet nem gondolhatott – már azért sem, mert én nem gondolhattam ilyet róla. Már eleve azt se tudtam, ahogy jöttem ott az 1981-es évnek májusában a Vérmezőn át a kalitkanéző tócsák közt, mennyire lesz vak az a madár, akinek a kalitkát vesszük – s akiért délután elmegyünk; mert találták őt, mert nem tarthatják, de beinjekciózni a család fele ottan nem akarta, s ez a fél győzött; hát még ilyen emberi akarás is kellett a Pipi Néni második életéhez, mely nálunk aztán 1988 decemberéig tartott –, nem tudtam azt se, egy vak madár milyen.

Még aznap este, hogy a tócsák a kalitkát látták, megtudtam.

De hát most nem is erről van szó. Végeredményben nem a Pipi Néniről, nem arról, hogy megtanulta minálunk ezt a második életét is élni, és barátja lett a Samu, a verebek főnök-ura nálunk, és berendeződött a kalitkája mindenféle betanulható járórúddal, meglettek a kedvenc ételei, nyilván utált, de érthető szavai, vagyis a mi szavaink: „Pipi Néni… itt a krumpli… itt a sajt… rezgő, Pipi Néni, itt a rezgő, a taposó”, ezek a füvek, amiket ő ilyen emberszó híján is natúr evett, igen, amikor még volt hozzá-szemezője.

Ehhez viszont nekem nincs szavam. El is mondom inkább, miért követem el azt a megbocsáthatatlant – mint Ő valami más tárcában vagy tárcával, szintén a Margit-szigeten –: hogy tudniillik etette ezeket a fázós nyugtalanságokat, e veréb nevű verébnek-is-érthetetlenségeket, csak aztán túl nagy kenyérdarabot talált odadobni végül, s ezzel egy tanulatlan, kicsi, tollas állatnak, aki a darabbal megbirkózni nem bírt, nyilván egy nyugtalan, álmatlan éjszakát okozott.

Elmondom mindjárt.

Előbb még: hát a Pipi Néni éjszakái eleinte nálunk is nyugtalanok voltak; a kalitka rácsán lógva aludt, meg mindenféle riadalmasat művelt. De később – ebbe majdnem belehalt – egy maga testében összetört tojás tojt, két nap alatt tojta ki… és később infralámpát szereltünk föl neki, és káposztalevelekkel takartuk legalább a kalitkáját a parányi huzat ellen is ilyenkor, nem az, hogy az Ismeretlennek ő netán „más káposzta” legyen, ne őt vigye, nem, ilyen nagyokat mi a Pipi Nénivel nem gondoltunk, épp ellenkezőleg, azt gondoltuk vele együtt-létünkben csupán, amit talán és nyilván ő is gondolni bírhat, s – mint Ő mondja versben – ez fájdalom s öröm volt együtt, s így volt jó nekünk.

Mikor pedig meghalt, előtte egyetlen nap két tojást tojt. Aztán nyolc és fél órát haldokolt a kezünkben. Nyolc és fél évet is élt alighanem. De most a tárgyra.

Arra a tócsára. Amelyben az Ő verebe nézte magát, a tárcai veréb.

Én egy ilyen tócsát, egy párnyi tócsácskát néztem napra nap, több mint hét és fél éven át. (Egy évet a nyolc és félhez a Pipi Néni, tegyük föl, okvetlen élt már a szabadban; erre a megvakuláshoz is szükség volt feltétlenül.)

A Pipi Néninek mindkét szeme olyan volt, mint egy kocsonyás, sötét vizű tócsa. Mint egy-egy ilyen.

Néztük, és szégyenkeztünk, hogy ő nem látja. De nem gondoltunk semmi szégyenleteset.

Mit gondoltunk volna olyat?

Ennyi még az embernek is sikerülhet néha, tessék elhinni ennyit akkor; ennyit elhinni is sikerülhet az embernek a másik úgynevezett emberről.

Hogy azt a hajdan-szempárnyi tócsát néztük, a páros tócsát, vagy kis mocsarat; inkább így neveztük, a kis mocsarakat… és egészen mostanáig, hogy 1992-ben, íme, az Ő Szégyen című tárcáját meg nem leltem, járva a Vérmezőt a könyvvel, emlékezve a tócsákra és a kalitkára, nekem ilyen összefüggés eszembe se jutott.

Az, hogy az ő lakását, a kalitkát először egy tócsának mutattam meg. Mikor az ő szeméről még nem is sejthettem.

Ennyit megint föl kell tételezni egy ember nevezetűről, és meg kell lenni rá a bocsánatnak, arra, hogy ezt elbeszéli… meg kell erre annak lennie.

Vágyhat…?

Lehunyom a szemem.

De a tócsányi papiroslap is végig ér, kiszárad. Képzeletemben akár csupa fehérség is lehet, semmi feketeség. Lehet mind-egy?

Ezt Ő, vagy a Pipi Néni, majd elmondják egy tócsállós májusidőn. Hová beköltözöm.

• Kultúra