Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Jó kis eset, következményeit illetően – szó szerint – példás történet zajlott le éppen nyolcvan évvel ezelőtt New Yorkban.

A Lexington Avenue és a 25. utca sarkán, a 69. gyalogos ezred kaszárnyájában 4000 meghívott jelenlétében képzőművészeti kiállítás nyílt (a laktanya parancsnoka, Conley ezredes 4000 dollárt kért a terembérlet fejében, katonásan elszámolva minden meginvitáltat egy dollár/fő alapon). Az Armory Show-nak nevezett tárlat március közepéig, tehát nagyjából egy hónap alatt százezer látogatót vonzott, majd miután átutaztatták Bostonba és Chicagóba, a kiállítástól megérintettek száma beláthatatlanná és fölmérhetetlenné vált.

Azzá lett hatása átvitt értelemben is, hiszen az Armory Show révén Amerika a kortárs európai művészettel találkozott, az addig a XIX. századi akadémizmuson és naturalizmuson matatgató újvilági festők és szobrászok, gyűjtők és műkedvelők szembekapták az aktualitást, az avantgárdot, melyet kikerülni, ignorálni soha többé nem lehetett.

A kiállítás ideája néhány fiatal, független, és akkor még jószerivel ismeretlen művész agyában fogamzott meg, akiknek a modern művészetről nem sokkal több elképzelésük, benyomásuk vagy információjuk lehetett, amennyit – kevéske európai utazásaikon túl – a piktorialista fotográfus, Alfred Stieglüz műterem-galériájában szedhettek össze, miután New Yorkban egyedül és először nála lehetett Picasso- vagy Matisse-képeket látni. (Úgy mondják, hogy az amerikaiak nemigen tudtak általában semmit a kortárs törekvésekről, sőt, még Monet, Van Gogh vagy Gauguin neve, s egyáltalán az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus sem jelentett sokat az Egyesült Államok becsületes, ám faragatlan népének, de még e nép intellektuális kiválasztottjainak sem.) Tehát Stieglitz kis kiállításai, majd az 1912-es kölni Sonderbund tárlat katalógusának ábrái érlelték az eszmét, melynek hordozói Walt Kuhn és Arthur B. Davies valósággal bűvöletbe, egyúttal kétségbe estek a füzetke nyomatai láttán, annyira, hogy Kuhn azonnal Németországba, Davies pedig Párizsba rohant, hogy tisztábban láthasson. (Egyszer érdemes lenne a katalógusok hordozta művészeteszmét, a közvetített-közvetett információközvetítés bűvös láncolatát is megénekelni, különös tekintettel a hatások bevételezésének metodikájára. A kiállítások szerepéről már sok szó esett.) Aztán találkoztak, s két műkereskedővel megtervezték a jövőt. Néhány hónap alatt túl voltak a szervezésen, s mert nem leltek megfelelő méretű helyszínt, üzletet kötöttek a jó ízlésű gyalogos ezredessel, aki így nemcsak a had-, de a művészettörténetbe is beírta a nevét.

Jóllehet az 1600 kiállított munkának csak egyharmada származott Európából, az Armory Show lényegét ezek adták; a kritika és közönség számára e művek jelentették azt az erőt, mely döntésre késztetett. Döntésre a tiszta lelkű, nyílt, ámbár tradicionálisan kisszerű és anakronisztikus amerikai – de hazai – művészet s az invenciózus, felkavaró – ám idegen és ettől okvetlen gyanús – formálás között. Theodor Roosevelt, a volt elnök állítólag nem győzött szörnyülködni, Enrico Caruso pedig szabályosan elveszítette a hangját némely kubista festmény láttán, azután a chicagói kiállításon Matisse két képének másolatát a hagyományőrzők nyilvánosan elégették, a mestert magát Brancusival és az egyik szervezővel, Walter Pachhal pedig jól megverték; a Metropolitain Museum viszont Cézanne-képet vásárolt, elsőként az amerikai közgyűjtemények közül, és Duchamp-nak például mind a négy kiállított festményét megvették.

A végső eredmény ismert: Az Egyesült Államok infiltrálódott, hogy ezt a jóízű, későbbről, a mccarthizmus idejéből származó kifejezést használjuk, melynek jelentése persze – innen, a filtrálni vágyó felől nézvést – kevésbé szörnyű, mint hangalakja. Vagyis hát hagyta magát átitatódni. Mint a történet mutatja, ment az elég gyorsan és fájdalom nélkül.

A 69. gyalogos ezred kaszárnyájának termeiben, melyeket dúsan borítottak vágott virágok és élő növények, az Armory Show zárásának estéjén megszólaltak a dobok és fanfárok…

• Kultúra