Skip to main content

Jelképes titkok – titkos jelképek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Elhülyéskedhetnénk, esetleg fölemelkedhetnénk valami savanyú filológiai-jelentéstani lecke magasságába a Lajos utcai kiállítóházban a múlt héten nyílt kiállítás címe – Emblematikus törekvések I. – olvastán, ám ne tegyük, bármilyen értelmetlen is a dolog, bármennyire mást is jelent a két fogalom együtt és egymásra vonatkoztatva, mint amit végeredményben a tárlat maga ábrázol. A Fiatal Művészek Stúdiója Egyesület tagjainak munkáiból szerveződött kiállítás ugyanis sokkal inkább enigmatikus, mint emblematikus műveket fog össze, és jóval megállapodottabbakat, ha úgy tetszik, mint amilyeneket a dinamikus, de bizonytalanságokkal is teli törekvés szóval lehet takarni. Vagyis hát jobbak, pontosabban túl jók a tárgyak ahhoz, hogy ezt a végeredményben igencsak leszűkítő, eleve sztereotípiákra vágyó címet betöltsék. A jelképesség, jelvényszerűség amúgy sem túlságosan időszerű: a vizuális sztereotípiáknak a szimbólumoktól a piktogramokig húzódó útja éppen eléggé kitaposódott az elmúlt évtizedben, azon fű jó darabig nemigen terem.

Úgy tetszik, mintha Rácmolnár Sándor három, rúdra helyezett taneszközkoponyája (Okker-embléma) is a program ürességét illusztrálná ironizáló, ám túlegyszerűsített szimbolikájával. Talán csak Bukta Imre magánheraldikája – csizmás, sertéses címergyakorlata – (Még húsvétkor is disznók vagyunk) és Nagy Árpád-Pika cím nélküli, két keleties-bizáncias, kegyes tenyere felel meg pozitív értelemben a fogalompáros első tagjának. Bukta szimmetrikus szerkesztésmódjával valóban jelképpé emeli, egyben rögtön klasszicizálja, amivel természetesen azonnal persziflálja is ismert és jellegzetes agrár-magyaros motívumait. Nagy Árpád éppen fordítva, egy magasztos, univerzális jelentésekkel teli mozdulatsémát juttat el a profanizálás küszöbéig, ám az utolsó lépést nem teszi meg, így a jel önmaga marad, csak új és sajátosan expresszív ornamentikával egészül ki. S bár néhány munkában ugyancsak tagadhatatlanul felismerhető az érzelmes jelképteremtés gesztusa – mint Kentaur (Erkel László) szép, romló-romlott falfestékes vásznai között a mintegy kegytárgyként odakészített vagy áldozatként otthagyott festékes edény és kesztyű –, a művek nem tárgyiasítják és általánosítják a sugallni vágyott gondolatot, nem ikonokat akarnak teremteni, rosszabb esetben ismételni, épp ellenkezőleg. Ironikus és ambivalens mozdulatok motoznak: Gábor Imre a fekete fény klasszikusan konceptuális gondolatát tárgyiasítja négy lámpájával, Gerhes Gábor egy szentimentálisán vágyakozó életkérdést merevít patenttá (Ki kíván ma jó éjszakát?), Gerber Pál piciny képeken piciny szövegekkel és piciny figurákkal szellemesen jelenít meg piciny titokhelyeket. (Furcsa, a kicsinység mostanában, talán Böröcz András nyomában, formává kezd válni. Mintha a világ szűkössége jelenne meg a matató ujjak nyomában, aranyos miniatűrökbe rejtőzne bele az univerzum. Pedig, azt hiszem, a small nem beauty, csak small, s ettől olykor vagy inkább többnyire: süss.

Roskó Gábor például – most látható akvarelljei egyre inkább erre utalnak – lassan nagyobb papírt is vehetne.) A többiek titkokat rejtenek, és tereket nyitnak.

A Blokk-csoport (Sebestyén Zoltán, Nagy István, Katona Zoltán, Palkó Tibor) installációja a pince terét feszíti szét könnyeden, japánosan, és némiképp Székely Vera valamikor Pesten is látott, szárnyaló textiljeinek emlékét idézve, bár bizonyos, tökben, kukorikában materializálódó bőbeszédűségtől sem mentesen. Szűkszavúbb Beöthy Balázs Szeret – nem szeret című munkája, melynek enigmája viszont talán túlságosan mélyre ásódott az arte poverás-konceptes tárgyegyüttesben. Pontosabb és világosabb, egyben – minden sprődsége ellenére – líraibb Várnai Gyula hungarocellből, epedarugóból és tükörből összerótt műve (A vesztes érvei), mely a nemtelen felszín, a jelenség meg a mögötte meghúzódó és azt tükröző, ám nem különben sivár lényeg viszonyát tárja fel. Várnait valószínűleg a valóság rétegzettsége, a valóságszendvics szerkezete foglalkoztatja. Nemrég véget ért egyéni kiállítása a Stúdió Galériában mindenesetre erre utal. Az év egyik legjobb tárlatán a hihetetlenül egyszerű, ugyanakkor nagyvonalú munkák mindannyiszor a lényeg és jelenség fogalomkettősét elemzik. Az anyaghasználat realizmusa, sőt naturalizmusa – bútormaradványok, műanyag szivacs, papír, tégla, fém és föld –, a különös traktálás – a tárgyak mindannyiszor a fal síkjára merőlegesen, mintegy annak lényegi ellentmondásaként működnek, a Holt tenger címűt kivéve –, a rétegzettség állandó motívummá sűrűsödő jelenléte a gondolkodás elemeinek sajátos hierarchiáját jeleníti meg. Az említett Holt tenger a sémát megbontja, itt a fal síkja nyílik meg váratlanul. Mintha fölfeslene, hogy utat engedjen a pillantásnak, mely persze nem találkozik mással, mint a modern afrikkal, a korszerű béléssel, a mai lószőrrel, napjaink tartalmával: a megbarnult nejlonspongyával.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon