Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Idegenből – és főleg, ha senki és semmi nem zavar, ha magamat sem zavarom épp semmivel – már folyton csak haza vágyom, haza, ahol az otthonom, és ahol szinte minden zavar, sok, nem jókor van, minek van, miért nincs.

Idegenben nem is lehetne, ami nincs, az azért nem fáj, ezért, és most nagy hiba lenne bármi részlet. Otthon túl sok az esemény, állandóan történhet valami váratlanság, valaki elfelejti egy ígéretét, magam felejtem el, nem bírok elaludni, elalszom nappal, felcsönget a telefon. De a postásainkat szeretem, Pestet – és Budát – újra járom, jó, szinte jó, csak odahaza így valami „állapotba” kerülni: veszélyes; hazamégy, események várnak, posta és telefon egyformán lehet rossz, emberekkel muszáj dolgokat intézni, szembekerülsz, s a többi.

Most, egyik – talántényleg – utolsó hosszabb utamra, tizenhárom éjszaka, magammal hoztam egy olvasmányt is, nemcsak munkákat. Jellemző-e, hogy a munkákat halasztom odábbra, és az olvasmányról írok?

Olvasmányom szerzője Kellér Andor, a könyv címe Az étet édes tarkasága. S mert ez a cím utánzott kézírással áll a könyvön, a könyvben, először érzem, teljesen rendjén való, hogy a kötet lapjaira – az üres előzékekre és a többi – ceruzával firkálok, kigyűjtöm, miféle keserűjét szedtem össze az édesnek, a tarkának, vagy miféle érdekesét, csupa olyat, ami nem túl sok és nem túl kevés, amivel nem vagyok otthon se, idegen se magamnak. Sose „kívül” élünk. Ez mind magunk vagyunk, már tudnunk se, mi.

---

Ha – amikor – teljesen magad vagy, nincs magánéleted. „Ugyanakkor”: otthon van mindaz, ami évtizedek alatt mégis az igazi maradt, „az” érdekes lett, érdekes módon akár. A saját bajnokságod, a Nagy Koala Kártyabajnokság stb. Elvezettel olvasod Kellér könyvében, micsoda franciakaszinó-játékos volt Szép Ernő. A francia kaszinó: kártyajátékfajta. Emlékezőtehetségét bámulták. Fejben követte, miféle lapok futottak ki, az utolsó hat lap mi lehet így, például. Kártyatartozásokat, ő, aki légynek nem ártott, kíméletlenül behajtott. Tőle magától tudom, egyébként – írásaiból –, hogyan volt „önellentmondó” egyebekben is. Semmi kétség: ha vasúton és hajóval elmegy idegenbe, mindenütt csak mulatnak s kínlódnak körülötte, ráadásul mindig magával megy szembe: irány haza. De az utazásról le nem mondana, az maga a csoda.

Nem tudom.

Én: „Szörnyű hazamenni, legjobb otthon lenni.” A városból – Pestről, Budáról – is nehéz hazamenni. Hanem aztán otthon: jó aludni egy húsz percet fényes délelőtt, s minél fényesebb, annál jobb.

Nem vagyok már jó éji alvó?

Éjszakázónak mindig csak kényszer-éjszakázó voltam.

Most lefekszem, lásd Szép Ernő, milyen jó néki lefeküdni. Csak az ágyam szélire nem ülhetek, igazgatni a takarómat, hajamat gyöngéden legyezni és megtanulni minden szómat. Ahogy Szép Ernő tette volna magával, a villanyt felcsavarva, mikor elaludt, az ágya szélire leülve. Emlékszem, hajnalonta hányszor jött Szpéró, repülve, az ágyunkra. Mennyit ültem forró nyáron, szobaközépre húzott asztallal-székkel: lássam Alizt, engem ő. Vége.

---

Az iméntieket itt így Bécsben írtam, és azon voltam, nem túl hosszú tartózkodásomat tovább rövidítem, már a hazatérés ízeit lötyböltem magamban, élvezgettem a gondolatot: Südbahnhof… forralt bor… díványom odahaza. De kialudtam maga, túlestem „a kafkain” – vesd el a műveket! add fel! mi lesz?! –, kávéztam, tíz óra alvás után mégis rágyújtottam, ittam egy korty bort, nem ízlett, a cigaretta félálomban sem, ébren sem, legalább kevés fogy, láttam egy filmet, nem „tarantinózni” kell, a pop az, mik a te életed környezetrészei, mire jön a többi, mire kezdtem Kellért, láttam két filmet, egy baleseteset, érdekes, nem arról jutott eszembe az általánosabb – „tanulság”! –, ott csak ennyi volt: kisebb baleset bámuldozóinak csoportjába belerohan, meg nem engedett sebességgel egy kocsi, egy halott, két sebesült, közülük az egyik egy életre féllábú, pusztuló nyomorék, a per vége pénzbüntetés, lezártam, émelygett a gyomrom, másnap másik film, thriller, de inkább horror a vége, ahogy a fiatal nő eltűnik egy benzinkútboltnál, szerelmese őrültként keresi, „tudni akarja”, mi történt, így csalja csapdába a gyilkos, egy buggyant tanárember, és hiába, hogy bőven menekülhetne, ő maradhatna felül, „tudni” akar, a srác besétál, őt is elkábítják, vagy hát ő maga issza az altatót, s bízik, megtudja, mi lett a lánnyal, megtudja, mikor elevenen eltemetve találja magát egy koporsóban, és fogyatkozik a levegő, elalszik az öngyújtó lángja. Ez szörnyű ügy volt, direkt unalmasra vitték, hogy… Így sétálhatunk bele csapdákba, akár a dohányzáséba is, ezt mondjuk Tandori Ágnessel, igen, ő mondja, és ha kiderül, rákod van, ott vagy abban a ládában; felírtam tegnap ennyit még a naplóból, aztán Kellér: „Depresszió? Gondolj arra, képzelgés csak, nem lehet baj. Nincs baj. Akkor? Madaraid majdnem mind meghaltak, a nagyok meg, mind. Megélni azért meg tudsz. Könyveid vannak. Nem vagy szenvedélyes játékos, inkább szenvedsz, ha játszol, ha nem. Nyomaszt az elvégzendők kényszere, de annak se örülsz, ha nincs munkád. Még Rudy Bloom verebedért szorongsz, a Szuszi kutyátokért – és Tandori Ágnesért –, a Csutora verébért. De a Nagy Koala Kártyabajnokság a legfontosabb rendszer maradt az életedben, huszonhatodik éve, ó! Neked ez: az. Cigi: rák? Ha már bevásároltad, hiába. Olvasod Kellérnél…” Na, ez már nem így van a naplóban. Tehát Kellér.

---

Mi van még a naplóban? Nincs még: jó, ha kialszod magad egyszer-egyszer. Van: ,Jó a semmittevés” – tegnap, első bécsi délutánod, csak ültél, cigi, de alig, bor ua., Kellér –, „csak bele kell jönni. S fenyegető, hogy mégis tenni kellene, mi mindent tenni”. A legjobb ilyenkor az adódó sorrend: Kellér adódik elsőnek. Még emlékek: Kukorelly Bandi könyve, a Kedvenxc, róla írtál, na látod, még elutazásod előtti délután, és ide Bécsnek is megírtad az „Indigórajzolás Korniss Dezsővel” c. háromflekkest. Aludtál egy jót. Ezt írod. Rudy Bloom ma 11 és fél éves. De majd telefonáltok kedden, ahogy Tandori Ágnessel megbeszéltétek. Semmi koncert. Rudy Bloom akkor ráadásul már „még több napos”. De tényleg, ki hitte volna. Minden megvolt, és ez olyan „volt”, ami már meg is lesz. Nem gondolsz rá? Meglesz. Nem törődnek vele épp? Meglesz.

Furcsa gondolat: de ha a koporsóban elevenen vergődő fickóra gondolok, s úgy, ahogyan halott azután, végső soron semmi végzetes nem történt. Nem hordozza magával a halálkínt, mert halott, nem nyomorítja tovább az életét. Akár a gégemetszéses cigirák is: ha meghalok, mint a fél nap hashártyaszakadásos szenvedés, bútor alá mászni akár, ájulásig, valósan ájulásig, s vége. De a hetek, a hónapok, ahogy vonszolódsz – sérv! –, busz alá zuhansz kevés híján, ahogy a meg nem engedett sebességgel hajtó autó elnyomorít, fél lábad, fél medencéd nincs, és élned kell – kell? úgy látszik, kell –, ahogy valamiért rettegsz, valamitől, valaminek a nyomán, és élsz, ahogy leverten vonszolódsz, ahogy még azt is tudod, ez nem „érdekes”, ez csak a depresszió, minden tünete túlontúl ismeretes, mit mondhatsz te erről, mi van meg evvel veled, a továbbiakat kell mondanod, ki kell kavarodni a levertségből, az influenzából, a mindenből ki kell kavarodni gyakorlata ez, egy gyakorlat része vagy, hol vagy te: te? Kimégy ma délután a Krieauba, az ügetőre, ott a Práter, a „te” utad azon át, ahogy te rövidítesz, ahogy újra iszol egy deci, 1/8, ez az, Bécsben 1/8 és 1/4…! csuda ügy! hideg bort, nem félsz, holott három hete itt dögön voltál, torok, fuldokoltál, nem bírtál feküdni az ágyban, ültél, bíztál, ülve is alszol, aztán jön a nappal, de a barátaid orvosságokat hoztak, teát, köptetőt, 37 óra az üres lakásban, pasztillaszopogatás, teázás, köpködés, harákolás… ó, újra inni fogod a jó hideg bort a Práter „poklán”, haha, úgy jó az! Postásod is mondja. (Fogalmaid!)

---

„Mégis, milyen volt ez az író, aki talán a legsűrítettebben élt kortársai közül, mintha minden ízt meg akart volna kóstolni, érezvén, hogy az élet kapuja milyen korán csukódik be mögötte…” Kellér, íme, Krúdyról.

S ugyanebben a párosításban: „Az ital, a napi négy-öt liter, megette a máját, a szívét és a veséjét…”

Akkor ez hogy volt?

Valahogy így: „Ragaszkodott régi tollszárához, és csak hegyes tollal tudott írni. Amikor asztalhoz ült, hosszan gondolkodott” – nagy ivászatai, merengései során is dolgozott így, írja szintén Kellér, az embertársi közelség kellett neki, irodalomról alig esett szó, de meglógni sem lehetett társaságából, Kellér megpróbálta, de már csattant is feje mellett a falon a borosüveg, harsant a „Vissza!” –, „és csak aztán látott munkához. Javítás nélkül, gyorsan írt. A munkát csak azért hagyta abba, hogy tornásztassa testét, és nagy erővel ropogtassa ujjait. Fizikailag fáradt el a munkában. Ha meggondoljuk, hogy ötvenöt éves koráig annyit írt, mint Jókain kívül senki e hazában…” Aztán: „Az újságokban megjelent cikkeit nem vitte haza soha… Könyveit nem őrizte meg, még azzal sem törődött, hogy szűkebb környezete olvasta-e őket.”

Tanulok.

Tandori Ágnes szépen lajstromozta egy bizonyos szobában „őrzött” könyveimet, miből hány van, miből nem nagyon akad már, ő szorgalmazza most már csak, régi dolgokat újra ki kéne adni – mit tudom én, a nagyon feledett Még így sem-kötetet, a hetvenes évek végéről, magam szorgalmazom, ez az egyetlen, mert „egész szórakoztató lehetne” –, de a többit ő, például Nat Roid X. kötetét, három 200 oldalas darab, hát én nem is tudom, igaz, ott ér véget a sztori, meghal Dejan Tradics, 1985 februárja óta élek látszat-életet, de ezt megint csak Keszthelyi Rezsőnek mesélhettem bármikor is, ő értette; mellesleg velem a kötete, Magánbeszéd, és Kellér után ő jön, már olvasom is újra a Kellér-kötetet, össze ne csukódjon, ez a könyv nyomja le.

Hát ez volt Krúdy. És elszorul a szívem, meg vigyorgok is, ahogy a csattanós borosüveg történetét olvasom. Kellér ott ragadt Krúdyval egy tabáni – !! – kocsmában, kötelességek várták volna, de nem volt mese, devernyázni kellett, bele a vasárnap estébe, ki tudja, még mibe. Telefon nemigen volt akkoriban arra – a Tabánban –, így Kellér. Ó, istenem! Apám még lakott a Tabánban… Jékely hasonlatnak hozza a lebontott Tabánt, hasonlatnak arra, mink hogyan múlik el… én szánkóztam ott… első műfordításaimon egy rézsűn ücsörügve tűnődtem amaz évben, mikor Tandori Ágnest megismertem, 31 éve már ennek… és madaraink temetője ott van, szinte slagra ott. Bécs előtt kimentem hozzájuk, lassan Aliz is 6. hónapja pihen. Szépen halt meg, álmában, mint Krúdy. Ez eszembe jut, de semmi szívdobogás. Aliz szépen halt meg, tudom ezt értékelni, ami velem van, azt nekem kell megoldanom valahogy. Szinte mind messze túléltük a Nagyokat, jó isten, mondhatnám Keszthelyi Rezsőnek. Dobáltam be neki „Tavasz Gulf Shaadi-ban” rajzaimat, ez a név egy helységé, vagy mi, ló is van ilyen, pokoli kihagyásaim tárgya, mindig „nekem futna”, de én kihagyom, megfutamodom a nyerés elől, aztán kapkodok, vesztek, kicsit, küzdhetem vissza magam, nem jutok semmire.

Kellér könyvében nyakra-főre olvasom a nagy könnyelműségek történetét. Ne tagadjam, magam is tudom, mik ezek. De sose voltam igazán könnyelmű. Szerencsétlenkedtem avval is csak. Meggyőződés nélkül. Nehéz „Hamlet-kötettel indulni, „Rimbaud”-kötettel folytatni, és pengeélesen cselekedni önmagad zsoldosvezéreként.

Tegnap, jobb is, nem játszottam. Persze, miért kéne. Pesten nem is voltam kint még pályán, jószerén, iroda küszöbét át nem léptem. Na, akkor bódultan, utazásra, még a leírt kavarcban – „hazazavaródva”, „hamar, hamar” –, miért kéne játszani? Mikor Kellér is írja. S. tulajdonos – tréner? – egy-két évben egyszer játszott, numero ziherre ment stb. Palásthy Marcell, ha jól emlékszem, ez volt az az eset, megfogadta tanácsát, sőt, a nagy Szemerének is elárulta a titkos tippet. Szemere Miklós gőgösen közölte, ő mást játszik e futamban. Aztán a ló nyert, Palásthy, az örök-ígéret-író, akiről Kellér az egyik legszebbet írta, legszebbjét, és mulatságosba fojtotta a dögkeserűt, nyert kis pénzt, örült, de amikor a táviratos postás egy hatalmas bankóhalommal beállított Szemere küldeményével – „játszotta a lovat Palásthynak”!, az volt csak az igazi. Barakklakásból a Bethlen utcába költözött… igaz, két hónap múlva tíz albérlővel és ágyrajáróval osztotta meg lakását, írja Kellér.

Gulf Shaadi – és kesernyés a szám. Odolt! De tényleg: háztartási pénzeket lehetne egy-egy Gulf Shaadin megnyerni. S volnék ennyire zsoldosvezér! Akkor miért nem? Ki tudja.

Vicc, hát erről szól a Kellér-könyv.

Minden pletyó racionalitása ellenére. Evidencia-történetek ezek az élet-esetei, legendái, poénjai, anekdotái, a legevidensebb evidenciatörténetek nekem, mert másokkal estek meg, ki tudja, pszicho-testként is hogyan érzékelem ezeket a figurákat, ábrándok ők, kiket valóra bűvöl, írja Kosztolányi, az áhítat, az ima… és futók között titokzatos megállók, és a lassú vizekben néma hálók, vagy nem is tudom… méregetnek engem is ki, vissza, eresztenek, kiemelnek… részük vagyok, ezért nincs igazi zsoldosvezérség Gulf Shaadival, vagy huzamosan legalább is… ilyen nincs. Keszthelyi Rezső könyvébe lapozok:

„…ha még akarok hajózni, és fogok:
s bár szárazföldeken – mindegy.

Hiszen halandók, tengeriek,
nagyok, akik mindig
visszafordulnak elindult otthonukhoz.

Ám ne hidd, hogy oly szomorú ez.
Vagy több, vagy kevesebb,
a maga rendje szerint.”

Ki kell menni a milánói ügetőre, és annyiban lehet maradni, pénz tét nélkül tét megvolt, két futamnyi győzelmed, plusz hogy egyből eltaláltad, hat kilométer s így másfél óra az út ki, csak azt nem tudtad, mily sivár terepen. És haza! Végre forgalmas és fényes utcák, a terek nagy fakónarancs kövei, a zötyörgős, ódon, kosznarancs szín villamosok nem is olyan jellegzetesek, árad a Vízkereszt előeste-tódulata, hirtelen egy szűk Corso, a Magenta, és elered az ólmos eső, a Dóm esti kivilágításban már az ember-és-közvilágítás-és-kirakat fény után csak ráadás, akkor mit szenveded el ezt, fel a Repp… a Repubblica tér sötét-ég-karcoló, hegyezetlen-ceruza fél-felhőkarcoló kihaltságáig, G. A. X. kép, ólmosan, kicsukva jársz megint, ki vagy zárva, s még akkor az üres szállodaszoba, boroddal és tévéddel és cigarettáddal szinte: nyitja ennek, csak zsalud hagyod zárva a vizes sötétre. Szállodaszobákban laktak ezek a nagy tengeri halandó írók, a pénzt játékpapírosnak tekintették, vagy örökké megkeresendőnek, és örökké kiszaladt a kezük közül, ujjaikból akár ha az írás, persze, a pénz, a pénz, melyről ma oly röstellendő volna írni. Hát dehogy az. Egy csomó kesernyés idézet Kellettől megint, erről:

Krúdyról „Szerb Antal írta… hogy pénzt akart keresni, ehelyett remekműveket írt”. S hogy életformája – ezt Kellér duplatanulmánya el is ismétli, s én megértem, ha kifogás, miért ismétel valaki valamit; ki tudja, miért ismétel, a külszemlélőnek tényleg olyan ez, hogy a szerkesztő húzhatott volna; de magában a Krúdy-műben mennyi és mennyi az ismétlés, szóval nehéz –, „nyelte az üzemanyagot”. Jól keresett? Egy könyökvédővel dolgozó, öregségére gondoló kishivatalnok nyilván pontosan beosztotta volna Krúdy Gyula írói tiszteletdíját. Ámde a sajtó akkori nevezetességei, a bankelnökökkel cinkos mosolyt váltó közgazdasági szerkesztők, a telekkel spekuláló fővárosi rovatvezetők vagy az ügyes színpadi mesterek mellett neki csak kolduskenyér jutott. A kiadóhivatalok fontoskodó és nagyképű uraival állandóan hadilábon állt; …a főnök kegyeiben sütkérezve, a bőkezűen megállapított fixfizetés és egyéb járandóságok bástyái mögül, különös kettősséggel méregették az utalvánnyal, sőt borzasztó: előlegcédulával jelentkező írót. Egyrészt lenézték benne az élhetetlen mihasznát, másrészt olcsó kis okosságukat szerették volna kompenzálni a szellem emberével szemben. Krúdytól, mint mindenki, ők is féltek, ismerve rabiátus természetét, irtózatos testi erejét…” Hát nem fura? És nem fájó-e, kérdem, komolyan kérdem, fájó-e, vagy csak minden későbbi, bármi közeli, külső, azért csak külső rálátás efféle képet ad: a végén már, hogy ősereje gyengült, lankadt, nem féltek tőle annyira. Kicsit akkor halt meg, mikor az orvos dirigálni mert neki, és a kórházszökevényt ki is csukta a kórházból!

Vissza a pénzhez. Hagyjuk Palásthyt, aki merő irracionálisán nem készítette el a Révai Testvérek – közdöbbenetet keltő hirtelen – füzetesregény sorozata számára a derekas honoráriumot ígérő regény 49. és 50. oldalát, így maga is elesett a tiszteletdíjtól, Kellér szerkesztőt is benne hagyta a pácban, mert fizethette vissza a kiadónak az így is utalványozott előleget, Palásthy az abszolút-típus lehetett, mondjuk, bizarrban, kicsiben; de itt van Cholnoky, akiről érdemes elolvasni, nem anekdotikus, Kellér íróian kibontja, nagyon is bonyolult viszonyban volt, öngyilkosságáig, a pénzzel… térjünk vissza rá: Krúdy üres zsebbel hevert az imént alvó, máris halottas ágyán, Rejtő Jenő fix összegért adta el a „P. Howard”-okat, talpatlan cipőben járt, de Kellértől nem fogadta el, bár méretre megrendelték, fizették a két pár lábbelit; s ott voltak a zseniális dalszövegírók! Hogy valóban géniuszi dolgok voltak ezek, s most nem egy szegénylegényre utalok éppen, a Stux úr szerzőjére tudniillik… igen, a Stux úr s társai… vagy Billy Strayhorn Lush Life-szövege… költészeti csúcsok maradnak. Nem találom most a szerző nevét – tessék utánalapozni –, aki talán Bárd úrnak adta el potyán az „Anyám, én nem ilyen lovat akartam”-t, s hogy egyszer családi ünnepélyre hívták, hát jó, őt egyedüli külsősként, valaki megkérdezte, ő is családtag-e, mire a szerző: hogy nem, ő a családfenntartó… Ugyanígy nem lelem az egyik Kellér-önismétlést, feledhetetlen szép; az Egyetlen acélhegyű tollal című Zsolt Béla-arckép része – közbevetés: Kellér nagyon tudta, kiről mikor, mijéről csináljon arcképet, pillanatfelvételt, s ez eleinte kissé bizarrnak tűnhetett fel, de nem baj –, tessék: „…ez a legvárosibb író szemérmesen imádta a természetet, értett is hozzá, volt tájismerete… a mezőn megismerte a szöszös bükkönyt és lucernát, fáról, virágról rengeteget tudott…” Más valakiről ugyanezt fordítva írja. Elegendő csak lapozgatni… s nagyjuk itt a rulettkirály Gályt, nem a mi emberünk, kuriózum… Költő a sírkőraktárban, Somlyó Zoltán arcképe, ő „egy olyan világban, ahol a Nyugat folyóiratot szüntelen injekciókkal mentették meg a kimúlástól, ahol a vers rangtalanná, hetilaptöltelékké süllyedt, verseskötetet alig adtak ki, és ha kiadtak, filléreket fizettek érte…”, s másutt is írja Kellér, a vers sosem volt „kellő cikk” Magyarországon, kivételként adódott a háború, 1945 utáni helyzete, amíg adódott, szerencsére, ebből az egy szempontból volt szerencse ez az időszak, jó soká… szóval Somlyó, „…a boldogtalan… a valóságtól örökké idegen… képzelgésével, mint költő akart megélni…” Bűvszó: megélni, fennmaradni, átmentődni keddről szerdára. Karinthy Frigyes csodatörténete az ügetőn – bejön a lóverseny, de mennyire! Kellér már a Szemere-könyvben, melyet ugyanúgy ajánlanék kötelező érettségi tételnek, önismétlésem, ahogy valaki a Jules és Jim filmet –, amikor is a muszáj-ezrest megnyerte neki Kellér, aztán Karinthy ott maradt, a pénzt elverte, lóra, persze, ám a hitelezőit csak kifizette másnap, nyilván másik csoda is történt vele, írja a szerző… ti. lovin muszáj-pénzt sosem szokott senki megnyerni, az nem megy.

Hagyjuk most a valóban édesnek, anekdotásnak feltűnhető vicceket, arról, hogy – Palásthy történetében, világos! – „Odanézz!”, mutat halálos ágyán az éjjeliszekrényre. S ott a Magyar Turf friss példánya felvágatlanul hever, és Kellér megállapítja, „ebből látszott, hogy vége van”; és hogy ugyancsak Palásthy, mikor azt mondta, „meg fogok halni”, Heltai ily vigaszát kapta, visszakézből: „Tévedsz, kedves Marcell. A játékos soha nem hal meg, mert délután dolga van a versenypályán”, és hagyjuk, hogy Marcell urunk „a vesztés lelki kínjait mindaddig nem tudta kiheverni, amíg az új turfműsor meg nem jelent”, az sem fontos, hogy ő történetesen, „ha nyert, azonnal és végérvényesen szakított az írással… ha csak a legkisebb bankjegy is ott szerénykedett a mellényzsebében, már arra sem méltatta a szerkesztőket, hogy fogadja köszönésüket”. A Szerkesztő ezt a mondatot talán átírta volna a magyar irodalom jobban fizető félmúlt-érájában: „hogy köszönésüket fogadja”. Ezt is hagyjuk. Vegyünk sorra még pár pénzes példát, mielőtt máris másmilyen keserűekre térnénk.

„…egy apadt korszakban, amikor az irodalom sugárzása alig hatott, az érdeklődés csak pislákolt, a Nyugat folyóirat életét örökös” – megérkeztünk! – „injekciókkal hosszabbították meg” – nem én ismétlek! –, „és az írók beleragadtak a napi gondok sarába…” Etc. Vagy: „Bródy Sándor felgyülemlett hoteltartozásától csak úgy tudott megszabadulni, hogy… kötetének népszerű kiadását a Royal Szálló Rt.-re bízta, ezzel kvittelt… ez volt az egyeden eset a világirodalomban, hogy szálloda szépirodalmi könyvet adott ki…”

És az írók mégis éltek – s csak ugyanúgy haltak, mint mások és máskor!

Miről van szó, akkor, minek beszélni, írni, tényleg minek az irodalom?

Az olyan hiteknek-hiedelmeknek, amilyen a Somlyó Zoltáné volt? Vagy inkább arra van, hogy valaki, mint Karinthy Frigyes, valaki, mint Szép Ernő későbbi íróknak, nem íróknak a nem fizikai, ezzel egyben azért fizikai fennmaradását is segítse, az ép eszünk megőrzését, ahogy Vas írja Kálnokyról? Vagy az 1929-es könyvhét leírása az Irodalmi szűk kis bölcső oldalain. Az írók, s nem a könyvhetet ellepő dilettánsok és féldilettánsok, „mennyi bajt hurcolnak…”! Ilyeshogy: „fémjelzett talentumok… huszonnégy pengős novella-honoráriumok és… tízpengős vershonoráriumok esztendejében folytonosan… kapkodnak, hogy meg ne fulladjanak…”

Meg is érkeztünk, elég, szinte megértem, kit miért zavar, ha ilyen – el nem kötött! – szálakat kihúzkálunk!

---

És amikor az ilyet szinte megértjük, akkor érkezünk el a mélyebben édes keservekhez, ahol mosolyognunk is lehet. Hogy Szép Ernő édesapját Szép Sámuelnak hívták, és – jó ég, a mi életkori rekorder Samu verebünk, ha sziszegve szívta a levegőt, olyan volt, mintha azt mondaná, „szíp”, s mi úgy is hívtuk őt ezért, hogy „Szép Samuka”, mit sem tudván kedvenc íróm felmenőjéről… és hogy gyerekkorom óta játszom, pénzbe soha, francia kaszinót, és Palásthy… és Szép Ernő… talán József Attila is… Most nem „az”, mégis! Mint az – önismétlés – a bizonyos dortmundi homokpályás téli verseny, Örök Talaj, ahol a Dackl és a Lackl nevű ló volt, és Samunak mindig azt énekeltük, Samu dakli, nem lakli, mert egy ilyen hímverébkének, ha a tenyeredben hever, alszik, olyan tisztára daklipofácskája van.

Ezek mind előjönnek.

Nagy Lajos! Aki párducfürgeségű emberpéldány volt, és sosem tudott rendes ruhában járni, epedezett csak a kávéházi nők után, és megkeseredett, mire meglett, amire vágyhatna, késő volt már, rég nem vágyott, s ahogy Kellérrel beszélget, már a háború után, villalakással „a háta megett”, s ráérez, mit gondol a szerző, az iméntieket gondolja, szelíden megsimítja – Kellér – arcát, megpaskolja keze fejét, semmi baj, kiskoma, ez volt.

(„Somlyó Zoltánnak… filléres gondokkal kellett küszködnie. Épp úgy, mint Nagy Lajosnak, a novellistának, aki nem képes a közönség szája ízéhez alkalmazkodni, nem ír vidám és flott – [kiemelés tőlem, td.] történeteket, amit a kiadók kérni szoktak… [hanem] földproblémákról, erotikáról, öngyilkosságról, pénzgondokról és egyéb tilos dolgokról [író írók társaságába tartozik].”)

Hagyjuk a pénzt, tényleg.

Folyton visszatér.

Más és más esetek. Dalszerzőben is: Ábrahám Pál. Aki börtönbe került pénzügyben, de kiszabadulván szétszedték a kiadók, színe elé nem lehetett kerülni a sok ügynöktől, aki művekért ostromolta szállodai szobáját. Persze, édes-tarka vigasz mindőnknek az olyan mondás erre, mint a rivális Márkus Alfrédé, aki azt mondta, a börtönre célozva, ugyan, kiáltsák csak el, második emelet sétára! – s a második emeleten lakó dalköltő egyből összekapja magát, megy…!

Kosztolányi ír a nagy New York-versben a boldog gyilkosokról, az óra gyilkolóiról, kiknek talentumot egy isteni kegy osztott, de ők csak… a kávéházi posztót bámulják, a biliárd golyóit… s hajnalban a Dohány utcán, hazatérve nézik, hogy rosszarcú szeretőkkel mint rózsaszínű rózsák, lassan ringnak a nők el… hát Kosztolányi nem volt szegénygyerek, én nem tudom, Kellér Andor se maradt az – a maga módján micsoda elsőosztályú író, Kellér Andor, a maga módján, meg kicsit még más módokon is, jó író, igen –, de nem erről van szó.

Maga Kellér szedi össze ezt, más oldalról: A bohém és az idő című írásában, többféleképp is – és itt van, amit kerestem! na tessék, Fodor László, és nem Bárdék, hanem Marton Sándor, ő a kiadó, ahol Fodor a családfenntartó volt! –:

„A bohém…” De nem. Kezdjük inkább itt: „Ma már nincs örök ár, nyüzsgő ügynök, senki sem vesztegetheti el – még ha akarná is – olcsó pénzért szerzői jogait.” Az optimista hangvétel: nyilván 1945 és Kellér halála közti időből már. „Magam is, az egykori bohém”, írja Kellér Andor, „keserű tanúságot tehetnék: az írás, a művészet teljes odaadást követel… A század első évtizedeiben – amikor a bohém magatartást bámulat övezte, és a visszavonult magányosokat, akik nem voltak hajlandók bohém kompániákhoz szegődni… csúfolták… rengeteg tehetség kallódott el…”

Most álljunk meg. A szegény kicsi, 150 cm magas Kemény Simon költő, akinek legnagyobb vágya az lett volna, érjen le a lába, ha ül a buszon, hogyan végezte? A piszkos havon lőtték agyon fivérével együtt 1944 végén, vagy mikor, mert nem voltak rendben az iratai. Kertjében, ahol minden fűszálat ismert. Vagy mi lett azok sorsa, akiket Kellér itt mindjárt említ?

Az egész kérdés tehát nagyon bonyolult, valóban véres.

Tovább: „Remek első felvonásokat írtak – arra lehetett felvenni az előleget –, a második és harmadik felvonás bágyadt, üres, jelentéktelen.” A kártyás-rulettes Gály is hiába tudta, pénz és türelem kell a játékhoz, hiába ült ki heteket kávéházban, háta mögött eldönthetetlen – Kellér szava – vagyonnal, melyet párizsi bank őrzött, csak tönkrement megint hamar, s aztán végleg. „Regények maradtak fenn, néhány csillogó oldallal, a többit lekente írója, mert a gyors szállításra gondolt. …mert az írót szenvedélyei és szórakozásai csábították, és életmódjának üzemi költségeit elő kellett teremtenie.”

Egy könyv ismertetésére vállalkoztunk; elhoztuk a könyvet, úti olvasmányul, nem hangyaszorgalom, de a könyv követelte ki, hogy ezt itt mind leírjuk.

Rögvest abba is hagyjuk.

Az írónak egyet kell tudnia… ne, ezt így ne mondjuk, többet is, de azt az egyet, hogy…

„A bohém ki is esik hivatása áramköréből, társai világából. Hányszor kérdezgettek… milyen ember volt Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György vagy Radnóti Miklós? Vállamat vonogatom, nem tudom, egyiket sem ismertem személyesen, pedig… valamennyien kortársaim voltak. Csakhogy ők nappali életet éltek, akkor keltek fel, amikor én lefeküdtem…”

(Most mindegy, erkölcs kérdésévé se tegyük a művészetet, ahogy a magyar műfordítás néha az volt, meg ellenállás dolga a nyelvfilozófia, hagyjuk ezt is mind, és az olyan személyes példákat, hogy szegény Nat Roid X. olyan kondíciójú író gépébe verődött, aki épp egy súlyos beteget istápolt, háztartást vitt, tizenegy madarat éltetett, írás közben, hajnalban, dzsesszt bömböltetett a fülébe, aztán rockot, míg írt, ez mindegy. Az számít, ami fennmarad. Mű, legenda, az is szinte mindegy, kinek mi kell és mire kell. A rossz tanulság is tanulság. Csak ha kiviszik a kertbe, fegyvercsővégen, az más kategória.)

Persze, hogy savanykás, mikor Kellér így moralizál: „Mindenkit ismertem, de a szolídak közül – mennyire sajnálom ezt ma! – egyet sem… Márpedig… nincs keservesebb, mint a sietve pótlás gyötrelme… [mert az alkotás legádázabb ellensége az Idő, írja Kellér, zárjel, kiemelés tőlem, td.] A viaskodás az eltékozolt múlt rémképeivel” stb. Hogy el tudjuk-e mondani még, ami életünk értelme lett volna etc.

Becsukom a könyvet. Holnap Keszthelyi Rezső könyvéről írok, ott folytatódik „ez”.

De most még…

Félhideg lakásomban, itt a bécsi Freud-házban kivédtek pizsama ruhámból, lehántom róla ti. a melegítőt, a kicigarettázott rubaska házikabátot, mely még londoni hajnalok emlékeit őrzi, az én Royal szállómét, ahol este nyolckor tértem aludni a csőszobában, csőkályha volt, de jól melegített, feltoltam az ablakot, mely nyaktiló-forma volt, néztem, hogyan eszegetik a madarak a felsőbb emeletekről kiszórt kaját, téblábolnak a megfagyott paradicsomlén, melynek zacskópuffanását még hallottam éjféltájt, felébredtem, szívtam a Symphoniát, életveszély zene, ha reggel kilencre, mikor olcsókenyérért mentem, már két pakli fogyott el. Azoknak az időknek vége, a Royalt, a londonit lebontották, szegényszállás volt… egy mai író hotelban Budapesten akkor lakhatna csak, ha külön lakvány-életműdíjakat kapna évre-év.

Mit tudok én miről?

Kivédtek, megyek. Elébb a Célpont olcsóboltba, kávé kell, hétvége jön s van, holnap mindent dupla áron kapnék meg. Van konyhám, sarkvidéki hideg, de konyha. Az édes tarkaságnak kevés a keserűje, mert szinte semmi program nem kényszerít kivételesen semmire. Az estek! Szereplések! Ugyanúgy nem volnának a magányos, elvonuló író kenyere, mint régen a bohémság. Most a szolidság-kényszer az, hogy az ember – én csak így nevezem – „majomkodik” a színpadon. Persze, persze, igaza van, aki azt mondja: meg tudnál lenni most már nélküle?

A „szereplés” nekem: mint a francia fogoly Pilinszkytől. Víz és kenyér helyett valami többet követel A szívet? Én magam hogyan követelném a szívem? Megvan az, és sok is, s közben kevés. A halálaik után… akik tényleg víz és kenyér helyett elvitték.

De az írónak…

…hogy befejezzem!

Az írónak tudnia kell, hol fejezze be. Nem az életet, azt csak kivételesek tudták, de Staël festő, Cholnoky, a Nagy Ugrók, hol – már ha nem tévedtek, szerintem a depresszió…

Az írást kell tudni, s ha nem tudjuk, ennek össze kell állnia, jönnie kell annak, ami kiáll. Hogy mennyi volt ez megint.

Megyek, aztán vásárlás után rágyújtok mégis pár szálra – York, Gitanes… de ezek más élet-halál történetek, voltak s lesznek, más históriák… aztán kimegyek a Krieauba, bor a standnál, cigit nem viszek, ha én csak így bírom az észnek szerűjét… azzal, amit magamra mérek. Ennyi az eszem, idáig terjed takarója, s most kilóg a lábam, fázik, abbahagyom.

• Kultúra