Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

(Szép Ernő, „persze”)

Még azt valahogy csak ismeri a publikum, kinek publikálok majd, mikor eléje lépek s elbeszélgetek véle, úgy ám, nyilván, hogy csak én szólok szóval, ő – e publik – veszélyebbet tesz, megítél engem, kockázatabb az nekem, mintha rögvest visszabeszélhetne a szegény, no, azt még csak ismerni valahogy, ugye, hogy Bocsássatok meg; Szegények, szegények; de már a De szégyen élni kicsit újdonat lehet, én remélem is, mikor elmondom, erről most többet ne, és még annyit, hogy micsoda balkezes még a szerető ember is, hát én a Szép Ernőt sokkal jobban szeretem, aztán meg messze többre tartom, mint tenmagamat, mégis képes voltam kihagyni a válogatásomból, mikor belőle nekem olyat csinálnom lehetett, ki, hogy Álmos vagyok; Játék; Egy régi szőkéhez (no, ezt pláne aztán a 4 Non Blondes kiskorszakomban el nem hallgathatom, ugyanúgy, ahogy a Wittgenstein mellett se valami ellentétet, ha volna, nem titkolhatnék), kihagytam, hogy Milyen jó nékem, holott egyrészt kocsmákban, mikor még jártam ilyen helyekre (biztos, hogy sose fogok! ezt lehet tudni már rólam), szavaltam, meg a Witti is így búcsúzott az élettől, „csodálatos életem volt”, szóval, ezeket a dolgokat, ha különféle fokokon is, csak ismergetik, ám okvetlen kevesebben azt, hogy Itt volt benn a szívemben, ezt a könnyebb-szer megismeréshez talán ma kicsit túlságosan is hosszú verset. Hát ebből vettem a címet itt mindjárt.

Valami szegény, szegény, szegényekről beszél épp ebben a szakaszban. Ilyeneket mond: „Élnek míg meg nem halnak majd… Vén diócska az ő képök, / Nincs nekik élő szinök. Madár módra lesnek tudós szemökből, homlokukra ráncok vannak varrva, / S eszméleten vannak.” Ó, Istenem. Még e kérdés ott: „Kire tartozik ez a bánat?”

Mert Szép Ernőnek ezekről a dolgairól nagyon egyszerűen, s főleg róla, akarok beszélni csak, azt mondom, hát nyilvánvalóan rá tartozik, ő úgy érzi. Hanem hogy ennek a hatása milyen, kitetszik rögvest ebből az én igyekezetemből: hogy módom nyílik – ő általa – magamat ilyen menlevéllel kifejezni, még ha nem is szándékkal a majdani tisztítótűzi eónok idejét rövidítendő, mégis valahogy úgy. Az arányítás kedvéért.

Holott miket tud ez a Szép Ernő! Ugyanebben a versben mondja: „Mély hangú grófnők otthagylak a lépcső előtt, tapogathatjátok a kegyenc fehér agarat, / Már búcsúzom, elmegyek én. Soha nem őrjöngünk azokban a kárpitos ágyakban, soha de soha, én nem is értem. / Velence idegen hölgye, udvaros álmos szemű, korái szín szájú, krétás barna bőrű / Te babonás, sírós, te érdekes gyűrűs kezű, te kanadai dalt tudó, te veszedelmes jó illatú.” Ez nem az a Szép Ernő, aki a Néked szól avagy a Magános éjszakai csavargás és még jó pár ilyen költemény szakaszaiban és abban, ami ezek mögött van, meg ami át is jön bennük, Rilke és Kafka és Eliot és Wittgenstein egyenrangú fölfedező-társa, a század legnagyobbjainak egyike. Ám ezekben a sorokban is páratlant ad. Csak a „krétás barná”-t nézzük, meg a látszólag érdektelen kifejezést, a „te érdekes gyűrűs kezű”-t. Megoldja épp ezzel a végletes, közhelyes egyszerűséggel, hogyan lehet mégis az érzéki élményről beszélni. Ahogy egy-egy olyan dal, mely neki is nagyon tetszhetett volna, mint a 4 Non Blondes-tól a „Mi van?”, elemi ez a stílus a maga nemében.

Mily régen is kerestem ily bármi valamit, ami a madár szemről ekképp szól. A vakságról, például. De meg ezek a fellelhető ráncok, ezek az odavarrottak! Posztó madaraimat, Főmedvéméket vonja be a kifejezés „ötlete” az élő, az élőnél több világba. Az öröklétbe, ahogy annak értelme van. Az örök szenvedés létezésével (világegyetemben. De hát Wittgensteinnel értünk egyet, hogy ott az a határ (hol? itt nincs, mert akkor nem is! akkor nem lenne határ az, akkor semmi határ lenne, igen, egy láthatatlan vonal van húzva a teljes létezésen által, melyen túl a kibeszélhetetlen leledzik már, jóllehet folyvást emlegetni próbáljuk). „Azért volt annyi borzalom az embertáblákban”, írja, s megborzadunk nem olvassuk most tovább. „A tenger vize égő kertet okád”, „holt angyalok kelnek… milliom piros madarak orkánban repülnek el a világról”. Pilinszky, Apokrif, jóval későbbről. S az „eltört fiú alakok”-kal mit kezdjünk? Szeressünk egy fiús alakú nőt? Ha már… de nem, már ez mind nem ilyen egyszerű. Jó barátom, Topo D’Azaray barátja, Morny meséli: ő a legnagyobb átforrósodást akkor érzi ebben, ha vágyakozik, és ehhez minden együtt van, és a beteljesülést mégsem akarja, átfordul és újra elalszik, maga.

Minden összejön. Szép Ernő mindenféle gondolatot előhív. Nem kell ahhoz „Traktátus” okvetlen, és nem kell dolgozatot írnunk „Komolyság és absztinencia” címmel, mondjuk. Nem kell cambridge-i egyetemeken filozófiát tanítanunk; ír partokon, vagy skót felföldi partokon, házakban, a Burns egykori házához közel, élhetünk csak úgy is, hogy az este oly árnyas Hamilton vagy Ayr lópályájára megyünk ki, avagy Londonunkat el se hagyjuk, hazaballagunk a fél-külvárosi irodából, ahol a képernyőn néztük ezt.

Mondhatjuk a 4 NB leadsingerének, Chandlert fordítva idézvén: „Jól jöttél Perry.” Lévén hogy őt is így hívják, kedves Ernő úr, igen tudnád őt kedvelni, Linda Perry. Jól jött fel a Perry, meg a Christa Hillhouse és a Down Richardson s a Roger Rocha. Örömest néztem és hallgattam a videójukat, egész nyáron, kiegészítették sikerükkel az „Am Hof-érzetet”, ami is az unalmas tér dögunalmában való üldögélés tétlenül, s hasonló kihalt lődörgés utána – ismételhetetlen.

Ha valakikhez közel kerülünk, legyenek azok bár szegények, szegények, e „szegény felkötött zöld-szürke púpok”, vagy a „kesztyűs fa kezek kik henyélnek”, a „szegény emberek, szegény emberek, / Eltévedt, romlott küldemények”, vagy legyen az, hogy de szégyen élni, s nem ellentmondás, nem eliteskedés, hogy Hamilton és Ayr árnyai, ó, istenem, „a készenlét – minden”, mondja Hamlet, ennél többet nem tudunk, készen lenni a mi szívünkben, addig van, s akkor jönnek küldemények. Egy videoklip valami különös dickensi színpadvilággal, ahol művésztársainkat látjuk viszont, boldogok vagyunk a feljövetelükkel, ellesünk tőlük valamit, épp a Szép Ernő szegények, szegények elmondásához, és a többi. Jön egy adás, ahogy a homályból kiválik Ayrben a kis lócsoport, de köd fátyolozza a zsokék színesét – netán a mi szemünk már a fáradt? És szégyen is mindezt, e túlontúl sokat és szépet élvezhetni. „Napfény tagadj el”, kéri Szép Ernő. Ó, persze. „Őszi köd rejts el.” Milyen kis dal ayri szöveg ez. Könnyeim elerednek, fejem a másik oldalra fordítom, mintha készen volna az én szívem és elmém minden érzésre, annak teljességére, elégülésre ily mód, de valami, szép szelíden visszafog, és átad inkább csak annak, annyinak, hogy nézzem mindezt, a már őszre fordult időben az alkonyaiban, a szótlanul dobogó szív nem tud minderről, hát dobog, meg nem reped, ilyet ne is kívánjunk szegénytől, szegénytől.

A szív teljes tudathasadtsága, kettőssége velünk az egészségünk. Amit, bármi szégyen is, őrizni kell, ha adatik lehetősége. Közben kicsit megállni, örülni is, felörülni – főleg valami másoknak. Eddig van, Hamlet szerint is, és ebbe a veréb hullta is belefér. Vakon.

És akkor még mindig jobb az a madár módra okos nézés, meg a ránc, ha felvarrt is, meg ha Linda Perry azt mondja, hogy ők szándékosan akarnak rútak lenni. Mert köpnek bele a butik lézer műelegancia és -illatok közepibe, és a többi, így, úgy, nekem ők is nagyon kedvesek már, mert egyszer megszerettem – s most egy kicsit a Szép Ernőnek gondolatban oda is mutatom – őket. A csapatomat, akiknek szurkolok, akik önzetlenül érdekelnek legalább ezen a világon.

S akikért nem kell szívszoronganom, nem lehetnek velők kapcsolatos mulasztásaim, szégyeneim.

Élek, mintha ez a madár-tekintet-homlokránc stilizáció volna, s lehetne – s kicsit nem lehet tényleg? – a világ.

Ernő úr, bocsásd meg mind e léhaságaimat. Te tudod, talán nem is arról van szó, te tudod.

És köszönöm, hogy megint ilyen sokat tehettem érted: hogy kihasználtalak, hogy kisegíthettél, hogy kölcsönt adhattál. Látod, látod, én meg a te bandád vagyok, a te csapatod. Azt érzem. Észrevettél onnét a túlvilágról.

Ígérem, megveszem én is a cilinder gyűrt bőr kalapot, mint a Perry, motoros szemüveget teszek rá, jojóval nem játszom ugyan, de piros-fehér csíkos clownharisnyára kapok, s elmondom, hogy a pónilovam, bár nincs, oly szép, mikor rohan.

Kis pónipálya lesz eme színpad, és könnyeim versenyt fognak potyogni fekete trikómra a bohócporral az arcról.

És lehunyom madár tekintetem, s olyan homlokráncokat varrok egy mozdulattal, hogy mintha azt mondanám: „Nocsak. Hát eljöttél.”

És tehetségemhez képest látnám, hogy Te a Linda Perry záró szélesre húzott szájával felelsz néma-félén: „Mm-mm.”

• Kultúra