Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

Kensington; tehát, kenjük el, a Nagy Helyzetet?

Nem erről lesz itt szó.

Egy reflexió: Roxanian nevű lovamat soká nem fogom feledni. Eleve már: a lovak, az „irodák” (pályákra nem járok): gondolkodási formák mintái, és történési lehetőségeké(i). Egy betűhiba, előző dolgozatom végéről: TALÁN, fosztóképző az, nem TALÁN, másodjára. A „talán” helyett jobb a „talán”. Lásd Kafka éhezőművésze. Csak „én”, ha nem mondhatom el, hogyan köpöm az ételt stb., hogyan van az, hogy a Hamlet-kötet metafizikája, „szellemisége” amolyan „testté lett az ige, a főnév etc.”-cé alakult („én”), ha ezt nem mondhatom el, ha akár be nem mutathatom (nem vágom a falhoz pl. tenyeremből a fehér csokit, nem, a mosdóba köpöm, a mosdó felett tükör, abban már csak sapkában, bukósisakban nézem meg magam, középütt bordáim között a 15 éves koromban rákos csomónak hitt göb-bög „pandanja”, nem tudom, mit viszket, mire föl fáj, reméljük, tényleg nem halok meg pont most hamar, az „állandóan következem” című halhatatlan sor egy magányos szállodaszobában (hideg-meleg víz, hazafelé a taxissal megbeszéljük: a Wekerlén, ahol künn volt a budi, ők is a mosdóba pisáltak, ki nem azt teszi, „még a lédik is megoldják”, így ő, hát nem fogom megkérdezni senkitől, állandóan következem, jegyzem fel (szorgos jegyzetelés! rohangászás ablaktól ágyig, ágyon a jegyzetfüzet…), de lassítsunk.

Jó lesz szegény Hamlet-Talált tárgy kötet (pont akkor lesz jó, amikor lesz; mint royalistának nekem mindenki mindenféle dolgát át kell tekintenem, az életét is, ld. Kosztolányi, „jajokba fúlva lettem… az életé”, hát ez a sziciliánóság, most egy ilyen könyvet fordítok, mondom társnémnak, én még az Anselmónál is gyakorlatiasabb és megrögzöttebb vagyok, s mint az ír gengsztertárs, Brady, „egy régi világban élek, hiába változott köröttem”, míg az új generáció, Brady fia pl., azt mondja: „én még/már abban a világban sem élek, amelyikre a Harvardon rátanítottak”, igen, én egy régi világban élek, öreg maffiózó vagy ír bevándorló, kis hideg-meleg vizes szállodaszobámban, miután túl vagyok az első esti, éji füstriadón, hogy rám dörömbölnek, mert valami fentebb emeleten krupulevác menekültek ruszkudnicsát főznek, s ég a linóleum, a jó brit házfelelősnő bömbölve mondja nekem: „Maga drogozik itten?!”, erre én: „Én…? Tudja mi az a Gauloise, a légiós cigaretta”, a jó istenedet, gondolom, az se volt baj, hogy Patton lekörözte Montyt, meg akkor én ezüstéremre a Rommelt teszem hármójuk közül, kutya dühös vagyok, a „kurva” szót nem szeretem használni, meg a többit se, és csak színfoltért írtam bele fordításomba, hogy Brady azt üvölti Costanarinak, Anselmo ügyvédjének, hogy „mi vagyok én, faszkalap az esőben, hogy még egy kotont se lehet rám húzni, pótlólag, már mindegy”, ezeket a szavakat én nem szeretem, nekem az a teóriám, hogy a Linda Perryék, 4 Non Blondes, echtlik abban, amiben echtlik, állandóan következnek, de pl. az Aerosmith puha, nekem kevés, azok a rockgesztusok semmik ahhoz képest, ahogy én másnap, talán majd a Kamrában bemutatom, társnémnak bemutattam, csak illusztratorikusan, amit én másnap a portán műveltem, angolul, olyan voltam, mint a Pinter-darabból az apa és három fia együtt, durvaságban, angolul, ráadásul (miközben finom, kedves kis indiai szállodás barátaim vannak, megkérdik, hogy van a Lánchíd, már megkérdik), hogy ugye, mi az, hogy én drogoztam volna? én? egy szál kenderen kívül mást nem szívtam, azt is véletlenül és tökrészegen, nem is esett jól, kész, vége, ahogy volt, én drogozok? ez bíró elé való, vagy én citálhatom bíró elé a házi debellát, meg kikérhetem magamnak, hogy álmomból felver a szobabiztonsági szolgálat két öles alakja, másnap 17 ajtó előtt volt a földön cetli, „ne zavarjanak”, helyes, van demokrácia Angliában, s ezt a pudjudevác menekültek, kurmigjudipuncot főzve is átveszik, vegyék is, ne is legyen másképp, mondom Bradyvel, akinek ezt a stílvalőrt találtam ki, meg hogy valami ír szellemben gyakran viccel és rímel, ebben a cikkben is lesz vers, koan, amelyen egy napig dolgoztam, meg a Petri Gyurinak végre egy vers, azt neki nagyon akartam már írni, hát írtam.

Mondom, Brady keménysége, Anselmo mély gengszterizmusa és sok alapvető durvaság lakozik lelkemben, egyszerűségemben sok a rögzöttség, de nem csököttség, nekem majdnem mindenki csökött, aki nem képes napi húsz oldalt guggolva fordítani úgy egy hideg-meleg vizes szállodaszobában, hogy nem akarja zavarni a szomszédokat az asztal szerencsétlen írógépdöngésével, ez arisztokrazientóm, ez royalizmusom része, a royalizmus része az is, hogy britet, írt stb., északírt stb., nem is mondom, kit még, egyképp értenem kell, még ha nekem a füstriadó is elég is, sic, akkor is, hát megértem én, hogyne érteném, kelet-európai tapasztalataimmal csak mosolygok a hatalmasok (ld. Ottlik, csuklózás és köd) tárgyalásain, ugyan kérem, mondom én, azt majd az LRA és a Sinn Fein fogja megmondani, mikor lesz ez-meg-az, hiába ül le Major, esküszöm, ezt én innen, a Rákosi-kor maradványaival, az ÁVO napjain érkező tejfölösnéni emlékével, Kafka rákképzetes megelőlegezésével stb. tudom, én ebbe nem szólok bele, csak tényleg az angol újságok politikai rovataiból (ld. Adam Michnik pompás cikke, Guardian-melléklet, a Schipolon a chicagói beszállás – nem én megyek! de megdobogott a szívem, azért, eleve kialakult ez a Schipolon-Hosszan-Gauloise-Szenvedélyem, a sok száz négyzetméteres magány ott ugyanannyi, mint a szoba zártsága s kinézés azokra az utcákra, ahol Virginia Woolf jegyzeteit sodorta romok közt egykor a szél, s ő öngyilkossága előtt még összeszedte, amit lehetett, mi is így szedtük össze a lakás romjaiból a háború után… de elég! Ali majd haragunni fog érte. Nekem pedig Ali: az Youssuf Ali, a portásom, s ő nem fog haragunni, ellenkezőleg, csókoltatja a Lancsódat, Lánchíd, és a 3-as szoba ott náluk mindig az enyém lehet, udvarra néz, falra, de van fa. Ó, ha miattam van a füstriadó, nekem ott Sutakutti Mohamed, Ali helyettese azt mondja: „valahol nagyon dohányoztak fönn” – mikor megjelenek kis motyómmal, az iszonyatos kolompszóra, mint kitelepítendő, a portán… aztán itt is, már rég alszom, aludjon, aki árva, a semmi napja, már Szpérótlan, de még Alízosan, Mokkásan stb., megjelenne, ragyognak hiába a fények kint, rég nem cigizek, megszólal a riadó… nem gépelek, megszólal a riadó… mondom, guggolva fordítottam most Anselmo és Brady történetéből 160 oldalt Virginia környékén, hát vannak standardjaim.

Szállodám, ahonnét „a nagy helyzet” korai megírására (nem tudtam akkor még!) kiportyáztam, ahonnét Beckett Murphyjének (az ír telefonkönyvekbéli 500 000 Murphy mellett egyedüli valósan létező Murphy, felejtsük a bölcseket mondót, próbáljunk spongyát reája) Round Pondjához kimentem… de erről mindjárt… Alis szállodám a Kensingtonban van. Ez elegáns negyed, a hotel se rossz, hogyan fogtam ki, rejtély, sok meló van mögötte.

Nagyapám megjárta Amerikát, írtam ezt egyebütt, „vigéc” volt, ahogy kedveskedve fejemhez szokta volt vágni valaki… édes kincsem, most minek ilyeneket mondania magának, mondom én, royalista… én, royalista, aki a múltkor a Charles herceget is egész helyes embernek kezdtem látni, ahogy mutatta nem létező sörhasát a beteg gyerekeknek, akiknek uszodát avatott fel, és Phil Collins volt a konferansza, az énekes géniusz (nem az én emberem, de honorálom). Fura, 1988-ban is megkapott engem a Charles, az építészeti nézeteivel. Valahogy ha valakiknek így építészeti nézetei vannak, engem kevésbé zavar, mint ha a politikusok azt mondják, hogy béke lesz eztán, minden feltétele megvan, mert ők Észak-Írországról azt gondolják, hogy… Lásd fentebb. Itt azért talán mégsem tudnék egyértelműen állást foglalni. Építészeti nézetek nem oly veszélyesek.

Royalizmusom értékroyalizmus, de nem holmi növényevő módon valami szelíd királyság evidenciahirdetése. Móka is ez… másutt (Népszabi) elmesélem majd pados történetemet, meg II. Erzsébet hogyan jön ebbe az ezüstlakodalmával, meg a zűrös hotelbéli kis takarítóhölgy, Little Madam, meg miért kellett hosszú fehér alsónadrágban „csárlszkodnom” nyilvánosan, megvédeni egy hölgy (a 70 éves Little Madam) becsületét a housekeeper hölggyel szemben, elmondom ezt Frankie Boy (Llanfranco, két l-lel, Dettori zsoké) s egy ló (Success Story, a királynő lova) kapcsán. Meg én Fülöp hercegnek is igazat adok, hogy a magyarok olyan túl kövérek. Ha engem el nem visz a kórság, hát kibírom, hogy az 57 kilómból minden ér és ín kiáll, és vívógyakorlatokat végzek fekete garbóban és fehér hosszú alsóban. És a királyi család tagjai kezdenek tetszeni nekem, mint az üvegek, Kosztolányi, bár nem tüzelnek mély délutánban így-meg-úgy.

Kensingtont karácsony előtt láttam.

Szép volt.

Vettem társnémnak karácsonyi kazettákat, meghalt a Tóni-madarunk itthon, aki olyan sokat vérzett a lábával, ekkor volt, hogy csurom vérben ébredtem (ha igaz!) Aliék hoteljában. Ó, semmi gond. Ők meg csak egy turcsit adtak egy hétre. Royalisták nem foglalkoznak azzal, hogy egymás szemére hánynak.

Kensingtonban a Tóni halála estéjén, meséltem, egy bice úr boldog mindenfélét kívánt. Tervezem, hogy ott veszek egy igazi zsokébukót, ha nyerek rá pénzt.

Erről egyebütt. (Nem fogok nyerni rá pénzt.)

Egy-két tucatnyi verset, töredéket is írok mindig, fogadótollal a Bertrám-füzetekbe („Lássuk, Bertrám: hány kört versz rám”), s Bécsben, a folyócska felé lefele tartva ugrott be, a „sz” és a „t” egymásmellettisége milyen szerves: „Lássuk, Bertrám hány kört vert rám…?”, egészen másféle mondat, a tagolása is, Bertrámról szól, nem Bertrámnak mondom etc. Jó Bécs is. Mondom, én nem a monarchiát kívánom vissza, de tényleg royalista vagyok. Ezt jól kiötlötte nekem valami isten, mi? (Vagy én magam.) Mert pl. Mo.-on nem lehet, annyi botránya után e dolognak, „baloldalinak” lenni (szerintem, nekem). Nem lehet jobboldalinak sem (ld. a drága Eörsi Pistával a „vitámat”, hát azóta vészesen tökéletes vagyok, nem iszom stb., akkor valóban jól be voltam… és valaki azt súgta oda nekem a teremben, nem szép, hogy a Pista a saját fészkébe… én nem Németországra értettem, hanem az oldaliságra… de hát „jobboldalinak” lenni se lehet, a leendő botrányok miatt, meg minden. Aki olyan tökéletes, mint én, legyen csak royalista.

Eörsi Pistát meg én nagyon jó költőnek tartom, verseit is tudom kívülről, és nagyon szeretem őt, bár azt mondja mindenki, az nehéz. De, de, így én, mint igazi Anselmo, mint igazi Brady, ezeknek az apoteózisa (én csak nagyon nagyszerű tudok már lenni eztán! tessék tudomásul venni, s nem lerakkolnia magát senkinek azon, hogy engem még nem ért, nem is muszáj azt végül se), sose felejtem el a Pistának, hogy munkákhoz segített, megosztotta velem a falatot stb.

Ez nem vicc.

És engem nem kapnak el ilyen „nagy érzések”. Öt perc múlva azt is elfelejteném, ha valaki a mennyekbe ment volna miattam, csak ne kelljen látnom. Árvák, özvegyek sírását nem érzékelem aztán.

De nyolc napig tudok guggolva fordítani, tudok irodázva kocsmailag verekedni, és van szívem magamról rémeseket mondani.

Ez a nagy helyzet.

A koan így alakult (a Kensington High Street és Tóni padja felé igyekezve, a deres Hyde Park felé tartva) (apropó: még itt valami; közbevetem, nem kell botránkozni, az özvegyek-árvák a fordítás átélése csak, nyilván; még egy mondás: „hölgyekkel? hát igen, de megéri-e a sok bajt-bít?” – „urak szóba se jönnek”, naná, az Aliékkal a barátság az más) (a Hyde Parkban, már karácsony után, januárban, leültem egy padra, fagyott kézzel felírtam: „Karinthy Frigyesnek és Kosztolányinak eddig minden mondása igaz maradt járva-kelve…”, s azt jegyeztem fel, énekelvén: „Deres már a Hájdpáárk…”, s hogy én ott folytatom, ahol szegények ötvenvalahány évesen abbahagyni kényszerültek, halálozás okán… s hogy, ha kérdi valaki, Ottlik, Nemes Nagy stb. nem folytatták-e őket, azt felelem, nekem elég volt az, hogy Eörsi Pistát megbántottam, én nem ugróm többé senki mondására, Ottlik és Nemes Nagy saját maga tudja/ta, gondoltak-e ők ilyeneket, én felteszem a Lindáéktól a Sylvia Plath szellemében íródott „Morphine and Chocolate”-ot százhetvenhetedszer, ma épp így, talán, s a fehér csoki jut eszembe, meg hogy „morfinom” a Schipol, a chicagói E 3-as kijárat – ne tessék velem ott ismerkedni! semmiféle népségnek-katonaságnak, meghagyandó a magányom, azért árulom el, mert royalistaként én is úriembernek gondolok mindenkit, mint a „végic”-vigéc nagyapám, akit aztán egy moziigazgató forgatott ki 1948-ban a lakásából, így kerültek a Haller utcába, azaz Hámán Kató útra, Pukroczóékkal – istenem, név, az név – társbérletbe, hát hogy hitelesen vélem én folytatni, amit folytatok, igazolódik, bewahrheitet sich, azzal, hogy pár óra múlva, ötszörös Schipolhallnyi deres terepen, ösztönösen is ugyanarra a padra ülök le) (na, szóval az özvegyek-árvák csak átvétel a fordított könyvbe!, kilobbant sejtcsomó; klassz srác vagy, na, de akkor mit kezdj velem, mit kezdjek veled, mondom magamnak, ahogy gémberedve felállók guggoltomból) (itt a Hyde-ban volt, hogy elejtettem szipkám, „a koszos fűbe”, aztán megtöröltem – „a tiszta fűben”, zsebre vágtam, s mikor ezt elfeledtem, használni kezdtem újra; Virginia utcájára nézve, füstriadó ne legyen, előrehajolva cigizek, ilyenkor csorog a nyál, elázik a Gauloise, az ember ledobja a kőpárkányra, nézi kis tüzét, szívja be… egyszer egy belfasti járatot úgy választok ki majd, hogy a Schipolon öt órán át szívhassak Gitane-t, az három doboz Gitane lesz, hatvan szál legalább, öt óra alatt, megfelelő állapot; de nem drog!) (Na, hagyjuk…) Felteszem újra a Blondest.

A koan így alakult. „Kis életünkbe / hogy férne a nagy élet / – ennyi a helyzet.” Fos. Nem jó. Tovább, pár óra múlva: „Kis helyzetünkbe / hogy férne a nagy élet…” Kosztolányi áthallódása. Aztán, aztán. Végül estére, a bice úr üdvözlete után (véletlenül akkor): „Kis helyzetünkbe / hogy férne a nagy helyzet? / Ez a nagy helyzet.” Így alakult ki a koan végleges szövege. Címe: A Nagy Helyzet. Kicsit a szürrealista festők szellemében is a cím, kismester volnék, mellesleg, aprólékos műgond vezérelget a nagy rohanatokban is, ha.

Petri Gyurinak, azt hiszem, már a karácsony utáni Kensingtonban (nem ott laktam, ez volt a bloomsburyi szállás, Little Madam és etc.) (Tóni padját se láttam, nem zarándokolok betegesen ide-meg-oda, nem csak az van, hogy a szüleim sírjához „nem járok ki”, majd kijárok, ha ez jön) (vagy oda temetnek), a következő verset írtam most, és avval slussz:

Ja, még előbb. Van egy Sangster nevű lótulaj. Miatta a gengszter? Aztán: „én felíró vagyok.” Aztán: „csak lengjenek, csak üzengessenek”, gondolom a szállodai vécén a huzatban lengő papírtekercsvégekről, mint Jékely a füvekről a temetőben, „mindig akad valaki, ki megérti…” Nem szép? A Petri Gyurinak is valami ilyen témájú verset írtam. Most keresem blokkjaimban. (Bertrám.)

Mennyi feljegyzés! „Mi vansz, Evans?” Egy Evan Evans feliratú autó állt meg ablakom alatt. Aztán: egy fontos irodai versenynapomon (ajándék Eörsi Pistának) egy fura fekete-autó-menet húzott el ugyanitt. Mint egy David Hockney-kép, különben olyan a Bloomsbury itt, íves ablakok, egy szál fa, opál alkonyfény, hosszú kiterjedés, elsiető, éles kontúrú idegenek… kopogások…: virágok tömegben az első hosszú Lincolnon. Mi ez? Egy kafkai arcú fiatal férfi ül hátul. Lelkesen integetek neki. Azt hiszem, nősül. Aztán kezdem gyanítani: ez egy temetési menet volt. De azért: a franc tudja. (Nem szeretem a „franc” szót így. Akkor már jobb – a „tudja a szar” stb., minor erővel.)

Hun a vers?

Egy Sir Anthony nevű ló… akinek a neve se jött elő. A „bugyorban” volt végig, onnét lett harmadik. Te meg vagy bugyratva. (Kelet-európaiak: bugyrantak vagyunk, nem is rossz. Buggy, angol szó, különben. Egy Saari nevű ló futott első napomon. S a lap tetején a „buggy” is ott volt, Nem IGAZ, mi?!)

A portásnővel kiírattam: „Maga írja fel!” (Pintérék): „From 9.00 am. to 8.00 pm. don’t disturb. Typing.” Egy vicc: Donát nevű ismerősöm is kiíratta ezt. „DONÁT. MASTURB.”

A nagy helyzet. Egy John Pap nevű ló jeligéjére.

A Gyuri verse, végre:

Onnét indult, hogy 32 kilót adtam le egy év alatt (se), és fázékony lettem. Két trikó, egy garbó, egy kording, két pulóver, egy bebújós, egy prémes kabát, dupla sapka: ez szerelésem a szobámban is. (Fűteni elfelejtek.) Begombolom kabátomat, ezzé változtattam Pilinszky sorát. Én biz’ a kabátomat. Könnyű volt a Jancsinak, ő eleve begombolva hordta.

Kabátomat begombolom, hűvös lett Londonom.

(Lásd Karinthy: mómája ingiben.) (A Csuzbugó.)

Petrinek (miért, persze, rejtély; szeretem ezt a poétát, minden, ó, a Gyuri! ki kéne találni, ha nem volna, kinn kéne megtalálni, ha nem volna benn, ld. Dömi Főmedvém, Bertrám és a Csuzbugó mondásai).

Mint a spessarti fogadóban
a tetszhalott,
éledőben-kókadozóban:
„Hol is vagyok?”
Tetszik vagy nem tetszik nekem,
ez itt Spessart!
Szíve megdobban hirtelen:

– lenn, lenn! - s… beszart.

Bár ezt Eörsi Pistának, Heinének stb. is ajánlhatom. A lóversenyről még: amilyen gyáván játszom, holott Midász lehetnék, ld.: „Én vagyok a s beszart-i fogadó.” De a durva szavakat, s avval az írás durvaságát is, hagyjuk. Legyünk finom úriemberek. Ez a nagy H. Ném/H/a. (Nyomda: sic! sic! sic! Hiba: sicc.)

Az igazi nagyhelyzet pedig:

VALAMI HIBASIC VELEM!

P. S. Ja, és félreértés ne legyen, Little Madam szegénykém azzal jött, rögtön, hogy a cigi és terítő ajándékot megkapta: menjek, igazoljam őt a houskeeper asszonynál, nem-e lopta-e ezt. Vittem egy még szebb ajándékot rögtön houskeeper asszonynak, ez ilyen sic. De nem mondtam ezt itt már? A műfordításban nem a combizom erősödése a rossz, hanem a memoár gyengülése. A memoár, memoár, még csak nem is piszoár. Bár nem tudom mi az ok, bele se hugyozhatok. (V. más szóval.)

• Kultúra