Nyomtatóbarát változat
A honi filmtermés éves mustrája akkor is ünnep és esemény, ha előtte, utána másról sem hallani, mint a magyar film válságáról. Vannak a bezzegkorszakok, így szokás emlegetni a háború előtti európai színvonalú filmipart, az ötvenes évek impozáns mutatóit a művek és a nézők számáról, a hatvanas évek világraszóló sikereit. Való igaz, a kilencvenes években semmi ilyesmivel nem dicsekedhetünk, a gyártás kaotikus állapotban van, a közönség siralmasan megfogyatkozott, a nemzetközi díjak gyérek és szerények lettek.
Maga a Filmszemle, ott és akkor, minden évben csalódás. A kínálat túlméretezett, áttekinthetetlen, valamiről mindig lemaradunk, valamiről le kell mondanunk, és ez különösen dühítő akkor, ha utóbb kiderül, hogy rosszul választottunk. Aránytalan bosszúságot okoz minden szervezési hiba, sose tetszik az a helyszín, ahol éppen vagyunk. (Magam a körúti mozik pártján vagyok, azokat ugyanis épp filmnézésre tervezték, jó közel esnek egymáshoz és mindenhez. A Kongresszusi Központ mellett egyedül az szól, hogy rideg hodályába mindenki befér, és kellemes tapasztalat volt, hogy idén sehol nem követelték a jegyet vagy a belépőt. A kisebb termek viszont mind alkalmatlanok, kicsik, így aztán ezúttal sem úsztuk meg tumultuózus jelenetek nélkül.) A filmtömegben elvész az a néhány, valóban figyelemre méltó alkotás, egyre keseredő szájízzel várjuk a végét, a zsűri ítéletét, és ha szerencsénk van, abban is találunk kivetnivalót… Aztán múlnak a napok, a rosszat elfelejtjük, jönnek sorra az egyes bemutatók, és a filmet önmagát nézve a józanabb ítélet. Egy elfuserált mozi újra csak egy átlag rossz film, de egymás után öt ilyet látva hajlamosak vagyunk a magyar film halálát vizionálni. És úgy szokott lenni, hogy két-három munka minden évben átsiklik még a legsűrűbb szemű hálón is, igazán nagyszerű művek, mint az utóbbi évekből Az én XX. századom, a Szürkület, a Kicsi, de nagyon erős, A három nővér. Mindig feltűnnek ígéretes tehetségek, mint Sopsits Árpád, Janisch Attila vagy Szederkényi Júlia. Sőt, jó közönségfilmek is, mint az Eldorádó vagy a Sose halunk meg. És nem lehetünk olyan szegények, hogy ne jusson pénz koronként olyan szuverén alkotóknak, mint Szirtes András, olyan szabálytalan műveknek, mint most a Sátántangó.
Feltétlen figyelmet érdemel a gyártók monopóliumának megtörése, új, független producerek és a nemzetközi segítséggel, külföldi részvétellel forgatott filmek erőteljes megjelenése. Erre a szemlére már nem kizárólag hazai gyártmányokat hoztak, hanem „magyar kapcsolattal” rendelkező munkákat. Tágulni látszik a tér, és idén már nem facsarta úgy az orrunkat a tavalyi mustrát belengő szegényszag, a sok olcsó kiállítású, lejárt nyersanyagra forgatott, élvezhetetlen minőségű, muszájból fekete-fehér film. Szederkényi belefoglalta, műve tárgyává tette a pénzszűkös filmcsinálás nehézségeit, Szirtes ad absurdum vitte a dolgot, és megvalósíthatatlan terve helyett egy minimálartos munkát állított ki. A helyzet ma is komoly, ámde nem reménytelen. A magyar film szemmel láthatólag túlélte a megrázkódtatást, talpra állt, és a kilencvenes évek mozija elevenebbnek, „plurálisabbnak” és érdekesebbnek ígérkezik, mint a megelőző évtizedé. Bátran ajánlom, hogy a koporsóra és koszorúkra gyűjtött pénzt költsük inkább mozijegyre.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét