Skip to main content

A magyar film tündöklése és nyomorúsága

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A honi filmtermés éves mustrája akkor is ünnep és esemény, ha előtte, utána másról sem hallani, mint a magyar film válságáról. Vannak a bezzegkorszakok, így szokás emlegetni a háború előtti európai színvonalú filmipart, az ötvenes évek impozáns mutatóit a művek és a nézők számáról, a hatvanas évek világraszóló sikereit. Való igaz, a kilencvenes években semmi ilyesmivel nem dicsekedhetünk, a gyártás kaotikus állapotban van, a közönség siralmasan megfogyatkozott, a nemzetközi díjak gyérek és szerények lettek.

Maga a Filmszemle, ott és akkor, minden évben csalódás. A kínálat túlméretezett, áttekinthetetlen, valamiről mindig lemaradunk, valamiről le kell mondanunk, és ez különösen dühítő akkor, ha utóbb kiderül, hogy rosszul választottunk. Aránytalan bosszúságot okoz minden szervezési hiba, sose tetszik az a helyszín, ahol éppen vagyunk. (Magam a körúti mozik pártján vagyok, azokat ugyanis épp filmnézésre tervezték, jó közel esnek egymáshoz és mindenhez. A Kongresszusi Központ mellett egyedül az szól, hogy rideg hodályába mindenki befér, és kellemes tapasztalat volt, hogy idén sehol nem követelték a jegyet vagy a belépőt. A kisebb termek viszont mind alkalmatlanok, kicsik, így aztán ezúttal sem úsztuk meg tumultuózus jelenetek nélkül.) A filmtömegben elvész az a néhány, valóban figyelemre méltó alkotás, egyre keseredő szájízzel várjuk a végét, a zsűri ítéletét, és ha szerencsénk van, abban is találunk kivetnivalót… Aztán múlnak a napok, a rosszat elfelejtjük, jönnek sorra az egyes bemutatók, és a filmet önmagát nézve a józanabb ítélet. Egy elfuserált mozi újra csak egy átlag rossz film, de egymás után öt ilyet látva hajlamosak vagyunk a magyar film halálát vizionálni. És úgy szokott lenni, hogy két-három munka minden évben átsiklik még a legsűrűbb szemű hálón is, igazán nagyszerű művek, mint az utóbbi évekből Az én XX. századom, a Szürkület, a Kicsi, de nagyon erős, A három nővér. Mindig feltűnnek ígéretes tehetségek, mint Sopsits Árpád, Janisch Attila vagy Szederkényi Júlia. Sőt, jó közönségfilmek is, mint az Eldorádó vagy a Sose halunk meg. És nem lehetünk olyan szegények, hogy ne jusson pénz koronként olyan szuverén alkotóknak, mint Szirtes András, olyan szabálytalan műveknek, mint most a Sátántangó.

Feltétlen figyelmet érdemel a gyártók monopóliumának megtörése, új, független producerek és a nemzetközi segítséggel, külföldi részvétellel forgatott filmek erőteljes megjelenése. Erre a szemlére már nem kizárólag hazai gyártmányokat hoztak, hanem „magyar kapcsolattal” rendelkező munkákat. Tágulni látszik a tér, és idén már nem facsarta úgy az orrunkat a tavalyi mustrát belengő szegényszag, a sok olcsó kiállítású, lejárt nyersanyagra forgatott, élvezhetetlen minőségű, muszájból fekete-fehér film. Szederkényi belefoglalta, műve tárgyává tette a pénzszűkös filmcsinálás nehézségeit, Szirtes ad absurdum vitte a dolgot, és megvalósíthatatlan terve helyett egy minimálartos munkát állított ki. A helyzet ma is komoly, ámde nem reménytelen. A magyar film szemmel láthatólag túlélte a megrázkódtatást, talpra állt, és a kilencvenes évek mozija elevenebbnek, „plurálisabbnak” és érdekesebbnek ígérkezik, mint a megelőző évtizedé. Bátran ajánlom, hogy a koporsóra és koszorúkra gyűjtött pénzt költsük inkább mozijegyre.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon