Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Hazatért Oroszországba Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin. Végleg hazatért, végleg elhagyta Vermontot. A gyerekei már amerikai állampolgárok, ők már nem tudnának gyökeret verni Oroszországban. Így mondta Alekszandr Iszajevics egy interjúban. Moszkva mellett építtettek egy házat, Alekszandr Iszajevics felesége ügyelt fel az építkezésre. Többször is itt járt Moszkvában, hogy előkészítse a Nagy Orosz író, Gondolkodó és Próféta érkezését…

Annak idején mindenki habzsolta a Gulagot. Amikor először hozzám eljutott, én nem ettem, nem ittam, csak feküdtem, és meredten bámultam a szemközti falat. Letaglóztak a kommunista és bolsevik gonosztettek. A két éjszaka alatt, míg a Gulagot elolvastam, mint az ótvar hámlott le rólam az, ami addig elborított: „Mi vagyunk a legerősebbek, a legokosabbak, a legműveltebbek, a legelsők a kozmoszban, a vízben, a tűzben, Afrikában, mi vagyunk a legigazibb humanisták… Egy frászt! Mi vagyunk a legszörnyűbb, legálnokabb, legkegyetlenebb istentagadók és bálványimádók, akik valaha is éltek a Földön. Milliószámra gyilkoltuk a mieinket is, az idegeneket is, egy Nagy Chiméra nevében! (…) Mindenki gyakoroljon bűnbánatot. Az is bűnös, akinek csak a nagyapja vett részt benne…”

Ez a Könyv, bárki is olvasta akkor, szamizdatban, legyen az akár KGB-tábornok, akár Gorbacsov, akár Andropov, mindenkire pusztító erővel hatott. A legaljasabb gazember se tudta kivonni magát ez alól, mindenkire hatott a megrázó Igazság ereje. Mesélték, hogy egy rendőr a metrón elkapott egy lányt, amint a Gulagot olvasta, ezért be kellett volna kísérnie a „megfelelő helyre”, de ő inkább kölcsönkérte a könyvet, összetépte a letartóztatási jegyzőkönyvet, és hazaengedte a bűnöst. Persze elbocsátották a rendőrség kötelékéből, mire elment papnak…

Kollégiumban laktam, amikor a Gulág először a kezembe került. Jó néhány barátom volt akkoriban, akik a karrierjük érdekében beléptek a kommunista pártba. Aztán elolvasták ezt a könyvet, és világossá vált számukra: ebbe a pártba, amelyik ilyen tömegmészárlást rendezett, csak őrültek és cinikus gazemberek lépnek be. És a legfényesebb karrier ígérete sem igazolhatja a kollaborálást. Láttam, ahogy kínlódnak. Most mit tegyenek? Karriert csináljanak ezekkel?, és közben tegyenek úgy, mintha ők nem vennének részt ebben a kommunista orgiában? Ez nem ment. Ha viszont ezekkel nem közösködnek, akkor világos, mi vár rájuk: nevetségesen alacsony fizetés, rossz lakás, végtelen sorban állás autóért, hűtőszekrényért, tévéért, óvodai férőhelyért.

Mintha tegnap történt volna… Tíz év se telt el azóta. Hát senki nem emlékszik azokra a nyílt pártnapokra, ahol nyomuló, magabiztos ifjú barmok hencegtek hadonászva a párttagkönyvükkel? Hisz ezek megint itt vannak! Csak azóta felnőttek, benőtt a fejük lágya, idejében átnyergeltek valami jó kis zsíros banki állásra vagy vegyes vállalatra. Meg a politikába. És kiderül róluk, hogy mindig is az egyszerű emberek érdekeiért harcoltak. Én meg mindig azt hittem, hogy a külföldi utazásokért meg a makulátlan káderlapokért. A nyomuló barom most feléledt. Előmászott. Megérezte, hogy eljött az ő ideje. Most persze már nem „nyomuló barom”, hanem ahogy nálunk ma csupa félfasiszta, félköltő, félpolitikus, félférfi van, ő is: félbarom. Mert képzeljük csak el: Ivanov kommunista volt, az is maradt. Csak ami eddig volt, az nem igazi szocializmus volt, hanem eltévelyedés. Homokos szocializmus. Bezzeg ő, Ivanov, tudja, milyen az igazi, az egészséges, a természetes szocializmus. Tudja, de ki nem mondaná. A széplányok hátrahőkölnek a „kommunista” szó hallatán, mintha csak szifiliszes lenne, mindenki fél kezet nyújtani neki. Gondolkodik a mi Ivanovunk, hogy minek is nevezze magát. Már-már ott tart, hogy illegalitásba vonul az ellenséges hátországban. Már-már ő a belső emigráns, a hős, a szenvedő üldözött a kapitalista karanténban. Ő, a félbarom, aki tíz-tizenkét évvel ezelőtt csak elnézett valamit, csak valamit nem vett számításba. Most viszont rájött, megérett, levonja a következtetést…

Van a lágernyelvben egy kifejezés: játssza a hülyét. Arra mondják, aki nem akar dolgozni, ezért betegnek, nyomoréknak, gyengeelméjűnek tetteti magát. Ezek az elvtársak is játsszák a hülyét. Úgy tesznek, mintha fogalmuk se lett volna, mi lesz a vége ennek a nagy kommunista egyenlősdinek… Lehet, hogy őközöttük is vannak, akik megbánták bűneiket! Csakhogy aki tényleg bűnbánatot gyakorolt, az nem mászik bele még egyszer ugyanabba a mocsokba…

Egyszóval, mintha nagyon rövid lenne az emlékezetünk. Alig húsz évvel ezelőtt, a Gulag, ez a Hatalmas Könyv, éles határvonalat húzott erkölcsösség és erkölcstelenség közé, gyávaság és bátorság közé, a hétköznapi kis hazugságok és a végső nagy morális vállalás közé. Nem tudsz hős lenni? Hát akkor ne legyél. Nem mindenki születik Prométheusznak. De legalább magadnak ne hazudj. A magad kis meleg helyén. Ezt, legalább ezt a kis törvényt sokan próbáltuk követni. És biztos vagyok benne, hogy ez a könyv sokunkat megmentett. Fogalmunk se volt, mit tegyünk, hogyan éljünk. Csak iszonyú levert, depressziós volt a mi „gondolkodó” nemzedékünk. És akkor egyszer csak jött az ige: Élj hazugság nélkül! Egyszerű, könnyen felfogható törvény, de próbáld csak meg követni. Nem is olyan könnyű. Sokaknak sikerült. De azok közül, akik itt maradtak, Oroszországban, csak nagyon kevesen tudták igazán végigvinni ezt a parancsolatot. Talán nekik, ennek a néhány magányos itt maradónak, Szaharovnak, társainak köszönhető, hogy valami lett a gorbacsovi peresztrojkából. Hogy ez jó-e, vagy rossz? Egy kozmikus méretű történést lehetetlen ilyen közelről megítélni.

Nem tudom, mit lát meg ebből az egészből Alekszandr Iszajevics? Egyre többet mondogatják, hogy az oroszországi reform nem felel meg a körülményeknek, a gajdari sokkterápia borzalmas, csak elrettenti a népet ettől az Alekszandr Iszajevics által is annyit kárhoztatott kapitalizmustól. Az orosz munkás, ha nem tudja, hogyan keresi meg a kenyérrevalót, már nem akarja a kapitalizmust. Ő, aki nemrég még a történelem főszereplője volt, vaskos regények, színes filmek főhőse, őróla, a szovjet munkásról énekeltek, táncoltak, érte futottak, ugrottak, hadakoztak, neki juttatták a legjobb lakásokat, a krími beutalókat, a kiküldetéseket – és most nem kell senkinek? A szovjet munkás? Itt a kárpótlás, és tűnj el! Váltsd át részvényre, ha tudod, és várj türelemmel, hátha nem a te vállalkozásod megy csődbe holnap.

A szovjet munkás, persze, megsértődött. Azt mondják, nyolcvanöt százalékuk az égadta világon semmiféle reformot nem akar. Elprivatizáljuk, mondja a népnyelv, ha lopásra gondolnak. És elege van a szovjet munkásnak az egészből.

Mit lát majd mindebből Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin? Bekapcsolja este a televíziót? Bűnügyi hírek áradnak olyan mennyiségben, hogy már csak fásultan nézzük. Megszoktuk a vér látványát. Otar Kvantrisvilit például (a Lev Jasinról, az egykori nagy kapusról elnevezett alapítvány elnökét) abból a gőzfürdőből kijövet lőtték le egy távcsöves belga puskával, ahová évek óta én is járok. Azt mondják, egy kolosszális, a hatalmi elitbe is beépült bűnszövetkezet feje volt. Mindegy, ropogtatunk, rágcsálunk tovább, nyomogatjuk a távkapcsolót. Dokumentumkockák peregnek: ostromolják a Frunze rakparti bankot a páncélautós rohamrendőrök, futnak, a rabló már-már meglóg – a kamera a rendőr kezére téved – épp most! lövés dördül, a tettes holtan esik össze. Hurrá! Győztünk! Mi, a tévénézők! Megint megöltünk egy elvetemült gazembert! Igaz, mindössze 21 éves volt, mutatják a zokogó anyát, húgot, apát, meg a szomszédasszonyt a lépcsőházból, aki könnyét morzsolgatja hitetlenkedve: olyan csendes szelíd gyerek volt, segített cipekedni költözködéskor is, mindig szépen köszönt, meg a liftben is előreengedett…

Jókor jött Szolzsenyicin? Nem késett el? Nem, ő sohasem késik el. Mindig zseniálisan megelőz mindenkit. Igazi zseni. Csak egy ilyen zseniális rendező tud ilyen fényes bevonulást kitervelni Távol-Kelettől Moszkváig… A nyughatatlan orosz politikai Olimposzra most maga Zeusz lépdel fölfelé. Az antikommunizmus apostola, prófétája mindannak, ami most velünk történik…

El sem tudom képzelni, micsoda felhajtás lesz majd a koszos pályaudvaron, amikor leszáll a vonatról.

(Fordította: Kiss Ilona)

• Kultúra