Litván György

Nyomtatóbarát változat

Nagyon messze innen, az amerikai Dél-Karolina állambeli Charlestonban, nagyon hosszú betegsége után, nyolcvanévesen meghalt Heltai György, az utolsó Nagy Imre-kormány külügyi államtitkára, az egykori brüsszeli Nagy Imre Intézet igazgatója, a mai, hazai 1956-os Kutatóintézet nemzetközi kuratóriumának elnöke.

1956 vége óta kényszerűen külföldön élt, 1989 után sem tudott már hazalátogatni, ez év június 16-án is csak „közvetve”, távolból vehette át Göncz Árpádtól a Nagy Imre-emlékplakettet. De már három évvel ezelőtt is ezt írta válaszként, 1991. júniusi nemzetközi konferenciánkra szóló meghívásunkra: „Fájlalom, hogy nem lehetek veletek ezekben a napokban, hiszen az intézet a brüsszeli Nagy Imre Intézet alapítói és munkatársai álmának megvalósulása. Az intézet hazatérhetett. Nagy Imre neve ugyan most nem szerepel a nevében, de a program, valamint a munkatársak ismeretében világos, hogy szelleme ugyanúgy irányító erő lesz, mint volt 30 évvel ezelőtt… Kívánom, hogy a feléledő őskonzervativizmus és gőzös újnacionalizmus egyre erősbödő nyomása ellenére sikeresen képviseljétek a tárgyilagos, elfogulatlan kutatási szellemet.”

Hogyan tudott néhány mondattal ilyen pontosan beletalálni akkori helyzetünkbe, gondjainkba és törekvéseinkbe? Egyszerű. Egyazon politikai családba tartozunk éppen 40 éve, amikor Nagy Imre antisztálinista zászlóbontása – köznapibban: alternatívanyitása – után kialakult körülötte az ún. revizionista ellenzék. Az akkor negyvenéves, ötévi rákosista börtönből szabadult Heltai a Nagy Imrét rendszeresen látogató legbelső körhöz tartozott, mi, fiatalabbak, többnyire e kör valamelyik idősebb tagja révén kapcsolódtunk a csoporthoz, persze minden formális szervezettség nélkül. De az összetartozás, a „családhoz” tartozás élménye, amely az 1955-ös rákosista hideghullámtól kezdve az 1956-os év lelkesedő, majd tragikus napjain át a börtönben vagy az emigrációban való újratalálkozásokig elkísért, többnyire egész életünkre meghatározó maradt. Tartós különválások, váratlan fordulatok, kemény megpróbáltatások után is mindig újra kiderült, hogy alapjában egyformán gondolkozunk, és hasonlóan reagálunk az eseményekre, egyformán húzzuk meg a határokat jobb- és balfelé.

Az összetartozásnak ezt az élményét erősítették a közös „sztorik”, a „családi legendárium” e körben terjedő, mindnyájunk által ismert darabjai, s persze ezt táplálta a kölcsönös bizalom is. Heltaival én 1956 előtt legfeljebb ha egyszer, futólag találkoztam, de amikor három évtizeddel később az amerikai Bloomingtonban egy napot együtt töltöttünk, teljesen úgy éreztem, mintha régi baráttal idéznénk és elemeznénk közös élményeket.

Ekkor értettem meg azokat a más emigráns barátoktól hallott történeteket is, amelyek arról szóltak, milyen családot pótló légkört és melegséget, szeretetet s egyben szellemet sugárzó központot jelentett az emigráció kezdeti, nehéz éveiben – előbb Nyugat-Európában, majd az Egyesült Államokban – számukra a Heltai házaspár, amely azután a demokratikus ellenzék ifjabb nemzedékének jó néhány tagját is a maga ellenállhatatlan vonzáskörében tudhatta.

Heltai György emberi bája, humora és jellemtisztasága, műveltsége és intelligenciája – biztosra vehetjük – nem megy feledésbe, amíg akár csak két tagja is él a „családnak” a világ valamelyik zugában. De a magyar szabadság és modernizáció előmozdítása érdekében végzett sok évtizedes erőfeszítései, küzdelmes életútja és életműve megérdemelnék, hogy ha megkésve is, végre sokkal szélesebb körben ismertté váljanak.

• Búcsú