Kende Péter

Nyomtatóbarát változat

Ennek a rövid tisztelgésnek nem célja, hogy Hegedűs András életútját felvázolja: ezt mások nálam szakavatottabban fogják elvégezni. Az én személyes emlékezetemben ő valamikor a háború utáni első években bukkan fel, mint nyurga, nyakigláb, sovány arcélű fiú, valahol a Madisz környékén. S külső formája még szinte ugyanaz, amikor 1956 nyarán, Tánczos Gábor és Nagy Balázs mellett a Petőfi Körben buzgólkodik. Akkor még senki sem sejti, ő maga sem, hogy ez a néhány mozgalmas hónap, ez a forradalomba torkolló, bár szándéka szerint egy békés változásért folyó, s ezért persze a diktatúra adott viszonyai között nem kis kockázatot vállaló tevékenység egész további életének meghatározó élménye lesz – mindhalálig.

Ebben talán, sőt nem is talán, hanem biztosan, az 1957-ben berendezkedő Kádár-rendszernek is része lesz (volt), amennyiben ez a – később nagyon nyugodtnak tűnő, de kezdeti éveiben semmilyen túlbiztosítástól vissza nem riadó, mert önmaga erejében fölöttébb bizonytalan – rendszer Hegedűsben gyanús összeesküvőt szimatol, s nem engedi, bizony egészen 1989-ig, országlása végéig nem engedi, hogy ez a gyanús alak tanult szakmájában és képességeihez mérten helyezkedjék el. Tanársegédi állásából elbocsátják (alma maternek alig nevezhető egyeteme majd csak harminc évvel később fogja rehabilitálni), a börtönt is megjáratják vele, s mikor végre fix álláshoz juthat, annak szakmai tartalma az anyagmozgatás lesz, valamint csomagolás. Ilyen módon három évtized fog eltelni hasztalanul, ha nem is terméketlenül, egy olyan ember életéből, aki igazán képes lett volna hazáját magasabb szinten is szolgálni.

Talán ezzel a kényszerű tékozlással is magyarázható, hogy hősünk és barátunk magánszorgalomból, mintegy önkéntes levéltárosként beáll azok közé, akik a hivatalos (s jaj, nagyon is megfogant!) átok alatt álló „forró napok” emlékfoszlányait és még fellelhető okmányait gyűjtik. Mit „beáll azok közé”: kezdeményezője, s Kozák Gyulával együtt szívós, lankadatlan szervezője, munkása és feje annak a kis csoportnak, amely szociológiai felmérések címén, a népművelő Vitányi Iván védernyője alatt hozzálát a Rákosi-korszak és a forradalom megélt történeteinek az összegyűjtéséhez. E gyűjtés anyaga (Oral History Archivum) képezendi a majdan (egész pontosan 1989. június 17-én) megalakuló 1956-os Intézet egyik tartóoszlopát.

De ezzel már túlságosan is előreugrottam az időben. Nagy Imréék 1989. júniusi újratemetésének ugyanis van egy olyan előtörténete, amelynek Hegedűs András, ha nem is egyetlen, de Vásárhelyi Miklóssal, Göncz Árpáddal, Mécs Imrével és másokkal együtt kiemelkedő szereplője. Helyzetemnél fogva, vagyis a Kádár-korszak évtizedeit csak távoli megfigyelőként követve, én ezt a történetet csak elbeszélésekből ismerem, de ezek alapján az a benyomás alakult ki bennem, hogy Hegedűs szívóssága, pontossága, s ne féljünk a szótól: rámenőssége nélkül a TIB, a Történelmi Igazságtétel – ma már látjuk, kissé utópisztikusan elnevezett – Bizottsága valószínűleg nem vált volna azzá a kellemetlen ösztökévé, amelynek ismétlődő szúrásai elől menekülve Kádár szerencsétlen utódai végül is beleegyeztek az ötvenhatos áldozatok és mártírok nyilvános újratemetésébe. Amelyről ma már tudjuk, sőt már akkor is mindjárt tudtuk, hogy a rendszerváltozás fordulópontja volt.
A Petőfi köri titkárnál kétszer (sőt több mint kétszer) idősebb, ekkoriban már HBA néven emlegetett TIB-titkár ennek a fordulópontnak, meglehet inkább a háttérből ügyködő, mégis elsőrendű, mert talán a legtevékenyebb hőse. Más szóval, beírta nevét az újabb kori magyar történelembe, sőt talán nem is csak a magyaréba. („Aranybetűkkel” mondották volna romantikusabb, közhelyesebb időkben.)

Az 1989-ben megalapított intézet tényleges működése 1990-ben kezdődött, s túlzás nélkül állíthatom, hogy az intézményesülés, illetve az ezt követő első évtized Hegedűs András személye nélkül (a „B” ma már néma) elképzelhetetlen lett volna. Mint ahogy a másik fő alapító, és első tudományos igazgató, Litván György nélkül sem működött volna ez a „dolog”, a rendszerváltozás első, s a maga nemében máig is versenytárs nélküli tudományos műhelye. E két jeles férfiú őszintén nagyra becsülte egymást, mind a kettő tudta, hogy szüksége van a másikra, de vérmérsékletükből adódóan nehezen fértek össze egymással. Talán ezzel is függ össze, hogy maguk fölé – inkább békéltetőnek, mint elnöknek – emelték e sorok íróját. A békés természetű, vizet nem zavaró királlyal aztán Hegedűs és Litván egyszemélyes utóda, a nagy tehetségű (s mellesleg mindenkinél békésebb) Rainer János is hamar megbarátkozott...

Hegedűs hivatalosan „ügyvezető igazgatója” volt az 1956-os Intézetnek, ténylegesen lelke és mindenese. Amikor tavaly ősszel, a hetvenedik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen felköszöntöttem, „azt a kivételes szervezőképességű férfiút” üdvözöltem, „aki nélkül intézetünk ebben a kikristályosodott alakzatában és olajozottan működő formájában valószínűleg létre sem jött volna”. S hozzáfűztem, hogy „az ő pontossága, erélye, taktikai érzéke, gazdasági és pénzügyi szakértelme kellett ahhoz, hogy a filoszoknak az a rokonszenves gyülekezete, akikből az intézet emberállománya kikerült, működőképes intézetté álljon össze”. Hogy ez mennyire fontos volt, tettem még hozzá, „azt éppen az utolsó két-három évben tapasztalhattuk meg, amikor is rosszakaróink minden kísérlete, hogy működésünkben jogszerűtlenségre bukkanjanak, csúfos kudarccal végződött. Holott András ekkor már nem is volt operatív szerepben, de az építmény, amelyet az intézetre hagyott, szilárdnak bizonyult. Nemcsak tűzállónak, hanem intrikaállónak is.”

Ami egy belső ünnepségen utalásszerűen is megállta a helyét, szélesebb olvasóközönség előtt alighanem kiegészítésre szorul. Mégpedig személyesre. András barátunk 1998 ősze óta valóságos betege volt annak az érthetetlen, méltatlan és végeredményben értelmetlen rágalomhadjáratnak, amelyet a Fidesz-kormányzat égisze alatt a tehetségtelen áltörténészek, álötvenhatosok és álhazafiak egy – megnevezésre érdemtelen – ártó szövetkezete indított az 1956-os Intézet ellen. Nem mennék addig az állításig, hogy H. A. ebbe a méltánytalan meghurcolásba halt bele, de meggyőződésem, hogy korábban oly töretlen állóképességét ez a néhány év nagyon erősen kikezdte. Egyrészt rettegett attól, hogy a felülről jövő támadás és a pénzügyileg oly érzékenyen kiható intrika végül is az intézet megszűnéséhez, s ezzel életműve egyik legfontosabb darabjának összeomlásához vezet. Másrészt, mint olyan ember, aki életében már sok harcot vívott meg, s eközben az öregkor küszöbére érkezett, kezdett kételkedni abban, hogy vajon lesz-e ereje még egy harcot megvívni, de legalábbis megérni annak a végét? Akárhogyan is, van valami talányos abban, hogy ez a nagyszerű fizikumú, s általában makkegészséges ember, hetvenegyedik életévébe lépve egyik kórt a másikra halmozta.

De hadd térjek vissza tavaly őszi köszöntőm szövegéhez. „Teljesítményeinek felidézésével nem akarnám András barátunk életművét pusztán intézményépítői, illetve üzemszervezői szerepre leszűkíteni. András az intézetet alkotó szellemi körnek egyik oszlopos tagja volt és maradt. Nemcsak 1956 története van (volt!) a kisujjában, hanem az az egész társadalom- és politikatörténeti összefüggésrendszer, amelyből a magyar forradalom kinőtt. Nagy kár, mármint az ország szempontjából, hogy ezt a képességét három hosszú évtized során nem hasznosíthatta.”

Mint történész, Hegedűs nagyobb lélegzetű munkát nem, de értékes tanulmányok egész sorát hagyta hátra. (Örvendetes, hogy ezekből még életében kötet is született.) Legfontosabb tudományos hagyatéka azonban egyfelől a Petőfi köri viták jegyzőkönyveinek sajtó alá rendezése és megjelentetése, másfelől az 1956-os forradalom háromkötetes kézikönyve, amely 1996-ban, a forradalom negyvenedik évfordulóján, az ő főszerkesztésében jelent meg. Ennél teljesebb eseménynaptár és adattár a magyar ’56-ról még nem készült, s az ekkor útjára bocsátott hamar szétkapkodott – munka bővített és javított újrakiadása is attól a csapattól várható, amelynek egy részét Hegedűs állította és nevelte munkára.

A mérleg? Hegedűs András egy olyan nemzedék jellegzetes képviselője volt, amely politikai életét a háború után, a berendezkedő szovjet kommunizmus körülményei között kezdte, amelynek közéleti pályafutását 1956 nem várt diadala és hosszan elhúzódó veresége törte ketté, s amely – először megcsalt, de 1956-ban újra megtalált – szabadságeszménye mellett kitartva még egyszer kivette részét a kommunista diktatúra megdöntéséből és Magyarország visszavezetéséből a demokrácia útjára. 1989 után ez a nemzedék országos szerepet, egy-két kivételtől eltekintve, már nem játszhatott. De ha a szabadság rendszerét építménynek látjuk, akkor ennek egyik alapozó szintjén, tartókövek formájában ott van ez a nemzedék is, s az egyik kőre – amely végső nyugalmában a Tánczos Gáboré mellett kívánt feküdni, s most már ott is fekszik, valahol a 300-as parcellán – az van írva: Hegedűs B. András.

• Búcsú